legyen

Gyermekeim, különböző okokból nem sikerült megírnom egyetlen értelmes bejegyzést sem indulásom napjáig, amit nagyon sajnálok. A készlőben lévő fél bejegyzésemet viszont addig is közszemlére teszem, hogy ne maradjaok betű nélkül távollétemben.

Én pedig most egy hétre el, olasz földre!

---

"Basszus, növekszik a megírt de közzé nem tett blogbejegyzések száma a szerkesztőfelületemen, de valahogy egyik sem az igazi, feneegyemeg. Hiányzik a 415 meg a laptopom, meg az alvó Nóri, aki mellett nyugiban üthetem a gépet hajnalig.

Hanem írok még a táborról, miccóltok? :D (már most látom a felelős szervezők üdvrivalgását) Meg talán másról is, ha belefér. Írnék a személyesebb, közvetlenebb környezetemet érintő dolgokról.

Ez persze azért jutott eszembe, mert elolvastam a tavalyi táborértékelő mindenfélémet és rájöttem, hogy a nagy Setétvölgy-kritizálás alatt pont arról nem írtam, amit tavaly a legnagyobb elérendő projektnek tartottam idénre. (Na ja, azért tartottam annak, mert nem gondoltam volna, hogy a többi, ami eddig jó volt, ilyen drasztikusan elromolhat. Hú, már megint kritikus vagyok, nem baj, brace youselves, nem ez lesz az utolsó ilyen megnyilvánulásom.)

A közvetlen környezetben, a személyes teremben, a szociális életemben való fejlődés. Mert mint anno azt Ithilienben írtam, a sok állati nagy táborélményben az rohadt az agyamra, hogy az előttem álló seregnyi emberből alig tudtam valakit megragadni. Ennek végül az lett a vége, hogy az állandó túlméretezett agyműködéstől felfokozódott minden, amit megélek, köztük azt a befejezetlenség-érzet is, amit egy hullafáradt tábori utolsó napon érzek, amikor remegve nyújtanám ki a kezem az 500000 rendkívül szimpatikus ember egyetlenegy legszimpatikusabbikja felé, hogy baszki, imádlak, imádtalak egész tábor alatt, kérlek, legalább tíz percet szánj úgy rám, hogy nincs dolgunk!

Nem, most nem volt ilyen. Most bőven volt időm emberekre, társaságokra, magánéletekre, no meg persze a sajátunkra is (már amikor nem kezdenek el a kisgyerekek indiánosdit játszani a sátrunk körül _akkor_). Jó volt a több szabadidő, de nem hiszem, hogy főként ezen múlott volna a dolog, mielőtt a táborszervezők büszkén kihúznák magukat, hogy milyen ügyesek voltak. Eleve párban érkezni más, mint egyedül, ráadásul nem rontotta a mostani alaphelyzetet sem magánéleti konfliktus, sem teljes ismeretlenség. Csabával úgy gondolom, jól megvoltunk, és ennek több, mint örülök, mert egyrészt tavaly ez nem teljesült értelmesen, másrészt meg nagyon sokat erősített a kapcsolatunkon. Nem voltunk mindig egymás szájában, ő a vadonjáró renddel csinált épp valamit vagy tűnt el a fenébe (ahogy észrevettem, az élvezte a legjobban, ha elmehet introvertált módon a vadonba fölfedezni, vagy ha a közösség valami irtó jó közösségépítő valamicsodát művelt), én meg a színjátszó rend főnökeit izzasztottam épp a sohanemelégedett agyammal, de mindig meg tudtuk beszélni a nap történéseit és igen ritkán nem sikerült kioltanunk egymásban a feszültséget. (főleg az zavarta, hogy engem olyan sok minden zavar - engem meg az zavart, hogy nem fogja fel, hogy ami zavar engem, az nekem valóban fontos, nem hiszti.)

Ezen kívül meg tök jó.

