Reggel 9:45-kor összefutottam a busz elútt Ruzsits Orsival és felszálltunk a... tök üres narvai buszra. A buszsofőr ugyanolyan összezavarodott volt, mint mi, de idővel megjelent Britt, Anna V ja Dima, Atte és Riku, innen-onnan ismerősök, és legalább 10 helyet sikerült megtölteni a vagy 70 fős buszon. Irány Narva.
Nem mindenki volt lelkes, hogy a rokon népek napi koncert megint Narvában kerül megrendezésre. Igen, finnugor főváros, de tavaly is ott volt, akkor is elég kicsi volt az érdeklődés, és most sem tűnt több izgalommal kecsegtetőnek. Alig tízen vagyunk a 70 fős buszon, baszki.
De akkor is, a majd' háromórás út pillanatok alatt eltelt ebben a nagyon is ismerős baráti társaságban, és földet értünk Narva északi végében. Ami szuper, csak a déli végébe akartunk volna menni - mindegy. Szép az idő, lehet sétálni.
Narva mindig megborzongat. A nem túl széles Narva folyó másik oldalán Oroszország mereszt ránk szemet - valamikor az izgalmak és lehetőségek földje számomra, most félelmetes ellenség. Minden, amit nem akarok beengedni ebbe a zsebkendőnyi, csodálatos, meseszerű, fájdalmak és lemondás és kemény munka árán szerzett életembe idefent Európa csücskében, ijesztően tornyosulva velem szemben. Ideát a hatalmas narvai erőd. Odaát a még hatalmasabb ivangorodi erőd. Az orosz zászló lengedez a bástya tetején, és vajon hány ember lelkében is itt, a biztonságos parton? Mennyire biztonságos ez a part??
Jó lenne szeretni Narvát. Sokan szeretik. Nekem még nem egszen sikerült a szívembe zárnom.
A nArt művészeti kiállítótérben nem voltam felkészülve arra, hogy Darali Leli műveibe botlom. Darali Leli! Mintha egy másik világból jönne. Az észt művészeti akadémia finnugor divatkiállítása mélyen megérintett, de különösen az, hogy valahol van még Darali Leli, aki aktívan tevékenykedik. Imádtam a kiállított darabokat és a kurátor lelkesedését is.
Mégis meg kellett kérdeznem, honnan jutott eszébe Hõimulõim-nek nevezni ezt a kiállítást. Kínos vagy nem: a Hõimulõimed a mi szervezetünk bejegyzett márkaneve, és eléggé meglepődtünk, amikor a nArt meg az EKA bejelentett egy ilyen nevű kiállítást. A kurátor szegény nagyon elpirult, mikor szembesítettük vele, hogy gyakorlatilag lenyúlták a nevünket, de semmi baj, ez legyen a legrosszabb, hogy véletlenül ilyen szuper kiállítással hozznak minket összefüggésbe.
Sárgálló juharfák, sárgálló járdák, sárgán sütő Nap, sárgálló tökök. Szépséges őszi nap még a narvai munkásnegyedben is. Nagyszerű társaság. Irány a Rugodiv.
Kicsit fura, hogy a Rugodiv az elmúlt két évben ilyen ismerős lett, de miért is ne. A bejárat körül választási kampánysátrak álltak, bent ismerős kirakodóvásár, ismerős arcokkal. Alekseev úr nagyon boldogan mesélt az idei magyar bandáról (érthető módon - elég szuperek voltak, nekem is a szívembe lopták magukat), ráadásul mariul, aminek külön örültem. Anna M lehuppant mellénk és az indokolatlan dolgokkal töltött croissantok mellé és elmesélte, mik az eddigi rokon népek napi benyomásai. Britt és Atte ültek mellettem, kisvártatva megjelent Anti is, aki mindazidáig egy buszos túrát vezetett ide Narvába és környékére. Bár nem voltunk különösebben beöltözve (Annán kívül), páran lefotóztak minket. Körülnézve, mi voltunk a fiatalság. Nagyjából 15 éve mi vagyunk a fiatalság, de ha ragaszkodnak hozzá, továbbra is az vagyunk.
A rokon népek napi koncert hosszú volt és szuper. Végül elég sokan el is jöttek, és aki nem, az igazán sajnálhatta. Mindenki beleadta azt, amit tudott. Nagyon sokat tapsoltunk. Nagyon belelkesedtünk az este folytatása iránt a RoRo klubban. Brittel tempósan rúgtuk az avart a folyó menti sétányon és tervezgettük az újabb finnugor projekteket. Annyi rendezvény folyt az elmúlt évben itt, hogy teljesen összekapcsolódott Narva városa a finnugor tervezgetéssel.
"Te vagy a Timár Bogáta, ugye?" kérdezte a Liszt Intézet észt gyakornoka tőlem magyarul. "Már nagyon sokat hallottam rólad." Hát, ezt el tudom képzelni. De nem volt kedvem tovább fejtegetni, miket és hogyan hallott rólam, átadtam a beszélgetés lehetőségét R. Orsinak, ő úgyis egy sokkal kedvesebb ember, mint én.
"Can I ask you something?" kérdezte tőlem a Dänkki Briha énekese kicsivel a koncert előtt. "Are you Bogata Timar?" Mint kiderült, követ engem twitteren és instagramon, és tetszik neki a kontent, amit csinálok. Ennek a hírnévnek kicsit jobban örültem.
A RoRo klubban némi iszonyú zsíros vacsi és pár sör után el is kezdődött a Dänkki Briha-koncert, amibe Britt és én lelkesen vetettük bele magunkat. Ilyen már csak ez a hely, a pálmafás díszlet előtt egy dobogó és egy aprócska parkett terpeszkedett, Britt és én szinte ki is töltöttük. Ez van, nem tudok mit mondani, én már csak olyan ember vagyok, akit belelkesít, ha pasik símaszkban és napszemüvegben énekelnek karél és vepsze nyelvjárásokban elektromos hegedűvel és számítógépes loopokkal, és a koncert szerves része egy 1887-es kiadású Kanteletar. A táncba becsatlakoztak néhányan, és alig akartuk leengedni a Dänkki Brihát a színpadról. Mie tulen takasii viel...
"Eskü, úgy érzem, ide akarok költözni", mondta a magyar népzenekar egyik tamburása. Meg tudom érteni, válaszoltam. Örültem nekik, Bátáról jöttek, ami Pécstől csak egy köpés, végre nem moldvai zenét játszottak, szuper hangulatot hoztak és imádták Észtországot. Végre úgy tanítottak csárdást, hogy nem magyarázták túl, és beavattak néhány egyszerűbb figurába is.
"Olyan tökéletes ez az este. Úgy érzem, ide akarok költözni", mondta a Dänkki Briha hegedűse. Meg tudom érteni, válaszoltam. Tényleg, hol és kinek koncertezzen ez a zenekar, ha nem Narvában, Inkeriföld határán, a finnugor közösségnek. Lelkiztünk egy sort a lépcsőn a bár és a színpad között karélokról, identitásról és hegedülésről. Lecsorogtunk sörért, és maradtam is volna vele lelkizni tovább, ha nem csendült volna fel a csárdás a magyarok koncertjén. "You're a cool dude."
De felcsendült a csárdás, én pedig behajtottam Attén az ígéretét, hogy táncol velem a mai koncerten. A zenekar lelkes tapsától kísérve, pár botlással és összezavarodással fűszerezve, de végül is sikeresen mutattuk be a csütörtöki táncházon tanult figurák egy részét, a magyar vendégek nagy örömére. Nagyjából soha nem sikerült még önállóan értelmesen magyar táncot táncolni, ami nem moldvai, így ez az én nemzeti érzésemnek is, fura módon, de szintlépés volt.
Tudod, kinek volt kedve hazamenni. A DJ berakta a Tuuterin Tyttäret-et, amit réges-rég hallottam utoljára, perdültem párat rá majd megirányoztam a buszt.
Hazafelé menet Tartuig énekeltünk. Ilyen is rég volt.
Minden tökéletes volt.
Valószínűleg ezzel egy időre véget értek a narvai finnugorkodások, de biztos nem végleg. A buli megy tovább máshol, mostanában valahogy erősödő karél fókusszal.
Fontos feltöltődni, és ez most igazi feltöltődés volt.
