Ki kéne találnom erre egy udvarias választ.
Pszichopatán hangzik ugyanis valószínűleg, hogy nem. Szinte egyáltalán nem. Nem vágyakozom a Túró Rudi íze, a Balaton partja, a belpesti bérházak, a pécsi dombok és a magyar nyelv után. Néha kicsit hiányzik az érett barack és a magyar borok meg persze a családom, de még a lelkem mélyén sem találom azt a zugot, ami valahogy "hazavágyik".
Valami gond van velem?
Ha találkozom egy magyarral, élvezem a magyaros energiát, a közös hátteret, meg azt, hogy megért - sok tekintetben úgy, ahogy az észtek nem tudnának, akkor sem, ha akarnának -, de a kellemes beszélgetésnél többet nem akarok tőlük, és eszembe sem jutna direkt kereni magyarok társaságát.
Ha hazamegyek rövid időre Magyarországra, élvezem a kultúrát, a sokszínűséget, az ismerős helyeket, fényeket és illatokat, de elég hamar elkezdek visszavágyni Észtországba, és általában örömmel utazom vissza Tartuba.
A helyzet az, hogy én annyira szeretem Észtországot, és annyira teljesen dilemmamentes ez az érzés, hogy nincs hely másnak. Sokéves álmom volt ide költözni, és minden nap hálát adok a jó sorsomnak, hogy ez sikerült. Imádok itt lenni, jobban, mint bárhol máshol a világon, és remélem, soha nem kell elmennem innen. Ez nem kényszer, nem fázis, nem epizód, nincsenek további terveim. A tervem Tartu. Boldog monogám házasságban élek vele.
Bár Magyarország távolról sem a legrosszabb hely a világon, sosem éreztem magam valami szuperül ott. Azt hittem, az élet már csak ilyen. De mióta jártam Észtországban, tudom, hogy sokkal szuperebbül is lehetséges éreznem magam. Minden tekintetben.
Úgyhogy nem, nem hiányzik, hogy újra rosszabbul érezzem magam, csak mert abban nőttem fel.
