Az elmélet mind a jelentésrendszer, mind a szintaktikai rendszer, mind a forma- (ill. eset)rendszer esetében hangsúlyozza a mögöttes, közvetlenül meg nem jelenő összefüggések szerepét a lineáris (saussure-i értelemben vett szintagmatikus) sorok közvetlenül adott viszonyai mellett.

Tudom, hogy száz éve nem írok, de az a helyzet, hogy már hülyét kapok az írástól. Annyi minden lóg a vállamon, hogy ha belegondolok, hogy megint gépelni kell és fogalmazni, elkap a hányinger. Pedig szeretek fogalmazni... és már nincs sok hátra...

najó, de.

(Ma végiglapoztam Máté blogjának néhány bejegyzését (főként azokat, amiket rólam írt). Aztán rájöttem, hogy ezt a statcounterben úgyis lenyomozza, és akkor majd röhög rajtam egy sort, hogy nocsak, elragadott a szentimentális hangulat. Hülye 21. század, semmit nem tehet már az ember titokban. Ezért is írom ezt most le: igen, én voltam, én! Egyébként is, csak azért olvastam bele, mert már kínomban semmit nem tudtam kitalálni, hogy ne a beadandóimmal foglalkozzak.

Egyébként érdekes dolog ez a Mátéblogja, mert anno szinte függő módon epedeztem a bejegyzéseiért, amikben szó volt rólam (vagy sejtettem, hogy rólam van szó). Aztán a szakításunk után a blogja volt, ami a legjobban megnehezítette az ő elengedését - egyrészt hiányoltam a bejegyzéseket rólam (mármint a pozitív hangvételűeket), másrészt elviselhetetlen volt számomra a gondolat, hogy most már másnak ír ilyeneket. Shit happens. De pont ezért még ma is félve nyúlok hozzá, de inkább nagy ívben kerülöm. Most meg... - hiszugyanmár kedvesBogáta nepicsujjámáritt bridzsitdzsónsz-módra - hát, fura volt. Nosztalgikus. Meg egy kicsit komikus is, a nagy láng elmúltával. Ha belegondolok, Csabának tényleg nincs könnyű dolga ennyi vadromantikus Máté után! És még nem is gitározik.)

Fene ebbe az ábrándozós fejembe! Ábrándoznék inkább a szerves-dialektikus nyelvelméletről, akutyamindenségit.