2017 végére

You know nothing, Bogáta Timár...

Véget ért 2017, és ideje szembenézni vele. Olyan volt, mint egy lejtmenet egy hepehupás földúton egy kontrás Csepellel.

(Nem azt mondom, jó a maga módján, de ráz mint az állat.)

Mintha már évtizedekkel ezelőtt lett volna, hogy a reklámeszközös cégnél elkezdtem a finnül telefonálós munkát, és reggel 8-negyed9-re bebicikliztem a Bártfa utcai irodába, és végigbetyárkodtam az összes finn vállalatot. Nehéz volt, ijesztő volt, buli volt, szemfelnyitó volt. Kicsit hiányzik.

Aztán férjhez mentem. A rengeteg felkészülés és sikálás-vakarás, és döntéshozás, és ide-oda szervezkedés után felöltöztem a menyasszonyi ruhámba és igent mondtam Csabára. Persze már réges-rég igent mondtam rá, de most végre megtörtént a_nagy_esküvőm. Ez volt az. Szuper volt, de elkerülhetetlenü hozta magával azt az érzést, hogy ennek a nagy projektnek itt a vége. Minden nap hiányzik az az összefogás és lelkes munkakedv, amit az esküvői előkészületeinket jellemezte.

Minden csoda és öröm közül, ami engem ért az évben, az észtországi út volt a legeslegjobb élmény. Benne volt a kaland, az elfáradás, a nyelv, az a csodálatos ország, Szonja, akivel minden annyira könnyű... és a miénk volt. Különleges és személyre szóló. Valószínűleg sosem fogjuk tudni ugyanúgy átélni, de az emlék színes és élénk és örök.

Aztán ott volt a többi út. Végre elutaztam Mariföldre, ami nagyon jót tett a nyelvtudásomnak és a szakmai súlyomnak is. Koivunen úr megismerése felért egy külön élménnyel. A felhőtlen boldogság azonban nem a marik közt ért utol, és saját korlátaim felismerése is fájt. Aztán jött egy csodaszép nászút Madeirán, és egy nagyon tartalmas családi nyaralás Dragéban, egy hepehupás tanévkezdés. Órák, olvasnivalók, találkozások, imázs, önkontroll. Autóvezetés, kávé, 100 éves Finnország, reggeli edzések. IFUSCO, felkészülés a téli egyetemre, boldogság, hogy doktorandusz vagyok és az életem szép és gazdag.

Az év legemlékezetesebb új ismeretségei Bradley úr és Koivunen úr. Az év embere Szentpáli Bence. És külön meg szeretném említeni a világ legjobb barátnőjét: Szonját, kedves férjemet: Csabát, csodálatos barátnő-mentoromat: Tücsit, és a világ egyik legjobb emberét: Tanját. Abban a szakaszban vagyok, amikor a régebbi barátaimat újra és újra egyre jobban szeretem és hálás vagyok értük. Ugyanez igaz a családomra.

Büszke vagyok arra, hogy miután véget ért a munkába biciklizős periódus, nem hagytam el magam, beiratkoztam edzeni, kisebb-nagyobb kilengésekkel, de formában tartom magam. Rengeteget adott az életemhez a hétfő esténkénti hula tánc, és különösen büszke vagyok rá, hogy a KÖMT-ön másoknak is megtaníthattam. Komoly mérföldkő volt továbbá, hogy az egyetemen tartottam órákat - méga ha csak néhányat is, és egyáltalán nem voltak tökéletesek.

Ha 2016 szavai a hála és a boldogság voltak, 2017 kevésbé szólt erről. Szomorú események csapódtak be váratlanul az év random pontjain, és tehetetlennek, kicsinek éreztem magam tőlük. De egyébként sem akartam volna, hogy hogy 2017-ben csak örüljek és hálálkodjak. Igenis küzdeni akartam.

Milliószor hallgattam már meg, hogy ilyen családdal könnyű. Ilyen férjjel könnyű. Ilyen körülmények közt gyerekjáték. Hogy milyen szerencsés vagyok. Hogy mindenki másnak csak nehezebb. És bár igazuk van, és tényleg szerencsés vagyok, és persze, nekem sok minden "könnyebb", egy kicsit már elegem van ebből a gondolatból, mert nyomaszt. Nem lehet, hogy valamit én csináltam, magamért szeretnek, én értem el? Hálás vagyok, persze, de szerettem volna kicsit büszkébbnek lenni magamra. Ha valamit bánok ebben az évben, az mind azzal kapcsolatos, hogy nem küzdöttem elég keményen. Sajnos sok ilyen időszak volt. Nem egyszer volt, hogy hetekre megbénultam, és kiestem a ritmusból, nem tudtam összeszedni magam, depressziós tüneteket produkáltam. Ez rányomta a bélyegét egész 2017-re, és erősebb emlék, mint a sok utazás és örömködés. Minden "jutalom" és "nagy élmény" mögött tudom, hogy nem volt annyi munka.

Ez az év sok új részletet rajzolt bele az életembe. Ismerem a sebezhetőséget, a fakulást, a tompaságot, csalódsát, nemértést, és sajnos a kétségbeesést és a gyászt is.

Viszont a szerelem, az megmaradt. Nem unok senkit és semmit. Még mindig imádom a FU világot, nem ábrándultam ki belőle, és folyamatosan inspirál. Az év során sokat és sokféleképpen éreztem magam szerelmesnek: egy meglévő emberbe, egy új emberbe, egy gondolatba, egy hangulatba, egy csoportba, kultúrába, kérdésbe. Még a nosztalgiába is. Rengeteg nosztalgikus pillanatom volt az évben.

Szóval itt vagyok. 27 és fél éves nagylány. 2017 egy nagyon realisztikus, munkás, sokarcú év volt, és sok mindenre felnyitotta a szemem.

Nem tudom, miért, de 2018 sokkal barátságosabban hangzik. Mit szeretnék tőle?

Tavaly belepillanthattam (az eddigieknél jobban), milyen másokért élni. Na ezt szeretném folytatni. Kevesebb hisztivel, sallanggal, tétovázással, túlgondolással: csak csinálni. Mert képes vagyok rá, és egyébként is küzdeni akarok.