Kissé fagyott csönddel zárult az idei Finnugor Szeminárium a Szent György Fogadó Sárkánytermében. Az elmúlt két nap alatt a terem falai közt a keményvonalas nyelvészettől "kékgalléros" (ahogy Bradley úr mondaná) tudományos munkán át néprajzi-antropológiai fejtegetésekig és hanti családok több évtizedes nyomon követéséig mindenféle téma tiszteletét tette, a recsegő-ropogó kávészünetekben pedig félős szemezések és jajjszervuszok közepette egy kicsit mindenki félt belekezdeni valami "komolyabb" beszélgetésbe, mert mi van, ha elsodródik a partner, ráköszön valaki más, valaki hirtelen szót kér, vagy csöngetnek és lejár maga a szünet. Zavartan, de csillogó szemmel keringtek az emberek pogácsával és papírpohárral felszerelkezve a hevenyészett széksorok között.
A két nap minden ragyogó mutatványa, és évek, évtizedek kiterjedt munkájának bemutatása a végszóval összeugrott, megszeppent, mintha kidurrant volna a konferenciákra jellemző ájtatos burok, és beintegetett a zord valóság.
Ráült a közösségre, hogy hiába imádjuk a finnugorokat, a tanszékeinket (vagy egyéb munkahelyeinket), illetve egymást kollegálisan, szakmailag és emberileg, olyanok vagyunk, mint egy lassan de biztosan visszavonuló hadosztály, a problémáink száma csak nő, az utánpótlásunk apad, és közülünk is egyre többen dezertálnak. Mi lesz ezekkel a népekkel, mi lesz ezekkel a tanszékekkel. Mi lesz a tudománnyal, és mi lesz az ideákkal, amelyek nekünk valamikor olyan fontosak voltak, hogy idáig tereltek minket az életben.
És ez csak azért szégyen, mert egyébként minden okunk meglett volna önmagunk ünneplésére. A Szemináriumot töretlenül megtartják. Kiadványaink megvannak, ahogy nemzetközi kapcsolataink is, sőt, épülnek. Lelkesedés van, fiatalok vannak, és bár nem mindenki ért egyet mindenben, összetartunk. Tudományos és ismeretterjesztő, kulturális munka is folyik. Mindenki erején felül teljesít. Még ha szomorú és reményvesztett is a konferencia végkicsengése, a válasz erre nem az volt, hogy mindenki fusson amerre lát, hanem az, hogy hogyan tudunk egymásnak segíteni.
Pécs belvárosában korzózva, dzsámilátogatva, balkánikaját eszegetve biztos voltam benne, hogy sehol máshol nem lennék szívesebben, mint ezekkel a csajokkal, itt. Milyen szerencsés vagyok, hogy ők a kollégáim!
És ezeket azért írom most le, hogy ne csak a negatívat lássuk, mert az így is, úgy is ott lesz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése