B.D.

(úgy döntöttem, mégiscsak kirakom ezt is. Ezt azon az estén írtam, amikor meghallottam a hírt, tehát múlt vasárnap.)

B.D. egy nagyszájú papírtigris volt az osztályban. Láthatóan érzékeny volt és a családi háttere sem volt kiegyensúyozott (a magukat agyondolgozó, újgazdag szülők tipikus egy szál gyermeke volt, akik a nagy pénzcsinálásban éppen gyereket nevelni felejtettek el), általában a gyenge pontját kereste minden embernek, hogy azon keresztül bántsa őket. A bántástól érezte magát erősnek. Ha őt érte atrocitás, apja befolyása mögé bújt, ha az nem működött, gyakran a hangos sírásig kétségbe esett. Bár valahol sajnáltam, nem tudtam annyira sajnálni, hogy megbocsássam neki a rengeteg megaláztatást, amit elszenvedtem miatta. Ő volt az egyik fő oka annak, hogy végérvényesen meggyűlöltem az I. Gyakorlót.

Gimiben évfolyamtársam lett, ami nem zavart, amíg magyar fakultáción órai szinten is megint össze nem találkoztunk. Mélyégesen megvetettem azért, ahogy a tanáraival és az osztálytársaival bánt, de messze voltam már a kiskamaszkori bizonytalanságoktól. Hiába próbált az általános iskolában bevált fogásokkal piszkálni és tönkretenni az óráimat, legfeljebb odáig jutott, hogy kiröhögtem az osztály előtt. Ennek ellenére bosszantott, és zavart, hogy az életemben el kell viselnem ilyen alakokat.

Azon kevés ember, akivel tartottam a kapcsolatot, illetve még néhanyan, akik ismerték B.D.-t és engem is, szintén nem cáfoltak rá a róla alkotott képemre. Gyenge jellem, pénzzel, kakaskodással, nagyszájúskodással próbálja elérni, amit akar, felszínes, modortalan, különösebben értékelhető emberi tulajdonságnak eddig nem sok jelét mutatta, aminek meg igen, azt is hamar elnyomta magában.

B.D.-t ma délután Pécs belvárosában leszúrták. Alig fél órája kaptam a hírt, és azóta nehezen szedem össze magam. (Ezért is írok róla, hátha sikerül.) Simán kinéztem volna B.D.-ből, hogy gyanús dolgokba, feketepiacra, bandaháborúba keveredik, de nem. Egy belvárosi szórakozóhelyen volt biztonsági őr, részleteket nem tudni, de valószínűleg egyszerűen a munkája végzése közben halt meg: megpróbált kitessékelni egy nemkívánatos vendéget. (update: nem)

Nyilván gimi elvégzése után olyan messze kerültünk egymástól, amilyen messze csak lehetett, és egyáltalán nem bántuk, ha a továbbiakban azt se tudjuk, él-e, hal-e a másik. Nos, ez a kívánságom a lehető legrosszabb módon nem teljesült. Persze, emberek meghalnak, egyeseket megölnek - mindez nem valós, ameddig nem ismerem az illetőt, és hiába utáltam szívből, mégis ha 10 éven keresztül szinte minden áldott nap látom, akkor beleég az agyamba, és akkor is közöm van hozzá, ha tulajdonképpen nincs. Vagy persze van - de hogy, most mit kezdjek magammal, mit kezdjek az emlékével?

B.D. egy gondosan lezárt, érzékeny, de jelentős szegmenséből lépett ki az agyamnak azzal, hogy meghalt, és ezzel vegyem számba minden érzelmemet fölötte. Mélységes zavaromban leszögeztem, hogy akármennyire is utáltam, soha egy pillanatra sem kívántam a halálát és a legkisebb mértékben sem érzek elégtételt. Ámde a gimi után három évig úgy őriztem ezt az utálatot, hogy sosem jutott eszembe, vajon azóta nem lett-e jobb ember. Bennem van a megrendülés, hogy szombat délután Pécs belvárosában csakúgy leszúrhatnak egy dolgozót (B. K. esete után már csak ez hiányzott a közhangulatnak), illetve hogy megölhetnek egy ereje teljében lévő, profi dzsúdós, józan, kiképzett fiatalembert. És persze hogy ismertem.

Szeretném gyászolni őt. Szeretném, hogy a döbbenet mellé olyan gondolatokat vegyíthetnék, hogy értékes embert vesztettünk, szeretnék elszomorodni a felidézett kellemes vagy akár csak semleges emlékek hatására: lám, egy derék emberrel kevesebb, milyen kegyetlen világ ez. Igen, kegyetlennek érzem a világot és igen, iszonyatosan földhöz vág, hogy B.D.-t megölték... de... az érzelmeim valahol itt megrekednek, kisiklanak, nem tudok feloldódni abban, hogy micsoda tragédia ez.

És ez szörnyű, mert magamat érzem gyengének, rossz embernek tőle. A francba, de hülyeség haragot őrizni, abban a tudatban, hogy felsőbbrendű vagyok ettől az érzéstől - amikor pedig előveszem, bámulhatok magamra, hogy mi haszna volt az én gondosan dédelgetett utálatomnak. Az, hogy nem tudok megbékélni magammal. Nos, bátran kijelentem, nem érte meg.

/ez a poszt egy igen nehéz szülés volt és gyanús, hogy így sem sikerült egészen lekommunikálni, amit akartam. Remélem, senkinél sem verem ki a biztosítékot, csak az ősbűn, azaz az őszinteség elvéhez próbáltam ragaszkodni./