A hó kitartóan esik a tetőre. Olyan álmos vagyok, hogy alig látok ki a szemem résén, de azért kicsit mégiscsak hó, kicsit mégiscsak Tolkien, kicsit mégiscsak természetfilmnézés a családommal, elfogy még egy krigli szódavíz, a zenét úgysem akarom kikapcsolni, és hirtelen Meta is rám írt... a percek mégiscsak kiperegnek a kezeim közül, de legalább holnap nem kell korán kelni, és gyomorideges inszomniás állapotban reggel 8-kor nyugodtan állapíthatom meg, hogy egyébként alhatnék még ám...
Mikor anyával az M6-oson száguldottunk haza, majd' kiugrottam a bőrömből az elsuhanó táj láttán, ahogy éreztem a haladást, a magunk mögött hagyott megyéket, a szemünk mellett pergő hullámvonalakat. Aztán mikor hazaértem, első adandó alkalommal kivittem a kutyákat futni a havas-lucskos nagyárpádi dombokra a gaz közé. Míg öcsém azzal szórakozott, hány különböző módon tud seggre esni az olvadó hóban, Mézi rettenthetetlenül tapicskolt a mocsárban a mellette kényesen haladó Mázli mellett... akinek máris kevésbé volt fontos a külcsíny, mikor a fejébe vette, hogy kiássa az izgi rókalyukat a dombon (tervét galádul meghiúsítottam).
A didergés azonban összehúzza a kezem a karomon, a takarót a húgaim hátán, a nagy kertesházat, az egyébként gyönyörű Mecseket, Pécset, melyhez kivételesen lenne kedvem, ha nem kéne mindig azon vigyáznom, el ne csússzak a Széchenyi tér műkövén és mindig berakjam a radiátor alá a széjjelázott cipőmet. Pedig hogy vágynék egy kis élményre, a világra körülöttem! A bennem és a szemem karikái alatt tomboló tavasz nem kompatibilis a fehér gumiszobával, amibe bezártak.
Persze még mindig ott van a bevált kolesz-módszer, a hatalmas introvertált főzőparti kettesben velem és az ordító zenével, csakhogy a ketrec szövetkezett a baktériumokkal, és az utolsó introvertált tombolásra alkalmas napot (aka amikor a családom suliban/munkában van) fogta és elvette tőlem.
Hmmm... majd játszok szörnyeset a kistesóimmal. De addig is meg kell elégednem azzal, hogy minél több okot találok arra, hogy a lehető legtöbbször végigmasírozzak a lakáson.
Legalább a Tudásközpontban tarthattam egy komikus kis előadást, de legalább felvehettem egy igazi, gyönyörű tünderuhát. :)
Azért vannak kellemes kis sajátosságai is ennek a fűtött bezártságnak. Közös forralt borozás a családdal, drukkolás a képernyő jaguárjának, hogy elejtse azt a bizonyos kajmánt, összeröhögések egy közös poénon, hangos ünneplések a folyamatosan ismétlődő forgatókönyv szerint... stratégiai mozdulatok, melyik gyerek ér hamarabb a két számítógép egyikéhez... Megtudtam, hogy Árpád-házi királylánynevekről protoindoeurópai cs-k kopnak le, a lapp lányok cukin énekelnek, nem járok jól, ha párkapcsolatokról beszélgetek, legalábbis elméleti szinten, a tüncögésért a személyiségem P faktora felelős, az i az nem egy betű, hanem egy épület, és ha már idegen nyelven beszélnek hozzám, akkor már tényleg ideje menni... meg még egy csomó hasznos dolgot. És még én vagyok az indokolatlan!
Izgi dolog ez az élet, mik ki nem derülnek, pl. az, hogy pofázási ingerem néha lelőhetetlen, és még csak nem is süllyedek el szégyenemben miatta. Legalább eszközt kaptam, hogy mások számára érthetetlen dolgokat írjak, juppí, megszívtátok. :)
Hát majd valahogy majd csak túlélek. Álmomban meg elsíelek Buadpestig, oldalast sütök, teli teremben aratok tetszést Tolkiennel és a finnugor tanszékre járok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése