2025-nek és vége van, hála Istennek

Sokáig dédelgettem magamban a gondolatot, hogy majd jól kifejtem, milyen k. rossz volt.

De most, hogy tényleg itt az ideje évértékelőt írni, nem nagyon van kedvem hozzá.

Ne értsetek félre: tényleg rossz volt. És nemcsak a tavaszi történések miatt. Elvesztettem a talajt magam alatt, nem figyeltem oda magamra, fegyelmezetlen voltam és impulzív, megadtam magam átmeneti nyugalomnak és pillanatnyi örömöknek, halogattam, menekültem és össze-vissza csapongtam.

Nem tudtam dolgozni, amikor dolgoznom kellett volna, és nem tudtam pihenni, amikor pihennem kellett volna.

Egy része ennek persze az, hogy ez az egész gyerek-dolog a levegőbe repítette a mentális egészségemet, mint egy tekegolyó. A fizikai egészségem igazából egész jól viselte ahhoz képest, amin keresztül ment, de az agyam egész évben egy izgalmas kihívásnak tekintette a minél nagyobb fokú önpusztítást, és ez erősen alávágott annak, hogy össze tudjam szedni magam bármikor is.

Idén először kénytelen voltam beismerni magamnak, hogy gondok vannak a szociálismédia-használatommal. Túl sokat van a telefon a kezemben. Az algoritmusaim egész jól neveltek, általában aranyos állatokat, szórakoztató tudósokat és lenruhás nőket ajánl nekem csirkeóllal, de akkor is szétcsapja figyelmem. Abbahagyok dolgokat, hogy megnézzek még egy videót a nagyipari kelbimbótermelés részleteiről, aztán nehéz visszatérni az abbahagyott dologra, így újra abbahagyom és inkább megnézem, ahogy valaki megtanít egy izgalmas krumplipucolási trükkre. Nem jó, Bogáta.

Ez a csapongás és impulzivitás azonban néha hozott jó dolgokat is. Belekezdtem pár projektbe, amibe talán másképp nem kezdtem volna bele. Mint például önmagam reklámozása a platformjaimon, amiből jött két szuper vendégelőadás, egy Pärnuban, egy meg Tallinnban a rendőröknek. Vagy a két epikus alkalom, amikor gulyást főztem: egy a tammelinni nyitott kertek napján, és egy Kristjan kertjében. Mindkettőt imádtam. És mindennél jobban az etimológianaptár, ami el sem hiszem, de már 291 megírt etimológiánál tart a 365-ből. És van egy extra titkos dolog is, amit 2025-ben beindítottam, és nagyon várom, lesz-e belőle valami.

Ott voltam a Hõimulõimed-nek, a zenekaromnak (szuper évet zártunk!!), a kollégáimnak, a barátaimnak és Antinak. Sokat olvastam és sokat írtam.

Pár dolog csak történt. Például a Reedene intervjuu, ami mindenképp az év egyik kiemelkedő eseménye volt. Az életben nem felejtem el, hogy ott van a fejem az err.ee, az észt állami tévé címlapján, szinte beteríti a fél képernyőt. Vagy mikor a Barlova pultosa elkezdett áradozni nekem a szuper jó magyar nőről, akit Twitteren követ, és kiderült, hogy én vagyok az. Vagy mikor a FUFF egy-két csapata olyan szuperül megtalálta egymást, és öröm volt nézni, ahogy együtt alkotnak és barátságot kötnek. A szentimentális vén róka MTT-s beszélhet belőlem, de a kreativitás és a közösség, főleg együtt, varázslat. Vagy szent. Attól függ, kitől kérded. Antal Dániel, hogy hogy talált meg engem, még mindig nem értem, de az év néhány legszebb és legértelmesebb pillanatát köszönhetem neki, nem mellesleg segített visszatalálni a mari közösséghez.

Kevesebb dolog volt, ami el volt tervezve és meg is valósult, de azért voltak ilyenek. Például Vica esküvője, ami nagyon kedves emlék. Vagy a CIFU (úgy egészben), amit a régi IFUSCO-k módjára nyomtam végig alvás nélkül és erőmön felül, és abszolút odavert. Vagy Nóri látogatása, ami egyszerre volt imádnivalóan spontán és nagyon is jelentőségteljes. Vagy a Tallinn Music Week-fellépés, amit Antival két nappal a gyerek elvesztése után nyomtunk le, és azt eredményezte, hogy a fél világ Langenu-rajongó lett. (De azért mi is elég jók voltunk.) Ömlött belőlem a vér és a mikrofonállványba kellett kapaszkodnom, ahogy a Kov Purnat ellenszólamát énekeltem, de megcsináltam. Talán tulajdonképpen ez is eredmény. Hogy mindent megcsináltam, amit másoknak megígértem (a cikkeimet leszámítva). Á, ja és az ETV-n is szerepeltünk, és az emberek látták, sőt sokan megdicsértek utána, az is milyen hihetetlen volt!

De a sok randomság és hirtelen beficcenő projekt helyett 2026-ban a lényegre szeretnék koncentrálni. Tudományos és oktatási munka (indul egy új mari kurzus, már 7-en jelentkeztek!!), etimológianaptár életre hívása, minőségi zene, kényelmes otthon, egészséges állatok (és emberek).

Valahol, egy Facebook-posztra rápillantva akadt meg a szemem azon, hogy az illető kívánja, hogy 2026 egy tiszta nyugodt, erős, örömteli év legyen. Tiszta, nyugodt, erős, örömteli. Pontosan ezt szeretném én is. Kevesebb meglepetést, több kézzel fogható munkát és annak kézzel fogható gyümölcsét.

És ahogy 2026 beköszöntött, így is érzem magam. Erősnek, nyugodtnak, fókuszáltnak. Az év csak egy szám, de nekem jó indok becsukni egy fejezetet.

Köszönöm azoknak, akik az elmúlt évben megtartottak, szerettek, támogattak, írtak vagy mondtak valami kedveset, vagy tettekkel fejezték ki, hogy nem tökmindegy nekik, hogy miazisten van velem. Nagy szeretettel gondolok rájuk.

Vidám, boldog új évet.

Rátettem a kezem a billentyűzetre és gépelni kezdtem.

Lenyomtam a Tab-ot, mint már annyi milliószor, mikor glosszázok egy példamondatot. A szövegszerkesztő a machine-GEN-ből azonnal machine-generated-et kreált és ment tovább. Vissza kellett mennem, hogy kitöröljem.

Az egész napot kutatással töltöttem. Megszoktam, hogy minden oldanál ki kell klikkelnem, hogy nem akarom a sütiket, nem akarok feliratkozni és nem akarom kikapcsolni az adblockeremet. Most már azt is ki kell klikkelnem, vagy simán figyelmen kívül kell hagynom, hogy mindenki mindenhol AI-összefoglalókat akar nekem adni. Ne fáraszd magad. Majd az AI elmondja, mi a lényeg.

Ököllel kell küzdenem, hogy az AI ne akarjon összefoglalni nekem mindent.

Lassan egy szót sincs kedvem leírni. Az AI majd ledoktorál helyettem. Jobb PhD-t írna mint én, benne van a fejében az egész világ összes szakirodalma, nekem meg nincs.

Tegnap kitettem twitterre egy rövid összefoglalót arról, hogy a magyarok miért ragaszkodnak a török rokonsághoz. Véletlenül merült fel a kérdés egy sikertelen lakásvásárlás során, gondoltam legalább ennyi haszna legyen. Azt hittem, jól fog teljesíteni, de nem teljesített valami jól. Egy hozzászóló tombolni kezdett, hogy micsoda álhíreket terjesztek, miért nem beszélek az udmurt és hanti-manysi nyelvrokonságról. Néhány válasz után jöttem rá, hogy egy bottal veszekszem.

Eszembe jutott, amikor kommenteltem a Propastop egy cikkéhez, hogy szerintem Triinu Perve egy hős. Mert az. Aznap este egy pasi írt nekem Facebook-üzenetben, hogy tudna-e tőlem kombuchagombát szerezni (amim valóban van, és amit ajánlottam is helyi külföldieknek). Egy orosz bot volt, aki személyes információkat próbált kiszedni belőlem.

Kicsit zavar, hogy amint hozzászokom egy fajta tartalommegosztéshoz (alig 4 éve tanultam meg, hogy kell a twitteren hozzászólásláncot írni), az rögtön elavul és itt van egy új. Szeretnék nagyobb közönséget elérni, és nem elavult, periferikus platformokon bohóckodni.

Megnyitottam az instagramot, ahol egy magyar dietetikus, akit követek, arról írt, hogy gátlástalanul használják a nevét, az arcát AI-tartalmak, a mesterséges intelligencia animálja a testét, szavakat ad a szájába. Ha sikerül nagyobb közönséget elérnem, rám is ez vár. Inkább nevezzenek hús-vér emberek ostoba p.csának, mint hogy egy videóban jöjjön szembe a saját fejem csipkés felsőben, ahogy baromságokat mondok.

Az Orbán-propaganda egy ideig tartózkodott az AI-tól. Manapság már gyakorlatilag AI az egész kormánymédia. Persze Magyar Péternek nem sikerült elég embert összegyűjtenie a Hősök Terén. Írd be a ChatGPT5-be, ő majd generál egy képet, ha fizetsz, még videót is arról, ahogy beszéd közben megszégyenülten lekullog a pulpitusról a 10 ember előtt, aki hallgatja. Igazi harcos vagy.

Biztos egészséges ilyenekkel teleszemetelni a világot. Ugyan mi romolhat el.

Az AI elolvassa helyettem. Az AI megírja helyettem. Az AI kreál egy valóságot helyettem. Az AI él helyettem. Nekem meg tapsolnom kéne örömömben, hogy mennyivel könnyebb dolgom van, már élnem sem kell.

Majd az AI ír egy kétbekezdéses összefoglalót a földi pályafutásomról.

Hõimupäevad 2025

Reggel 9:45-kor összefutottam a busz előtt Ruzsits Orsival és felszálltunk a... tök üres narvai buszra. A buszsofőr ugyanolyan összezavarodott volt, mint mi, de idővel megjelent Britt, Anna V ja Dima, Atte és Riku, innen-onnan ismerősök, és legalább 10 helyet sikerült megtölteni a vagy 50 fős buszon. Irány Narva.

Nem mindenki volt lelkes, hogy a rokon népek napi koncert megint Narvában kerül megrendezésre. Igen, finnugor főváros, de tavaly is ott volt, akkor is elég kicsi volt az érdeklődés, és most sem tűnt több izgalommal kecsegtetőnek. Alig tízen vagyunk a 70 fős buszon, baszki.

De akkor is, a majd' háromórás út pillanatok alatt eltelt ebben a nagyon is ismerős baráti társaságban, és földet értünk Narva északi végében. Ami szuper, csak a déli végébe akartunk volna menni - mindegy. Szép az idő, lehet sétálni.

Narva mindig megborzongat. A nem túl széles Narva folyó másik oldalán Oroszország mereszt ránk szemet - valamikor az izgalmak és lehetőségek földje számomra, most félelmetes ellenség. Minden, amit nem akarok beengedni ebbe a zsebkendőnyi, csodálatos, meseszerű, fájdalmak és lemondás és kemény munka árán szerzett életembe idefent Európa csücskében, ijesztően tornyosulva velem szemben. Ideát a hatalmas narvai erőd. Odaát a még hatalmasabb ivangorodi erőd. Az orosz zászló lengedez a bástya tetején, és vajon hány ember lelkében is itt, a biztonságos parton? Mennyire biztonságos ez a part??

Jó lenne szeretni Narvát. Sokan szeretik. Nekem még nem egszen sikerült a szívembe zárnom.

A nArt művészeti kiállítótérben nem voltam felkészülve arra, hogy Darali Leli műveibe botlom. Darali Leli! Mintha egy másik világból jönne. Az észt művészeti akadémia finnugor divatkiállítása mélyen megérintett, de különösen az, hogy valahol van még Darali Leli, aki aktívan tevékenykedik. Imádtam a kiállított darabokat és a kurátor lelkesedését is.

Mégis meg kellett kérdeznem, honnan jutott eszébe Hõimulõim-nek nevezni ezt a kiállítást. Kínos vagy nem: a Hõimulõimed a mi szervezetünk bejegyzett márkaneve, és eléggé meglepődtünk, amikor a nArt meg az EKA bejelentett egy ilyen nevű kiállítást. A kurátor szegény nagyon elpirult, mikor szembesítettük vele, hogy gyakorlatilag lenyúlták a nevünket, de semmi baj, ez legyen a legrosszabb, hogy véletlenül ilyen szuper kiállítással hozznak minket összefüggésbe.

Sárgálló juharfák, sárgálló járdák, sárgán sütő Nap, sárgálló tökök. Szépséges őszi nap még a narvai munkásnegyedben is. Nagyszerű társaság. Irány a Rugodiv.

Kicsit fura, hogy a Rugodiv az elmúlt két évben ilyen ismerős lett, de miért is ne. A bejárat körül választási kampánysátrak álltak, bent ismerős kirakodóvásár, ismerős arcokkal. Alekseev úr nagyon boldogan mesélt az idei magyar bandáról (érthető módon - elég szuperek voltak, nekem is a szívembe lopták magukat), ráadásul mariul, aminek külön örültem. Anna M lehuppant mellénk és az indokolatlan dolgokkal töltött croissantok mellé és elmesélte, mik az eddigi rokon népek napi benyomásai. Britt és Atte ültek mellettem, kisvártatva megjelent Anti is, aki mindazidáig egy buszos túrát vezetett ide Narvába és környékére. Bár nem voltunk különösebben beöltözve (Annán kívül), páran lefotóztak minket. Körülnézve, mi voltunk a fiatalság. Nagyjából 15 éve mi vagyunk a fiatalság, de ha ragaszkodnak hozzá, továbbra is az vagyunk.

A rokon népek napi koncert hosszú volt és szuper. Végül elég sokan el is jöttek, és aki nem, az igazán sajnálhatta. Mindenki beleadta azt, amit tudott. Nagyon sokat tapsoltunk. Nagyon belelkesedtünk az este folytatása iránt a RoRo klubban. Brittel tempósan rúgtuk az avart a folyó menti sétányon és tervezgettük az újabb finnugor projekteket. Annyi rendezvény folyt az elmúlt évben itt, hogy teljesen összekapcsolódott Narva városa a finnugor tervezgetéssel.

"Te vagy a Timár Bogáta, ugye?" kérdezte a Liszt Intézet észt gyakornoka tőlem magyarul. "Már nagyon sokat hallottam rólad." Hát, ezt el tudom képzelni. De nem volt kedvem tovább fejtegetni, miket és hogyan hallott rólam, átadtam a beszélgetés lehetőségét R. Orsinak, ő úgyis egy sokkal kedvesebb ember, mint én.

"Can I ask you something?" kérdezte tőlem a Dänkki Briha énekese kicsivel a koncert előtt. "Are you Bogata Timar?" Mint kiderült, követ engem twitteren és instagramon, és tetszik neki a kontent, amit csinálok. Ennek a hírnévnek kicsit jobban örültem.

A RoRo klubban némi iszonyú zsíros vacsi és pár sör után el is kezdődött a Dänkki Briha-koncert, amibe Britt és én lelkesen vetettük bele magunkat. Ilyen már csak ez a hely, a pálmafás díszlet előtt egy dobogó és egy aprócska parkett terpeszkedett, Britt és én szinte ki is töltöttük. Ez van, nem tudok mit mondani, én már csak olyan ember vagyok, akit belelkesít, ha pasik símaszkban és napszemüvegben énekelnek karél és vepsze nyelvjárásokban elektromos hegedűvel és számítógépes loopokkal, és a koncert szerves része egy 1887-es kiadású Kanteletar. A táncba becsatlakoztak néhányan, és alig akartuk leengedni a Dänkki Brihát a színpadról. Mie tulen takasii viel...

"Eskü, úgy érzem, ide akarok költözni", mondta a magyar népzenekar egyik tamburása. Meg tudom érteni, válaszoltam. Örültem nekik, Bátáról jöttek, ami Pécstől csak egy köpés, végre nem moldvai zenét játszottak, szuper hangulatot hoztak és imádták Észtországot. Végre úgy tanítottak csárdást, hogy nem magyarázták túl, és beavattak néhány egyszerűbb figurába is.

"Olyan tökéletes ez az este. Úgy érzem, ide akarok költözni", mondta a Dänkki Briha hegedűse. Meg tudom érteni, válaszoltam. Tényleg, hol és kinek koncertezzen ez a zenekar, ha nem Narvában, Inkeriföld határán, a finnugor közösségnek. Lelkiztünk egy sort a lépcsőn a bár és a színpad között karélokról, identitásról és hegedülésről. Lecsorogtunk sörért, és maradtam is volna vele lelkizni tovább, ha nem csendült volna fel a csárdás a magyarok koncertjén. "You're a cool dude."

De felcsendült a csárdás, én pedig behajtottam Attén az ígéretét, hogy táncol velem a mai koncerten. A zenekar lelkes tapsától kísérve, pár botlással és összezavarodással fűszerezve, de végül is sikeresen mutattuk be a csütörtöki táncházon tanult figurák egy részét, a magyar vendégek nagy örömére. Nagyjából soha nem sikerült még önállóan értelmesen magyar táncot táncolni, ami nem moldvai, így ez az én nemzeti érzésemnek is, fura módon, de szintlépés volt.

Tudod, kinek volt kedve hazamenni. A DJ berakta a Tuuterin Tyttäret-et, amit réges-rég hallottam utoljára, perdültem párat rá majd megirányoztam a buszt.

Hazafelé menet Tartuig énekeltünk. Ilyen is rég volt.

Minden tökéletes volt.

Valószínűleg ezzel egy időre véget értek a narvai finnugorkodások, de biztos nem végleg. A buli megy tovább máshol, mostanában valahogy erősödő karél fókusszal.

Fontos feltöltődni, és ez most igazi feltöltődés volt.

szia Bogi 2003-ban

Nem mintha mindig utáltam volna a hegedülést. Eleinte élveztem.

