Ülök itt az éjszakában, tudatosan ráerőszakolva magam, hogy végre eljussak odáig, hogy írok.
Csigaház. A Bogáta nevű csiga nincs annyira hozzászokva, hogy kevés időt tölt a házában. Egy rendesen elvégzett hét, és máris nem érem utol magam...?!
Egy hét, ami során végigmentem a lehető összes megalázó érzésen, amitől csak rettegtem... megalázó volt L. tanárnő előtt, még megalázóbb Juhász Dezső tanár urat zargatni, péntek délután hiányos iratokkal érkezni IFUSCO megbeszélésre és elvenni másfél órát mások életéből miatta (fölöslegesen felemelve a környezetem vérnyomását), rájönni, hogy elnéztem az időt, rossz iratokat írattam alá, futhatok plusz köröket, linkségem összes realizációjával szembesülni... aki kicsit is ismer, az tudja, hogy a két legnagyobb halálom a hivatalos ügyintézés, illetve mások zargatása.
Ezen a héten átéltem, milyen majdnem klasztertban sírni órán az ELTE-n. A szomorúságot, a reményvesztettséget, a kilátástalanságot.
Kigomboltam a kabátom, vidám zenéket hallgattam és igyekeztem magabiztosságot erőltetni a lépteimbe.
Sőt, néha már majdnem jól éreztem magam alk.nyelves órán a csoportom társaságában.
Az A épületből kifelé sétálva az ajtóban visszafordulva erős ingerenciám támadt heves nyunnyogások közepette megölelni L. tanárnőt. És megmondani neki, hogy ő a világ legjobb tanára.
Az Etele úti csudapalotában ajtók nyíltak rám, mindegyik mögött egy másik varázsvilág. Kicsit zavarodott fejjel élveztem mindegyik jóleső vendégszeretetét.
A tesóim csodálkozó örömmel szaladtak végig a napsütötte dombon, Mázli megkergetett egy üregi nyulat, majd mélységes szégyenérzettel bámulta, ahogy a negyedakkora Mézi magabiztosan átugorja a patakot, míg ő nem meri. Anya kicsit fáradt mosollyal várta hazaérkező gyerekeit és hálásan rám pillantott.
Ezen a héten fára másztam, voltam Liechtensteinben, kaptam amerikai munkát, szétkarmolt egy macska, söröztem egy "buzival", közöltem egy csapossal, hogy topa, meghallgattam, ahogy a színpadon áriázva kiejtik a "nyílászáró" szót, elaludtam, elfelejtettem, visszaszaladtam, megmakacsoltam magam, vagy épp elöntött a szégyen. Voltam mindenféle állatnevű helyeken, láttam zöld kakaót.
Megtudtam, hogy az MTT egy szignifikáns csoportja meglehetősen utál. Ez sajnálatos, de még elfogadható lenne... amire nem sikerül magyarázatot találnom, az az, hogy ezt miért kellett megtudnom.
Bűnösnek találtattam mások kapcsolatainak önző hátráltatásában, féltékenység szításában, inadekvát barátnői viselkedésben, irigységben, részvétlenségben, türelmetlenségben és - guess what - feleslegesen alacsony önbecsülésben. Oké-oké, csak nyomasztanak. Nem hülyeség ez a gyónás... húsz miatyánk, és legalább az illúziója megvan, hogy bizonyos mértékig lekerültek a vállamról. Ó, álmodj királylány.
Ilyenkor, főleg ilyen álmosan nincs mást tenni, mint szenvtelen angol libsi hipszter zenét hallgatni az üres szobában és élvezni, hogy mennyire élvezem, rengeteg ruhámat elpakolni, enni egy tál saját készítésű zöldbabfőzeléket, venni egy forró zuhanyt, Krasznahorkai Lászlót olvasni, leszedni pár hosszú hajszálat a párnámról és végre kialudnom magam.
Az életem egy élvezet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése