"Nahát Bogi, én a te helyedben egész biztosan világot látnék!" Mondja nekem őh... mindenki. Kivéve Ankalimont, aki kivételesen megérti, milyen érzés jól érezni magam ott, ahol vagyok, illetve néhány barátnőmet, akik még nem utálnak, és úgy gondolják, szegényebb lenne az életük nélkülem.
Ez valamiért az idősebb generáció fixa ideája. Nem tudom, mit gondolnak, talán hogy Magyarország a Föld és a határain túl csakis a Mennyország létezik, vagy már elfelejtették az idegen szó jelentését (míg hadd ne kezdjek bele, hogy mennyire rém befogadó kicsiny nemzetünk a hazánkba tévelyedett bevándorlókkal), vagy csakúgy szimplán a szájuk jár, mert ez afféle korkülönbség okozta kényszertevékenység, hogy fel kell világosítani engem a saját életemről (csak tudnám, minek nekem ez a marék tesó, ha mindig csak engem nyüstölnek... áh megvan! Hiszen én járok haszontalan szakra haszontalan dolgokat tanulni és még közben a pénzt is költeni... ó, minden világos!), na mindegy, tehát nekem feltétlenül külföldre kell mennem. (Persze lehet az is, hogy ők is utálnak, azért akarnak ennyire elzavarni...)
Merthogy ott sok pénzt lehet keresni meg mindenféle újat lehet látni, meg új emberekkel találkozni meg egyébként is, a fű is sokkal zöldebb. Az, hogy engem ez miért nem vonz, szerintem totál értető lenne, ha az emberek egy fél pillanatra elgondolkoznának, kihez beszélnek, de általában ugye persze nem gondolkoznak, és engem sem ismernek különösebben (csak csuklóból elküldenek külföldre).
Mégis-mégis, talán a hazai helyzet romlásának hatására, vagy mert felébredt bennem a menetrend szerinti status quo-megunás, most valahogy mégis kigyúlt bennem a kalandvágy szikrája. És a kalandvágy, hogy Orsie-t idézzem, olyan, mint amikor pisilni kell. Elfojthatod, halogathatod, nem vehetsz róla tudomást, de egyszer úgyis kitör.
A jelentkezésen Amerikába egyáltalán nem nagy wasistdas, csak... nekem az. Ezer kérdés, magányos ügyintézés, eddig ki nem próbált riasztó dolgok (mint pl. referenciavideó készítése vagy ajánlókérés), mindezek már önmagukban egy kalandot jelentenek nekem. Az amerikás jelentkezés kb. havi szinten garantál min.1 érdekes levelet a postaládámban (amire nagyon nagy szükségem van), de a legizgibb egyértelműen az elhelyezőlevél volt. Nem mindig lépek ki a komfortzónámból... de amikor igen, rögtön Amerikába megyek hajléktalan gyerekekre főzni! Hát ez... tehát ezt dobta nekem a gép. Amikor bejelöltem a naptáramba a június 16 és augusztus 21 közti időintervallumot mint az Amerikában töltendő heteket, első alkalommal kicsit elszorult a torkom és meglegyintett a végtelen magány. Jó lesz, biztos jó lesz és megszokom, és jó érzéseim vannak vele kapcsolatban, de azért 10 hét tökegyedül egy másik kontinensen az... 10 hét tökegyedül egy másik kontinensen. Jó lesz, hogy új lesz és tiszta lap, senkit nem viszek magammal a mostani életemből, és semmi nem áll az útjába annak, hogy mindent úgy tapasztaljak meg, ahogyan az elém kerül, igazodás, versengés, barátság-kockáztatás nélkül... de hejj Bogáta, ennek a fele sem játék. Camp Homeward Bound... ironikus név rám nézve. Harriman State Park, hát benned fogok lakni a nyáron... eladtak kilóra.
Nem sok újat vagy sürgőset tudtam meg az IFUSCO talin, mégis heveny szájgörccsel távoztam róla a sok vigyorgástól. Nem is a vonat, vagy a repülő, vagy a Campus Hungary, hanem az emberek. A nagy rendezkedésben figyelgetem leendő útitársaimat, kacagok vagy épp egy implied facepalmot kivitelezek.
Májusban nemcsak a földrajzi irány lesz teljesen ellentétes, mint az Amerika, hanem gyakorlatilag minden. Étá Mászkvá nye Áfriká, avagy egy hét Komiföldön/Moszkvában, finnugor konferencia, orosz tajga, előadások, világvége, Szonja és új emberek, sajátos multikulti az orosz valóságban. Májust mondok, de olyan izgatott vagyok, hogy legszívesebben már holnap felkerekednék. Míg Amerika alig több egy elvont fogalomnál, az IFUSCO a maga teljes hús-vér valójában dörömböl az ajtómon, és a finnugoros meg egyéb hallgatótársaim közt néha úgy érzem, újra fiatal vagyok (najó, mondjuk úgy, hogy kicsi), azokban az időkben, amikor nem szégyelltem a magam kis kontár módján ízlelgetni a tudományt, nyomás vagy kínos kérdések nélkül, csupán mert érdekesnek találtam. Amikor még az ELTE nem darálta be az ezirányú önbizalmamat.
Talán ezért tüncögök itt jobbra-balra indokoltan és indokolatlanul, és ezért tartok mindent és mindenkit egy égből röppenő üstökös csodának és dobálom magam az izgatottságtól.
(Az Allee-ból kijőve, kezemben a vadonatújonnan vásárolt keresztszemes hímzett, kicsit skandináv népviseletre hajazó mintájú blúzommal, rájöttem, hogy bizony hangulatvásárló vagyok. (Emlékszem, amikor a KarMUN modell-ENSZ után folyamatosan kiskosztümök után kajtattam...) Hejj, beszippant a fogyasztói társadalom.)
(Mivel a remek angol-orosz fúziós Secret Combinationt már beraktam egy másik bejegyzésemhez, zene terén maradjanak a semleges területek)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése