"Én hiszek a csodákban. Ezért csinálok filmeket. Úgy gondolom, az ember eleve inkább csodás, mint realisztikus dolgokból áll össze, és ezért hiszem, hogy ez a kicsit furcsa, happy end-szerű befejezés sokkal jobban illik az emberi természethez, mint egy olyan vég, ami a valós tények alapján elvárható lett volna."
Mondta a Tango Libre rendezője a közönségtalálkozón a film bemutatása után, amire Szonjával az általa nyert jegyünkkel jutottunk be (és ennek igencsak örvendeztünk). Rég láttam ilyen indokolatlan filmet... nagyon jó, ajánlom mindenkinek.
És az egész este másról sem szólt, mint e fenti idézetről.
A Mammut környékén való kóricálás, a Stefánia melletti éjjel-nappali (aka kurvásbolt) látogatása, a végre langyos szellő, a ritkuló forgalom, a friss élmény és az izgatott várakozás... mintha nem is a betonon lépkedtünk volna, hanem saját gondolataink ruganyos talaján, ahol valójában jártunk, miközben a Zichy Géza utca sötétjében megközelítettük a koleszt.
Vannak olyan esték, amikhez nem kell különösebb erőfeszítés, elég hagyni magunkat sodródni az eseményekkel, mert úgyis az fog jönni, amire akkor épp szükséged van. Mint egy PS3 játékban. Indokolatlanul.
Fények és zaj, italok és emberi hangok, festék, ami egy szál koponyává varázsolja az arcot amint belépünk a rejtélyes fénybe a parketten... azt hiszem, még egyetlen Ajtósis bulin sem voltam, amin az történt volna, amit vártam. Most sem. De ezt cseppet sem bánom.
Mert én már csak ilyen vagyok, a kaland, az újdonság, ez az alternatív önigazolás még akkor is jobban vonz minden megjósolható ésszerűségnél, ha a bokám megütése valós és komoly veszély közben. Most is az volt, mégsem így történt. Mondhatni, mák.
Szörnyen vigyorogtam, miközben hazamentem. Szonja nagy erők árán még egyszer utoljára kirángatott a tűzlépcsőre, majd mindenki visszamászott a csigaházába. Tele voltam erővel és bizakodással. Az indokolatlanság a fiatalság szinonimája. Az indokolatlanság barátságok összetartója. Az indokolatlanság megvéd a valós világ veszélyes, száraz tényeitől, amik nem összeegyeztethetők az alapvető emberi természettel.
Amely nyilván hajnali háromkor elmenne aludni, ha nem történetesen az emberi természet lenne. A hajnal első sugaráig azonban komi számok röpködtek, bitek és bájtok hordoztak ijesztően hamari szimpátiát, intuitív elmék koccantak, belső világokon eresztettek szelepeket, élmények és furcsa rácsodálkozások bénították két inszomniás kis halandó agyát, furcsa és érthetetlen, mégis annyira érthető összhangban, mintha egy kicsit mindig is ott lettek volna egymás tudatában.
A bőven az égen járó nap fényében az ember elgondolkodik, miért hitte magát józannak, és miért beszélgetett ilyen állapotban, amikor most már világos, hogy biz' nem volt az. Üsse kavics, üsse kavics... úgysem szívható vissza az egész, inkább zenét kell hallgatni, át kell beszélni a dolgokat Nóra kisasszonnyal egy másnaposságűző narancslé mellett, zöldségragus rétest kell sütni és mindenféle dolgokat intézni, de mindenekfelett szökdécselve közlekedni. Csak az időjárás miért ilyen, ha a hangulatomhoz igazodna, hét ágra sütne a Nap és langyos szellő fújdogálna. (ehelyett a hurrikán helyett!)
A múlt éjjel kedvenc pillanata az volt, amikor Bagoly Emese meglátta a meglehetősen illuminált Müller Andrist, a nyakába ugrott, hatalmasakat ölelgették egymást, össze-vissza dülöngéltek (egyikük sem volt saját egyensúlyérzéke teljes birtokában), felrúgtak pár környező széket a nagy ölelkezésben, újra és újra egymás nyakában kötöttek ki, szinte már belepirult, aki nézte.... majd végre-valahára kibontakoztak egymásból és bemutatkoztak egymásnak.
Márc.20. a boldogság világnapja. Márc. 20. az indokolatlanság világnapja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése