Elrontottam, és nem vettem észre, hogy éppen elrontom, és felhozható egy-két dolog a mentségemre, és főnökasszony is beismerte, hogy nem magyarázta el nekem jól, mégis éreztem, hogy remeg a hangja a dühtől és a csalódottságtól, a bűnös levelet meg határozottan én írtam, és miért nem volt több eszem, hogy lehettem ilyen béna, de akkor megint eszembe jut, hogy ez azért nem annyira teljesen az én saram, mint amennyire az enyémnek tűnik, hiszen mások is átnézték, az alapötlet nem az enyém volt, de akkor is gondolkodnom kellett volna hisz nem vagyok robot, és most jól alátettem a cégnek, de hát az nem hibázik, aki nem csinál semmit...
Lebénultam és képtelen vagyok dolgozni.
Hozzáérek gondolatban, mint egy sebhez, és fáj.
Aztán gyorsan megnyugtatom magam, hogy nem dőlt össze a világ.
De mindig, ha nem figyelek egy kicsit oda, újra rá gondolok.
Amitől újra beleélem magam, mennyire elrontottam, hátha így hamarabb immúnis leszek a fájdalomra.
Addig pedig mardos a szégyen.
Várom, hogy elmúljon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése