Nem mintha mindig utáltam volna a hegedülést. Eleinte élveztem.
Bár lehet, hogy az egyéniségem nem illik a hegedűhöz, szerintem legalább ekkora szerepet játszott a megutálásában a hibaközpontú, egyre nehezebb, akadémiai jellegű zenetanulás (miért van az, hogy mindenben olyan tehetséges és lelkes voltam 6-8 évesen aztán minden teljesen elromlott??), a nem különösebben érdeklődő tanáraim, és anyukám nemérdekel-akkorismuszáj hozzáállása a hegedüléshez.
A mai napig nehezen veszem kézbe azt az átkozott hangszert, és az az egyetlen előnye az összes többi hangszerrel szemben, hogy legalább valamennyire tudok rajta játszani.
És teljes agyrém, hogy a dalokat, amiket mostanában a legtöbbször játszom rajta, csak azért tudom, mert egyszer nagyon szerelmes voltam egy bizonyos Imarba, és vele megtanultam őket.
KPK koncertek, egyetemi rendezvények, CIFU...
...most meg az észt állami tévé.
A mordvin dalok éneklése és játéka nem volt könnyű az ETV stúdiójában, de valahogy megcsináltuk, és a teljes glancban-sminkben végigtáncolni az egészet nagy közösségépítő élmény volt.
Csak egy vasárnap délelőtti, nyugdíjasoknak szóló műsor. De azért mégis.
A 13 éves Bogáta rendszeresen ellógott hegedűórákról, mert az élet túl érdekes volt, és mert annyira unta ezt a rémes hangszert.
A 13 éves Bogátára valószínűleg elég sokkolóan hatott volna, hogy egyszer pont hegedülni fog az észt tévében.
Lehet, hogy akkor nem lógott volna el annyi hegedűóráról. Ki tudja. Lehet, hogy de.
De azért néha durva visszatekinteni. Szerintem a 13 éves Bogáta örült volna.
