~~~~~~~~~

Magabiztosan belegázoltam a szűzhóba (nem véletlenül húztam otthon bakancsot). Megfogadtam, hogy nem fogok sírni de persze nyilván sírtam.

Tétován tanulmányoztam a feliratot, néztem az egyenletes hótakarót a fedélen. Milyen szép is a hó, ahogy egyenletesen befed mindent körülöttünk és már nincs különbség a zöld fű és a hideg kő között!

Kéne hagyni valami kis emléket itt... így szokás. Arról, hogy jártam itt. De semmit nem tudtam kitalálni, amit jó szívvel meg is tettem volna.

Leguggoltam a sír mellé. Valahogy, valami fura módon olyan volt, mintha Mamikához lennék közelebb, ahogy magzatpózba görnyedve, a világ elől elbújva gubbasztottam a fejfa mellett. A szemem a kriptafedél friss betonozására esett és ahogy az lenni szokott, a szemem elé villant néhány régi és kevésbé régi kép. Gondolkoztam, kicsit erőltettem az agyam, kicsit hagytam, hogy magától kalandozzon. Egy fekete paca voltam a fehér tengerben, mégis, újra az az érzésem támadt, hogy a hó egybeolvaszt engem és a sírt, és annak az illúzióját kelti, hogy kicsit odabújok valamihez, valakihez, akihez egyébként is tartozom.

Megéreztem, mikor ideje indulnom. Tűnődve felálltam, de mielőtt elhagytam volna a sírt, hirtelen felindulásból egy kis szívet kanyarítottam a hóra.

Húsz méterrel odébb, mikor kiértem a Siklósi útra, már mosolyogtam.