Bár lehet, hogy az egyéniségem nem illik a hegedűhöz, szerintem legalább ekkora szerepet játszott a megutálásában a hibaközpontú, egyre nehezebb, akadémiai jellegű zenetanulás (miért van az, hogy mindenben olyan tehetséges és lelkes voltam 6-8 évesen aztán minden teljesen elromlott??), a nem különösebben érdeklődő tanáraim, és anyukám nemérdekel-akkorismuszáj hozzáállása a hegedüléshez.

A mai napig nehezen veszem kézbe azt az átkozott hangszert, és az az egyetlen előnye az összes többi hangszerrel szemben, hogy legalább valamennyire tudok rajta játszani.

És teljes agyrém, hogy a dalokat, amiket mostanában a legtöbbször játszom rajta, csak azért tudom, mert egyszer nagyon szerelmes voltam egy bizonyos Imarba, és vele megtanultam őket.

KPK koncertek, egyetemi rendezvények, CIFU...

...most meg az észt állami tévé.

A mordvin dalok éneklése és játéka nem volt könnyű az ETV stúdiójában, de valahogy megcsináltuk, és a teljes glancban-sminkben végigtáncolni az egészet nagy közösségépítő élmény volt.

Csak egy vasárnap délelőtti, nyugdíjasoknak szóló műsor. De azért mégis.

A 13 éves Bogáta rendszeresen ellógott hegedűórákról, mert az élet túl érdekes volt, és mert annyira unta ezt a rémes hangszert.

A 13 éves Bogátára valószínűleg elég sokkolóan hatott volna, hogy egyszer pont hegedülni fog az észt tévében.

Lehet, hogy akkor nem lógott volna el annyi hegedűóráról. Ki tudja. Lehet, hogy de.

De azért néha durva visszatekinteni. Szerintem a 13 éves Bogáta örült volna.

Ezen a héten szülnöm kellett volna.

Tudom, én is unom.

Őszintén nagyon unom ezt a fájdalmat.

Unom, hogy összeszorul a gyomrom minden családi összejövetelen, a terhes sógornőim láttán, barátok kisbabái láttán, akik mostanában születtek vagy mostanában fognak, a totyogó kisgyerekek láttán, akik szaladgálnak, esnek-kelnek, együtt nőnek fel. Az én gyerekemnek is együtt kellene felnőniük velük.

Nekem is babával a karomon kellene állnom a keresztelőn, nem hülyén és magányosan ácsorognom a körülöttem egyre növekvő családok között.

Nem akarom feszülten végigülni a közös evéseket, nem akarok semmilyen negatív érzelmet érezni a családtagjaim iránt, akik nem tehetnek semmiről és csakis szeretetet és elfogadást kaptam tőlük, gyerekkel vagy anélkül.

Protestáns keresztelő. Csodálatos. Dicséretek és közös ima, pont ahogy ismerem. A lelkésznővel Messengeren beszélgettem (segített összerakni ezt), az orgonista régi ismerős. Amúgy tudom kívülről a Miatánykot és a Hiszekegyet, csak nem észtül. Semmi tömjénillat. A többségében ortodox család megilletődötten pislogott, én úgy éreztem magam mint hal a vízben. Egy fél órára kedvem lett megint templomba járni.

Néztem a táncoló lángokat a gyertyákon a Jaani templom oldalhajójában. Szabadíts meg ettől a fájdalomtól, kérlek, nem ezt érdemlik a körülöttem lévők, és Anti sem, adjál békét, hadd lépjek tovább, szenvedtem már eleget. Adj elég szeretetet ahhoz, hogy én is tudjam úgy elfogadni magam, ahogy a többiek engem, gyerekkel vagy nélküle.

Nincs semmi baj.

Nincs semmi baj.

Elalvás előtt a klinika, az izolátor, a tabletták, a kampók és székek, a fekvés a padlón, hányás és epe, az ömlő vér, csak egy rossz álom.

Vége van.

Ennél csak rosszabb lehetőségek lettek volna.

Nincs semmi baj.

Most, hogy visszagondolok a CIFU-ra,

csupa meleg boldog mosolygós érzés van bennem.

Szinte el is felejtettem már, milyen mocsok nehéz volt néha.

A CIFU úgy terpeszkedett az augusztusomban, mint egy kiskirály, pedig nélküle is épp elég tele volt a naptár. Nóri helye a kanapén még szinte ki sem hűlt, már bicikliztem is a KPK-próbára vasárnap este, miközben a kollégák már gyülekeztek a konferenciára. Az előadásomat megint nem sikerült befejeznem, ami nagyon aggasztott.

Hétfőn kerekasztal-beszélgetés, kedden KPK-koncert a fogadáson, szerdán előadás, csütörtökön szekcióelnökölés, pénteken attesztáció. Ez volt a terv.

