*flies away*

Esztivel ma azon gondolkoztunk, mit adott nekünk a munka. (Ő nemsokára munkahelyet vált, ezért volt aktuális a téma. Meg másért is, remélem átjön.)

Hát íme, nekem mit adott/ad.

Egyre inkább nemhogy elvesztem a hitem benne, hanem elvesztem a toleranciámat az énközpontúság iránt. Ugye, egy gyerek agya elég énközpontúan van felépítve. Ezért nehéz nevelni: lassan, nehezen ébred a tudatára annak, hogy nem csak ő van a világon. Hogy ha rossz neki, akkor sem kéne torka szakadtából üvölteni. Értitek.

Idővel mindenki felfogja, hogy mások is léteznek a világon, másoknak is vannak érzéseik és érdekeik, és a hosszú távú boldogulást az segíti elő, ha ezt aggyal, energiával tudatosítjuk és beleépítjük az életünkbe. Eddig még oké. De én történetesen a marketingben dolgozom.

Nekem a marketing nem ügy. Őszintén szólva nem hoz transzba annak a gondolata, hogy marha sok pénzt keressek, vagy vásárlókat toborozzak. Engem az érték kommunikálása, és a párbeszéd hatékonnyá tétele hoz lázba. Ez a marketing esszenciája, és én ezt tanultam a szövegírásblogtól.

Mindenkinek megvan a saját története. És mindenkivel egy csomó érdekes dolog történik! És az is biztos, hogy a többiek életének eseményei eszedbe juttatják a saját életed eseményeit. (Egyszer figyeld meg egy lánycsapat társalgását: Velem ez történt! Ne mondd, velem meg ez! Az mind semmi, velem meg ez! De hát az más, mert velem meg ez azért volt különösen durva, mert...! Na és ahhoz mit szóltok, hogy velem meg....!  ...és a határ a hangszálak maximális teherbírása.) De senki nem kíváncsi a te történetedre, és neked sem lesz jobb, ha csakúgy a másik nyakába zúdítod saját nagyszerűségedet.

Hanem. Az aranyszabály az, hogy:

Mi az, amit ez én történetem hozzá tud adni a másik életéhez?

Nem számít sem presztízs, sem rokoni kapcsolat, sem semmi. Ha értékesnek akarod érezni magad, akkor a kapcsot kell megtalálnod a másikkal. Lehet, hogy eszedbe jutott egy jó kis sztoriról, hogy teveled is történt hasonló, de ha nem tudod úgy elmondani, hogy szerinted az illető felnevet, akkor tartsd meg magadnak! Lehet, hogy a te életedben meghatározó esemény történt pont ott, ahol az ismerősödnek szemmel láthatóan a fagyizás a non plus ultra, de ha ez az ő szempontjából irreleváns, hagyd békén! Lehet, hogy te sokkal több nyelven tudsz, mint aki épp büszkén újságolja, hogy letette a középkofút angolból, de kussolj, mert senki sem kíváncsi rá! Tartsd már tiszteletben a másikat: önmagában senki sem izgis. Minél több ember életével sikerül kapcsolatot teremtened, annál izgisebb leszel.

És nem, ez nem arról szól, hogy mindenkinek az arcába kéne másznod. Introvertáltak is lehetnek éppolyan izgisek: meg lehet találni azokat a réseket, azokat a rezdüléseket, azokat a nehezen kifejezhető, lényeges részleteket, amikben mások megtalálják magukat. Mint a festés: nem attól leszel nagy művész, hogy fotórészletességgel lepingálod a nagypapát, hanem ha két ecsetvonással is képes vagy ábrázolni az ő kisugárzását úgy, hogy a máik felkiált: igen, ez a nagypapa!

Az énközpontú kommunikáció gyermekbetegség. Nődd ki! Gondolkodj!

Egy esetben engedheted meg magadnak, hogy csak úgy magadról beszélj: ha már olyan rajongóid vannak, akiknek már az is hír, ha kitörölted a csipát reggel a szemedből. Akkor már van körülötted egy kultusz. Ameddig még nincs... addig nőj ki saját univerzumodból. Más is felkelt már reggel. Nyilván nyugodtan írd ki Facebookra, ha színhatosra vizsgáztál, és eljegyezted a világ legcsodálatosabb emberét, de ha esetleg más ír erről, akkor ne ecseteld már neki kommentben saját becses személyedet.

És a marketingben se arról írj, hogy milyen überfasza porszívót gyártasz, hanem arról, hogy milyen marha tiszta szobája lesz T. olvasónak. Ne arról, hogy milyen penge svédacél fúrófejet forgalmazol, hanem hogy milyen tökéletes tízcentis lyuk keletkezik tőle a legmakacsabb égetettégla-falban is.

Hát engem erre tanított a szövis munka. És végtelenül hálás vagyok érte.