Köszönjük, Bogáta.

Édes, habos, hosszú, mély, darabos, keserű, olvadó, fehér, furcsa ízű összevisszaság… igen, épp a KK-ban iszogatok egy jegeskávét. Vége az utolsó vizsgámnak, ezennel megszabadultam az észt és finn irodalom kötelékeiből. Elég megnyugtató érzés, ami azt illeti, bár sajnálom, hogy nem sikerült annyit elolvasnom belőle, amennyit szerettem volna.

Búcsút intettem Dittának a foteleknél, és hirtelen belém állt a tudat, hogy nem lesz több közös óránk. Mi lesz ezután a közös nevetgéléssel és izgulással…?

Tehát most itt ülök a Trefort kertben, ölemben a kis fehér laptoppal, és azzal a tudattal, hogy most már igazán csak egyszer kell visszajönnöm a finnugor tanszékre, nevesint amikor szóbeli vizsgázok. Egyébként nem.

Örülök?

Mégis a finnugor tanszék a kedvenc helyeim egyike ezen a világon, de mi okom lesz ezután visszajárni, ha lefoglal a munka?

Mit várjak ezután, ha nem azt a ragyogó, görcsös, kicsit gyomorpillangós bizsergést, amit a tanszéken barangolva érzek?

Elég suta kis záróakkord volt ez ehhez a furcsa, izgulós, felemás tanévhez.

////

Csepregi tanárnő kedves mosollyal fogadott a szobájában. Mindig olyan érzésem van nála, hogy soha nem akarok elmenni a közeléből. Főleg akkor nem, amikor ilyeneket mond:

- Azt tudja, hogy jól sikerült a dolgozata?

- Nem!

- Megkapta a maximális pontot.

Hát ez jó hír. :) Mondhatni király.

A doktoranduszlányok egy emberként ünnepeltek velem a KK-ban. Azt mondták, kezdjek el időben készülni a doktori felvételimre. Olyan aranyosak voltak, legszívesebben mindegyiket egyenként megöleltem volna!

Így már mindjárt más. :)