De azért a KPK-koncerthez azért a miheztartás végett becsúszott egy táncház-hakni, a csütörtök délutánba egy idegenvezetés a líveknek az Uurali Kaja kiállításon, meg egy második táncház-hegedülés, közben spontán leszerveztem az afterparty helyszínét, a péntekem nagy része meg Võruban telt Tartu helyett, Anti nagymamájának a temetésén, éppen csak visszaértem a konferencia zárására, és az attesztációt eltolták hétfőre.

Ezt az eleve nem éppen kezdőknek való programtervet két dolog nyomasztotta tovább: az, hogy nem abból adok elő, amiből szeretnék, és nem éreztem késznek magam az előadásra, illetve hogy nagyjából ekkor kellett volna szülnöm, ha minden rendben lett volna. (De nem volt.)

Erre jött még Anti nagymamájának a temetése, amire egy ideig úgy tűnt, nem tudok elmenni, és ez rettenetesen bántott. Végül hálisten át sikerült rakni az attesztációt, de ez persze azzal is járt, hogy a két napból, amikor igazán élvezni tudnám a konferenciát (meg amin az engem érdeklő előadások vannak), én Võruban leszek.

Az első két nap kétségbeesetten próbáltam összeráncigálni az előadásomat, miközben menedzseltem, hogy itt van ez a rengeteg rég nem látott ismerős arc. De a kerekasztal-beszélgetéssel a magam részéről elégedett voltam, a kedd este pedig nagyszerűen sikerült a KPK-kocerttel és (majdnem) spontán táncolással. Minden úgy volt, ahogy képzeltem, hogy lesz. A koncertünk előtt beszerveztem Kertut, hogy ha esetleg labajalg kerekedne a dologból, indítsa el a táncot, és lelkesen így is tett. Kisvártatva a fél terem ropta felszabadultan vagy kissé feszélyezetten de egyre nagyobb örömmel. A közös táncolás nyoma meglátszott a másnapi kávészüneteken is, mindenki mosolygósabb és lazább volt a keddi emlékektől.

Én is mosolygósabb voltam, meg vizesebb, mert Koivunen úrral nem volt kedvünk visszamenni a terembe, még akkor sem, amikor odakint már eléggé esett az eső. Volt valami felszabadító a kontrasztban a Valge Saal elegáns terme és rengeteg ácsorgó-beszélgető embere, illetve köztünk, ahogy kettesben kint ücsörgünk a padon a zuhogó esőben. De azért végül bementünk és én megtáncoltattam a bandát a zenésztársaimmal. Dima harmonikaszója, Anna vezetése, az udmurt dallamok csodálatos Volga-Káma-hangulatot varázsoltak, ami szerintem sokunknak jól esett. Rém büszke voltam a kis KPK-csapatunkra.

És Bridge lakásavatója is nagyon jó volt hétfő este. Végre sikerült jó sokat beszélgetnem Valts-szal, a magyarokkal (Orsi, Levi, Kamilla, Regina és a tiszteletbeli magyar Vitek), és szemtanúja lehettem, ahogy a neves kildinszámi-kutató Michael Rießler beszorult Bridge vécéjébe és ki kellett törnie a zárat. Sosem felejtem el.

A szerdai napon sokat segített a sok hálás szó a kedd esti koncerttel kapcsolatban, de én úgy éreztem, már megint visszakerültem a régi mintázatba, hogy finnugor unikornis zenebohócnak jó vagyok, nyelvésznek másodrendű. A nyomorultság-érzeten nem segített szegény Martina, akivel március óta nem beszéltem, és nagy mosollyal megkérdezte, hogy van a baba. El sem tudtam képzelni, hogy van még ember, akinek a fejében még él a gyerekem - rettenetesen éreztem magam, amiért fel kellett világosítanom Martinát, hogy a baba nincs valami jól. A szomorú interakció felerősítette bennem az inadekvátság érzését, és az előadásom idejére majd' elájultam az idegességtől - és lám, el is szúrtam rendesen. Nagyon látszott, hogy nem akarok beszélni a témáról, és sajnos ez a közönségre is hatással volt, akik jobbat érdemeltek volna. Teljesen összetörve mentem a Tavernába felköszönteni Attét a szülinapján, legszívesebben inkább elbújtam volna mindenki elől egy sötét lyukba. Ebben a totál letargikus állapotban talált meg Gergő, aki jobb verziómat érdemelte volna, de ha már így alakult, kipanaszkodtam magam neki. Meg amúgy is, ki másnak panaszkodnám ki magam. Hazafelé úton és még otthon is elég szomorú voltam, és csak késő este sikerült megnyugtatnom magam valami olyasmivel, hogy ha nem csináltam volna meg az előadást, örökre ott tátongana az a lyuk a szakmai önéletrajzomban, én meg gondolkodhatnék, hogy megérte-e.

Csütörtök reggel egy fokkal nyugodtabban jelentem meg az episztemikus modalitás-szimpózium záró szekcióját elnökölni, és a végére úgy éreztem, újra magamra találtam. Tücsivel végre sikerült elmennünk ebédelni és rendes kávét inni, délután tök jó előadásokat hallgattam (ritka luxus... kriminálisan kevés előadásra jutottam el idén), 4-kor meg már várt az idegenvezetés az ERM-ben a lív delegációnak. (A lív delegáció nagyon élte a CIFU-t, és örültem, hogy én is sokszor összekeveredtem velük, hála főként Bridge-nek.) Lementünk az archívumba, ahol mellesleg néhány nyenyec tárgy is le volt emelve a polcokról - mint megtudtam, a nap során egy nyenyec sámán is járt itt az archívumban és lebonyolított valami rituálét, hogy "megtisztítsa" vagy "felszabadítsa" őket a szellemüktől, vagy a szellemet belőlük (nem nagyon értek a nyenyec spiritualitáshoz). Átlagos csütörtök. Nade az idegenvezetésem a líveknek marha jó buli volt, aztán pedig már kezdődött is a fogadás. Nagyon adtam, még Jalmar Vabarna is megjelent a maga ülembsootska-botjával. Úgy alakult, hogy segítenem kellett Anna Makeevnek mariról fordítani - úgy döntöttem, magyarra, időnként észtre, mert már nagyon untam az angolt. Ez persze egy apró részlete az egész CIFU-nak, de mivel az előadásom példamondatain kívül szinte egyáltalán nem használtam marit, a lelkemnek nagyon jólesett.

Kisvártatva megint hegedűvel a kezemben találtam magam a színpadon. Nem tudom, hogy történnek ezek a dolgok állandóan. Két sör után és idegen hegedűvel már kicsit nehezebben ment, de Kertuék segítségével valahogy megugrotta a táncos tömeg a botlásaimat is. Persze ezt is tudtam, hogy így lesz, és fel is készülhettem volna rá jobban, de nem jutott rá időm. Nem mindenre van ideje az embernek CIFU-n. Aztán kisvártatva megint a Pühastéban találtam magam egy rakás finnel, és különösen Mari Saraheimóval, akivel mindig jó beszélgetni. Valahogy ez a CIFU alatt nagyon sokszor kötöttem ki finnek közt és finnül beszélve - többen is kérdezték, honnan tudok ilyen jól finnül. Tekintve, hogy 3 hét volt a leghosszabb idő, amit valaha egyhuzamban Finnországban töltöttem (és annak is 10 éve), szinte én sem tudom. Miért pont a finnek nem sikerült soha elhalványulnia az életemben?

A CIFU kezdete előtt 1-2 héttel már biztos voltam benne, hogy a pénteki afterparty a Naiiv Sulps hajón lesz. Az, hogy Kertu csütörtökön rákérdezett, hogy szerinte hol lenne érdemes, csak megkönnyítette az amúgy is egyértelmű döntést. Pár perc alatt leszerveztem a tulajdonossal, péntek este pedig gyönyörködve néztem, ahogy a kollégák szállingóznak a szeretett hajókocsmámba és teljesen lemerítik a pult aperol-készleteit. Végre sikerült hosszabb beszélgetésekbe bonyolódnom pár emberrel (Atte <3, Erika <3), ami igazából minden konferencia legjobb része. Továbbá indokolatlan Edda- meg Presser Gábor-éneklésekbe bonyolódtam alapszakos hallgatókkal.

Néha viszont csak álltam az erkélyen és néztem a bandát. Csoportok, párok, beszélgetések, tánc, ének, nevetés. Biztos voltak ennél békésebb, optimistább és népesebb CIFU-k, de a finnugrisztika szelleme továbbra is él, ha hagynak neki teret kibontakozni, az emberekben és most épp itt a hajón. Én pedig büszke lehetek rá, hogy hozzájárulok a kibontakozásához.

A CIFU Koivunen és O'Rourke urak karaokezásával ért véget, és egy jóéjszakát-integetéssel a végtelenül barátságos pultos felé, aki Anninak hív.

Méltó zárás volt.

Hazafelé sétálva beraktam a Rakkaus on lumivalkoinent. Ahogy az elmúlt napokban végiggondoltam, hányszor hányfelé találkoztam már ezekkel az emberekkel és végződtek az esték beszélgetésekkel táncokkal és ölelésekkel, boldoggá tesz a gondolat, hogy a jövőben valószínűleg még sok estém fog így végződni.

 

 

Nuuskamuikkunen in Finno-Ugric drag

Whether you like it or not, you're a fascinating person.

Kihunyt a piros fény a mikrofonjaink tövében és egymásra néztünk Merilinnel. Hát ez most készen van. Létrejött a kb. 50 perces interjú a maga kitérőivel és nyelvtani hibáival, nevetéseivel és akcentusával. Kikerült a világba és elkezdte élni az önálló életét. Felcsendült Sofia Jannok északi számi nyelvű dala, amit a hangmérnök a spotify-listánkról szervált, majd el is halt ahogy a Vikerraadio műsora belekúszott a háromórás hírekbe. Merilin és én nagyokat lélegeztünk, hogy kifújjuk magunkból az adrenalint, majd felkaptuk a bögréinket és kitámolyogtunk a stúdióból.

Amúgy nagyon élveztem a beszélgetést, és tudtam is volna folytatni jó sokáig. Abban a pillanatban úgy éreztem, nem mondtam túl sok hülyeséget, és nagyjából össze tudtam sűríteni a megfelelő méretűre a legfontosabb mondandóimat. Ez az érzés nem tartott sokáig.

Lerogytam egy padra a Raadiomaja épülete mellett és éreztem, ahogy az adrenalinlufiból lassan eltávozik a levegő.

Jesszus mi mindent kellett volna máshogy mondanom. Hogy felejthettem el ezt. Vagy azt. Ezen a témán igazán nem kellett volna annyit lovagolni. Merilin szegény erre biztos nem számított. Az úton a tallinni buszpályaudvarra, meg a Luxexpresszen ülve folyamatosan a mi-lett-volna-ha forgatókönyvek pörögtek a fejemben. Valahol Imavere környékén belealudtam a saját kínzásomba.

Úgy vonszoltam magam haza Tartuban, hogy meg sem akartam mozdulni utána. Anti már megint nem volt otthon, és én csak ültem a nagy ürességgel és utólagos okosságommal otthon. Anna V szülinapjára voltam hivatalos, de nagyon fáradt voltam és nem tudtam, hogyan veszem rá magam, hogy elmenjek oda.

Aztán valahogy összeszedtem magam. Leszedtem egy doboznyi egrest a bokrunkról ajándéknak és elbattyogtam a lakásukba, ahol két generációnyi kellemes moksa-udmurt-komi társaság várt, és akikkel elbeszélgettünk az interjú részleteiről, egyetemi dolgokról, tervekről, életről. Versenyeztünk egy Kahoot-kvízben arról, ki ismeri Annát legjobban (4. lettem a 7-ből ami nem is rossz), majd gyilkososat játszottunk. Engedték, hogy én legyek a narrátor egy körben, és le is festettem a picsi-purgai maffia (melynek neve természetesen Purgatórium) különböző sötét tetteit az éves Kolja Anisimov-koncerten, a Polina Kubista-divatbemutatón és egyéb nagyon-udmurt eseményeken.

Az este során lassan elkezdtek csöpögni a pozitív visszajelzések. Anti öccse, egy kolléga az intézetből, a régi kedvenc kocsmám pultosa... innen-onnan írtak, hogy jó volt hallgatni. Tippelni sem tudtam, hányan hallgathatták az interjút élő adásban. De szinte azonnal felkerült az internetre is, estére pedig a belőle készült cikk is elérhetővé vált.

Az igazi visszhang csak másnap kezdett érkezni. Megosztások mindenhol, fura ismerősnek jelölések emberektől, akiket tuti nem ismerek, üzenetek mindenfelől. Merilin is írt, hogy talán még soha nem kapott enyi pozitív reakciót a pénteki interjújára, és még a híres Anu Välba is  megdicsérte az interjút és említette, milyen érdekes nézőpontjaim vannak.

Megnyitottam az ERR (észt állami tévé) honlapját. Egy görgetéssel lejjebb a saját fejem nézett vissza rám a fél képernyőt beborító méretben. Majd' leköptem a teámmal a monitort. Wtf, mit keresek az ERR kezdőlapján ekkora felbontásban.

Pár napig én voltam a varázslény a reflektorfényben.

Mesélj nekünk, varázslény, a varázslatos dolgaidról.

Szeretek amúgy varázslény lenni. Nem olyan rossz az. Nuuskamuikkunen (asszem Kóklászbóklász a magyar neve) a múminok között, etnofuturista díszben.

De a legjobb mégis abban a péntekben Anna V szülinapja volt. Bár az egómnak jólesik a hírnév, az igazi feltöltődést egy kellemes este adja első generációs volga-permi bevándorlókkal, akiket megnevettethetek a picsi-purgai gyilkosos narrációmmal. Az ő figyelmük az, amire valójában vágyok.