Első nap, mikor megtudtam, hogy Mamika agyvérzést kapott, nyilván nehezen találtam magam a táborban. Első éjjel kisírtam magam, a szakításoknál bevált módszerrel: a legeslegsötétebb gondolatokkal túráztattam magam, egészen addig, ameddig mindegyikre újabb sírás-impulzus nélkül tudtam gondolni, végül hagytam, hogy elcsituljak és elaludjak. Másnap derűsebben, bár még kicsit kábán keltem, alapvetően nem volt sok bajom, ha volt dolgom vagy volt kivel beszélnem, viszont ha nem, hamar újra nekilendült az agyam annak, aminek nem kellett volna. Biztos ez is hozzáadott a frusztrációhoz (csináljunkvalamitmertmegőrülök), de szociális életben nem hátráltatott. Sőt? Éjjel irtó jól esett a mosolyuccázás, meg eleve a csajok hozzáállása, hogy amint egyszer megkérdeztem őket, hogy tessékmondanimivanmár, attól kezdve számon voltam tartva. Mamika agyvérzését addigra mind tudták (nyilván nem tőlem, de nem zavart, nem volt titok), de nagyon jólesett az érdeklődés és az empátia az egész tábor folyamán (külön köszönet Orsienak). Jólesett, hogy számoltak velem, számítottak rám, odatehettem magam, elfogadtak, sőt természetesnek vették, hogy hívnak/szólnak/megkérdeznek. Szóval köszi.

Mondjuk az ilyen események többsége csendespihenőben vagy esti hepöning után történt, szóval nem az újdonsült szabadidőkben, de azért mindenképp pozitívum, hogy este 10 után nem nyelt el azonnal az ágy.

És ugyanez a helyzet a színjátszókkal is. Jó volt megismerni vagy jobban megismerni egyeseket (Adélnak és Dreenának rettentően örültem mint újnak, de szintúgy Gerynek, Koppánynak, SÚ-nak, Tominak, Sziszinek, Fionak, nem megfeledkezve a vén együttdolgozós rókákról, mint Arapona vagy Meta. Meg persze Pók, ha csapvez. Meg nyilván Dodie-t és Mirit is a szívembe zártam, ha már így kifogtak engem mint hangoskodós őrültet, sőt Sebi is valahogy eljutott a szívem csücskéig, máig nem értem, hogyan),

Ebből ami fontos, újfent: Az, hogy kevesebb a program, nem arról szól, hogy jéj, nem dugunk mindent az SMT segge alá, alakítsa ki saját magának, előnyére válik. Nem! Szegény SMT csak pislogni fog, hogy mit alakítson, hova. Mert nincs egy keretjáték, amire építhet (vért izzadtunk a színjátszókkal, hogy IN-es ötletet találjunk az előadásainkhoz, vagy olyan fícsör, amit a nem-színjátszó is megért). Az, hogy jobban tudom, ki vagyok, hova megyek, miért, azt jelenti, hogy magam és mások számára magabiztosan színesíthetem az eseményeket akár IN-es akciókkal, akár előadásokkal, de ha ez nincs meg, attól ugyan nem leszek kreatívabb. Mert akkor nem tudom, hogy mit érdemes kitalálni és tudok-e motiválni másokat, mennyire fog elfelejtődni egy nap múlva, mennyire tudják felkapni a csapvezek, nem sérti-e más érdekeit, nem fog-e olyasmi történni a keretjátékban, amitől seperc alatt értelmetlenné válik... ez olyan jogbiztonság-szerű dolog. Szívesen befektetek, ha tudom a szabályokat.

Sajnos nincs meg az a csodálatos képességem, hogy minden körülmény között jól tudom érezni magam (és mennyire irigylem azokat, akiknek megvan!), és nem én leszek, aki a rengeteg csalódás után felkapja a keretjátékot és mentheti a menthetőt. A színjátszókkal megpróbáltam mindent megtenni, amit egy SMT megtehet (mindig jelen voltam, mindig hoztam ötletet, mindig próbáltam tevékeny részt venni a munkában vagy a játékban), de nekem kell a keret, hogy miért, hova. Nagyon fájó és szomorú érzés az az esemény, amikor mindenki el lett küldve, hogy az állatáról írjon egy történetet, aztán pedig befejezni sem hagyták a műveket, előadni meg pláne nem. Néhányan befejezték, de senkiét nem hallottam vagy olvastam, csak Meta meg én tudtuk elő is adni, de mi eleve könnyen előadható, közönségbarát művet akartunk. Másoknak viszont sok munkájuk egyszerűen kárba veszett."

Tehát idáig jutottam, gyaníthatóan mikor visszajövök, nem ezt fogom folytatni. Arrivederci, ragazzi!