a horvát naplemente

Kitoppantam a dragei ház erkélyére, és letaglózva bámultam.

Ismerem ezt a kilátást tízéves korom óta. Számtalan családi nyaralást töltöttem itt, a tenger melletti fehér társasházban, sóillatban, békatalppal a lábfejemen, halakat kergetve, fagyit nyalva, kabócák zümmögését hallgatva. Drage egy visszatérő opció volt, ha nem volt más tervem a nyárral, lógázhattam itt a lában a családom körében, moshattam a sót a hajamból.

Nyolc éve nem jártam itt.

Most viszont, első "igazi szabadságomon", a munkát és a stresszt hátrahagyva közös erőből a magyar és a horvát tömegközlekedést felhasználva, fiatal felnőttként, három útitársam mellett házigazdai szerepben úgy bámultam a fehér házfalakat, az égbe meredező cédrusokat és és a vakító kék tengert, mintha soha életemben nem láttam volna gyönyörűbbet.

A meleg betonon sétálva  part felé, márkás autók elől félrehúzódva, pasztellszínű villák mellett elhaladva hirtelen minden máshogy tündökölt, minden valahogy értelmet nyert. Ez a hely sok-sok emberi élet kicsi, féltve őrzött Paradicsoma. Ezt építették fel emberek hosszas és keserves munkával, ezt gondozzák és őrzik féltve, hogy ide bújjanak el arra az évi 1-2 röpke hétre, amikor megengedhetik maguknak, hogy megszökjenek az élet örökös zaja elől. Erről mesélnek a harsány virágú, kikandikáló kúszónövények, az erkélyről lógó törölközők, a vízen szántó motorcsónakok, az este 10-kor derengő fények és felcsendülő kacagások. (Drage nem tipikus turistaparadicsom, szinte mindenkinek saját a nyaralója, szórakozóhelyek meg nem nagyon vannak.) A levegő sós illata is máshogy érződött: mintha a szabadságot szívtam volna be. Kiléptél az univerzumodból Bogáta, most máshol vagy, és nem találnak rád!

Miért is nem jártam itt ennyi évig?

Belegázoltam a sós vízbe, ami annak idején idegesített, most viszont a régi ismerős, és a teljes újdonság furcsa egyvelegét érezve tapicskoltam a kavicsokon. A víz hideg volt, de iszonyúan vonzott: még most is tisztán emlékszem, amikor vettem egy nagy levegőt és nyakig belevetettem magam, és abban a pillanatban lehullott rólam minden gond, minden nyűg és hiszti és félsz és macera, csak én voltam, az X centis Y kilós, frissen 24 éves vörös hajú lány, aki történetesen az Adriai-tengerben úszik épp. Minden rendben van. Nincs aggodalom, nincsenek felesleges rágódások, idióta gondolatok. Csak ez a gyönyörű tenger...

Ámulatban telt ez a 4 nap, még az utazások is. De mégis leginkább az ottlét, a hosszú alvások, a reggeli fény az erkélyen, a fekete farokúszótövű halak, a könnyed lebegés a vízen, a békés emberek (na meg a mi dinkaságunk :) ), az útitársaim álmélkodásai, amik megfűszerezték a perceket, a megérdemelt hideg sör a parti kocsmában, esti grillezés és hosszúra nyúlt beszélgetések sötétedéskor, no meg a sok-sok kellemes apróság, mint például a ragyogó halraj, mely a vízfelszínből kiugrálva a napfényben megcsillanva elnyargalt mellettem, amikor egy kicsit beljebb merészkedtem. Ha kicsit több ideig egyedül voltam, azon gondolkoztam, milyen lehetett ez a vidék, amikor illírek és dalmátok lakták, Velence fennhatósága alatt volt és a levantei kereskedelemhez tartozott, és selyemmel, gyönggyel, fűszerekkel üzleteltek a zárai dokkon...

Utolsó este sétáltam még éjfél körül egyet a parton. A kendőm a derekam körül volt, mert ott fért el, itt úgysem bámult senki. Nem, itt nem kellett törődnöm az alakommal, meg hogy mi van rajtam, meg hogy szemüvegben vagyok-e és van-e rajtam smink... úgy éreztem magam lesült bőrömmel és begöndörödött hajammal, mint egy kis vízi nimfa, aki most bújt elő egy rejtett szigetről. (És nem, ha ehelyett úgy néztem ki, mint egy ázott csatakos puli, aki végzetesen eltévedt, az sem érdekelt.)

De ahogy róttam a kavicsokat, tudtam, hogy vége. Ideje elbúcsúzni ettől a zsebkendőnyi kis Árkádiától, amelyet békés emberek önérzetesen óvnak a nyers valóságtól, és minden megcsördülő telefon vétekszámba megy. Ideje felfogni, hogy holnap egy hosszú út vár, utána pedig megy tovább a hajtás, a megbeszélések, Budapest, a végeláthatatlan teendőkkel. És nekem az az igazi életem, ott van dolgom, nem pedig itt, a dragei strandon.

De végre nem éreztem magam idegennek itt sem. Hosszú és kemény munkával kiérdemeltem, hogy ez a vidék olyan pompában jelenjen meg előttem, amit csak a "beavatottaknak" fed fel.

Ekkor pedig sarkon fordultam és hazajöttem. :)