Valami rémlik a tegnapról, egy nagy horda hapsi, átsétálás a Dürer Kertbe, néhány vicces beszélgetés, indokolatlan ötletek...
...de leginkább a hajnali hasogató fejfájás rémlik.
A Kopaszi-gát egy furcsa képződmény. Divatos, pedáns, rendezett hely, Magyarországhoz szokatlanul, mégis megőrizte a proli kifekvős-lustulós-sörhassüttetős hangulatát, amit kis hazánkban annyira szeretnek.
Bár megjegyzem, nem volt ott igazán senkinek sörhasa. Esztivel hatszor elátkoztuk magunkat, amiért nem hoztunk fürdőruhát, de azért egy kicsit elkapott a nyárpánik. Senki sem elégedett a testével, ha fürdőruhában kell mutogatnia, hát én sem. Biztos öregszem, de ahogy növök, évről évre egyre jobban elképedek azon, hogyan válhatott általánosan elfogadottá az ilyen szintű pucérság. Fura, a göttingeni szaunában nem volt ilyen érzésem, pedig ott aztán mindenki úgy volt, ahogy a Jóisten megteremtette. De a strand, könyörgöm, az nyilvános hely...
Lassan-lassan én is összeszedtem életerőm maradékait, miközben egy gimis lány fürdőruhájára flesseltem - na innen látszik azért, hogy mégiscsak lány vagyok -, Esztivel egy teljes kora délutánt töltöttünk egymáson nevetve, de lassan folytatódott a nap.
Biciklivel a Kopaszi-gáttól Újpestig nem kis táv, alaposan le is égtem közben. És városnéztem.
Budapest nyáron sokkal szabadabb vagy mi...
Valahogy a közös szenvedés összekovácsolja az embereket. Ha Pécsett vagyok, el sem tudom képzelni az életem klíma nélkül, Pesten azonban ez enyhén szólva vágyálom. Így csak jön rám a Nap, ahogy embertársaimra is, és mindenki kifakul, hunyorog, szinte tapintani az állandó összeköttetést a sugarakkal, melyek elől nehéz menekülni. Egyesek ettől kivirulnak, mások szánnivalóan kókadoznak a hőségben, dől a víz be a szájon és ki a bőrön, és valahogy mindenkinek sokkal kevesebb a takargatnivalója. A rövid ruhácskák, vékony anyagokon átütő fehérneműk és napszemüveg mögé rejtett pillantások időszaka ez. Mindenki leteszi a fegyvert a Nap előtt...
Már Újpesten is voltam, a foci VB-re készülődő főtéren a lánnyal, akinek mindig nagyon sokat akarok mesélni, és mindig belezavarodok a mondanivalómba. Ültünk egy kicsit, cikáztunk egy kicsit egymás fejében, majd a nap könyörtelenül folytatódott. A jellegzetes újpesti utcácskákon hazafelé zötyögve megpróbáltam nem gondolkodni, de persze nem sikerült. Fene megette.
Anyu nem seedel. Hát valóban nem. Én azonban hirtelen ötlettől vezérelve elmentem Anyu nem seedel koncertre néhány kedves emberrel, és jó volt. Jó volt a Kazinczy utca művészies fülledtsége, a Szimpla indokolatlansága, a zene és az emberek, akikkel úgy döntöttem, töltök egy estét, és ez nekik is jó volt, és minden jól alakult. Rég voltam utoljára "belvárosi szórakozóhelyen". Ahogy hazafelé hasítottam ebből a kedves és váratlan estéből, megint megcsapott a hihetetlen szabadságérzet, amiben élek. Föld tudnám ezt valaha adni...?
...Mindegy, folytatni kell, tekerni azt a bringát. Egy éppen kifakult, fülledt világban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése