Unom, hogy összeszorul a gyomrom minden családi összejövetelen, a terhes sógornőim láttán, barátok kisbabái láttán, akik mostanában születtek vagy mostanában fognak, a totyogó kisgyerekek láttán, akik szaladgálnak, esnek-kelnek, együtt nőnek fel. Az én gyerekemnek is együtt kellene felnőniük velük.
Nekem is babával a karomon kellene állnom a keresztelőn, nem hülyén és magányosan ácsorognom a körülöttem egyre növekvő családok között.
Nem akarom feszülten végigülni a közös evéseket, nem akarok semmilyen negatív érzelmet érezni a családtagjaim iránt, akik nem tehetnek semmiről és csakis szeretetet és elfogadást kaptam tőlük, gyerekkel vagy anélkül.
Protestáns keresztelő. Csodálatos. Dicséretek és közös ima, pont ahogy ismerem. A lelkésznővel Messengeren beszélgettem (segített összerakni ezt), az orgonista régi ismerős. Amúgy tudom kívülről a Miatánykot és a Hiszekegyet, csak nem észtül. Semmi tömjénillat. A többségében ortodox család megilletődötten pislogott, én úgy éreztem magam mint hal a vízben. Egy fél órára kedvem lett megint templomba járni.
Néztem a táncoló lángokat a gyertyákon a Jaani templom oldalhajójában. Szabadíts meg ettől a fájdalomtól, kérlek, nem ezt érdemlik a körülöttem lévők, és Anti sem, adjál békét, hadd lépjek tovább, szenvedtem már eleget. Adj elég szeretetet ahhoz, hogy én is tudjam úgy elfogadni magam, ahogy a többiek engem, gyerekkel vagy nélküle.
Nincs semmi baj.
Nincs semmi baj.
Elalvás előtt a klinika, az izolátor, a tabletták, a kampók és székek, a fekvés a padlón, hányás és epe, az ömlő vér, csak egy rossz álom.
Szinte el is felejtettem már, milyen mocsok nehéz volt néha.
A CIFU úgy terpeszkedett az augusztusomban, mint egy kiskirály, pedig nélküle is épp elég tele volt a naptár. Nóri helye a kanapén még szinte ki sem hűlt, már bicikliztem is a KPK-próbára vasárnap este, miközben a kollégák már gyülekeztek a konferenciára. Az előadásomat megint nem sikerült befejeznem, ami nagyon aggasztott.
Hétfőn kerekasztal-beszélgetés, kedden KPK-koncert a fogadáson, szerdán előadás, csütörtökön szekcióelnökölés, pénteken attesztáció. Ez volt a terv.
De azért a KPK-koncerthez azért a miheztartás végett becsúszott egy táncház-hakni, a csütörtök délutánba egy idegenvezetés a líveknek az Uurali Kaja kiállításon, meg egy második táncház-hegedülés, közben spontán leszerveztem az afterparty helyszínét, a péntekem nagy része meg Võruban telt Tartu helyett, Anti nagymamájának a temetésén, éppen csak visszaértem a konferencia zárására, és az attesztációt eltolták hétfőre.
Ezt az eleve nem éppen kezdőknek való programtervet két dolog nyomasztotta tovább: az, hogy nem abból adok elő, amiből szeretnék, és nem éreztem késznek magam az előadásra, illetve hogy nagyjából ekkor kellett volna szülnöm, ha minden rendben lett volna. (De nem volt.)
Erre jött még Anti nagymamájának a temetése, amire egy ideig úgy tűnt, nem tudok elmenni, és ez rettenetesen bántott. Végül hálisten át sikerült rakni az attesztációt, de ez persze azzal is járt, hogy a két napból, amikor igazán élvezni tudnám a konferenciát (meg amin az engem érdeklő előadások vannak), én Võruban leszek.
Az első két nap kétségbeesetten próbáltam összeráncigálni az előadásomat, miközben menedzseltem, hogy itt van ez a rengeteg rég nem látott ismerős arc. De a kerekasztal-beszélgetéssel a magam részéről elégedett voltam, a kedd este pedig nagyszerűen sikerült a KPK-kocerttel és (majdnem) spontán táncolással. Minden úgy volt, ahogy képzeltem, hogy lesz. A koncertünk előtt beszerveztem Kertut, hogy ha esetleg labajalg kerekedne a dologból, indítsa el a táncot, és lelkesen így is tett. Kisvártatva a fél terem ropta felszabadultan vagy kissé feszélyezetten de egyre nagyobb örömmel. A közös táncolás nyoma meglátszott a másnapi kávészüneteken is, mindenki mosolygósabb és lazább volt a keddi emlékektől.
Én is mosolygósabb voltam, meg vizesebb, mert Koivunen úrral nem volt kedvünk visszamenni a terembe, még akkor sem, amikor odakint már eléggé esett az eső. Volt valami felszabadító a kontrasztban a Valge Saal elegáns terme és rengeteg ácsorgó-beszélgető embere, illetve köztünk, ahogy kettesben kint ücsörgünk a padon a zuhogó esőben. De azért végül bementünk és én megtáncoltattam a bandát a zenésztársaimmal. Dima harmonikaszója, Anna vezetése, az udmurt dallamok csodálatos Volga-Káma-hangulatot varázsoltak, ami szerintem sokunknak jól esett. Rém büszke voltam a kis KPK-csapatunkra.
És Bridge lakásavatója is nagyon jó volt hétfő este. Végre sikerült jó sokat beszélgetnem Valts-szal, a magyarokkal (Orsi, Levi, Kamilla, Regina és a tiszteletbeli magyar Vitek), és szemtanúja lehettem, ahogy a neves kildinszámi-kutató Michael Rießler beszorult Bridge vécéjébe és ki kellett törnie a zárat. Sosem felejtem el.
A szerdai napon sokat segített a sok hálás szó a kedd esti koncerttel kapcsolatban, de én úgy éreztem, már megint visszakerültem a régi mintázatba, hogy finnugor unikornis zenebohócnak jó vagyok, nyelvésznek másodrendű. A nyomorultság-érzeten nem segített szegény Martina, akivel március óta nem beszéltem, és nagy mosollyal megkérdezte, hogy van a baba. El sem tudtam képzelni, hogy van még ember, akinek a fejében még él a gyerekem - rettenetesen éreztem magam, amiért fel kellett világosítanom Martinát, hogy a baba nincs valami jól. A szomorú interakció felerősítette bennem az inadekvátság érzését, és az előadásom idejére majd' elájultam az idegességtől - és lám, el is szúrtam rendesen. Nagyon látszott, hogy nem akarok beszélni a témáról, és sajnos ez a közönségre is hatással volt, akik jobbat érdemeltek volna. Teljesen összetörve mentem a Tavernába felköszönteni Attét a szülinapján, legszívesebben inkább elbújtam volna mindenki elől egy sötét lyukba. Ebben a totál letargikus állapotban talált meg Gergő, aki jobb verziómat érdemelte volna, de ha már így alakult, kipanaszkodtam magam neki. Meg amúgy is, ki másnak panaszkodnám ki magam. Hazafelé úton és még otthon is elég szomorú voltam, és csak késő este sikerült megnyugtatnom magam valami olyasmivel, hogy ha nem csináltam volna meg az előadást, örökre ott tátongana az a lyuk a szakmai önéletrajzomban, én meg gondolkodhatnék, hogy megérte-e.
Csütörtök reggel egy fokkal nyugodtabban jelentem meg az episztemikus modalitás-szimpózium záró szekcióját elnökölni, és a végére úgy éreztem, újra magamra találtam. Tücsivel végre sikerült elmennünk ebédelni és rendes kávét inni, délután tök jó előadásokat hallgattam (ritka luxus... kriminálisan kevés előadásra jutottam el idén), 4-kor meg már várt az idegenvezetés az ERM-ben a lív delegációnak. (A lív delegáció nagyon élte a CIFU-t, és örültem, hogy én is sokszor összekeveredtem velük, hála főként Bridge-nek.) Lementünk az archívumba, ahol mellesleg néhány nyenyec tárgy is le volt emelve a polcokról - mint megtudtam, a nap során egy nyenyec sámán is járt itt az archívumban és lebonyolított valami rituálét, hogy "megtisztítsa" vagy "felszabadítsa" őket a szellemüktől, vagy a szellemet belőlük (nem nagyon értek a nyenyec spiritualitáshoz). Átlagos csütörtök. Nade az idegenvezetésem a líveknek marha jó buli volt, aztán pedig már kezdődött is a fogadás. Nagyon adtam, még Jalmar Vabarna is megjelent a maga ülembsootska-botjával. Úgy alakult, hogy segítenem kellett Anna Makeevnek mariról fordítani - úgy döntöttem, magyarra, időnként észtre, mert már nagyon untam az angolt. Ez persze egy apró részlete az egész CIFU-nak, de mivel az előadásom példamondatain kívül szinte egyáltalán nem használtam marit, a lelkemnek nagyon jólesett.
Kisvártatva megint hegedűvel a kezemben találtam magam a színpadon. Nem tudom, hogy történnek ezek a dolgok állandóan. Két sör után és idegen hegedűvel már kicsit nehezebben ment, de Kertuék segítségével valahogy megugrotta a táncos tömeg a botlásaimat is. Persze ezt is tudtam, hogy így lesz, és fel is készülhettem volna rá jobban, de nem jutott rá időm. Nem mindenre van ideje az embernek CIFU-n. Aztán kisvártatva megint a Pühastéban találtam magam egy rakás finnel, és különösen Mari Saraheimóval, akivel mindig jó beszélgetni. Valahogy ez a CIFU alatt nagyon sokszor kötöttem ki finnek közt és finnül beszélve - többen is kérdezték, honnan tudok ilyen jól finnül. Tekintve, hogy 3 hét volt a leghosszabb idő, amit valaha egyhuzamban Finnországban töltöttem (és annak is 10 éve), szinte én sem tudom. Miért pont a finnek nem sikerült soha elhalványulnia az életemben?
A CIFU kezdete előtt 1-2 héttel már biztos voltam benne, hogy a pénteki afterparty a Naiiv Sulps hajón lesz. Az, hogy Kertu csütörtökön rákérdezett, hogy szerinte hol lenne érdemes, csak megkönnyítette az amúgy is egyértelmű döntést. Pár perc alatt leszerveztem a tulajdonossal, péntek este pedig gyönyörködve néztem, ahogy a kollégák szállingóznak a szeretett hajókocsmámba és teljesen lemerítik a pult aperol-készleteit. Végre sikerült hosszabb beszélgetésekbe bonyolódnom pár emberrel (Atte <3, Erika <3), ami igazából minden konferencia legjobb része. Továbbá indokolatlan Edda- meg Presser Gábor-éneklésekbe bonyolódtam alapszakos hallgatókkal.
Néha viszont csak álltam az erkélyen és néztem a bandát. Csoportok, párok, beszélgetések, tánc, ének, nevetés. Biztos voltak ennél békésebb, optimistább és népesebb CIFU-k, de a finnugrisztika szelleme továbbra is él, ha hagynak neki teret kibontakozni, az emberekben és most épp itt a hajón. Én pedig büszke lehetek rá, hogy hozzájárulok a kibontakozásához.
A CIFU Koivunen és O'Rourke urak karaokezásával ért véget, és egy jóéjszakát-integetéssel a végtelenül barátságos pultos felé, aki Anninak hív.
Méltó zárás volt.
Hazafelé sétálva beraktam a Rakkaus on lumivalkoinent. Ahogy az elmúlt napokban végiggondoltam, hányszor hányfelé találkoztam már ezekkel az emberekkel és végződtek az esték beszélgetésekkel táncokkal és ölelésekkel, boldoggá tesz a gondolat, hogy a jövőben valószínűleg még sok estém fog így végződni.
Whether you like it or not, you're a fascinating person.
Kihunyt a piros fény a mikrofonjaink tövében és egymásra néztünk Merilinnel. Hát ez most készen van. Létrejött a kb. 50 perces interjú a maga kitérőivel és nyelvtani hibáival, nevetéseivel és akcentusával. Kikerült a világba és elkezdte élni az önálló életét. Felcsendült Sofia Jannok északi számi nyelvű dala, amit a hangmérnök a spotify-listánkról szervált, majd el is halt ahogy a Vikerraadio műsora belekúszott a háromórás hírekbe. Merilin és én nagyokat lélegeztünk, hogy kifújjuk magunkból az adrenalint, majd felkaptuk a bögréinket és kitámolyogtunk a stúdióból.
Amúgy nagyon élveztem a beszélgetést, és tudtam is volna folytatni jó sokáig. Abban a pillanatban úgy éreztem, nem mondtam túl sok hülyeséget, és nagyjából össze tudtam sűríteni a megfelelő méretűre a legfontosabb mondandóimat. Ez az érzés nem tartott sokáig.
Lerogytam egy padra a Raadiomaja épülete mellett és éreztem, ahogy az adrenalinlufiból lassan eltávozik a levegő.
Jesszus mi mindent kellett volna máshogy mondanom. Hogy felejthettem el ezt. Vagy azt. Ezen a témán igazán nem kellett volna annyit lovagolni. Merilin szegény erre biztos nem számított. Az úton a tallinni buszpályaudvarra, meg a Luxexpresszen ülve folyamatosan a mi-lett-volna-ha forgatókönyvek pörögtek a fejemben. Valahol Imavere környékén belealudtam a saját kínzásomba.
Úgy vonszoltam magam haza Tartuban, hogy meg sem akartam mozdulni utána. Anti már megint nem volt otthon, és én csak ültem a nagy ürességgel és utólagos okosságommal otthon. Anna V szülinapjára voltam hivatalos, de nagyon fáradt voltam és nem tudtam, hogyan veszem rá magam, hogy elmenjek oda.
Aztán valahogy összeszedtem magam. Leszedtem egy doboznyi egrest a bokrunkról ajándéknak és elbattyogtam a lakásukba, ahol két generációnyi kellemes moksa-udmurt-komi társaság várt, és akikkel elbeszélgettünk az interjú részleteiről, egyetemi dolgokról, tervekről, életről. Versenyeztünk egy Kahoot-kvízben arról, ki ismeri Annát legjobban (4. lettem a 7-ből ami nem is rossz), majd gyilkososat játszottunk. Engedték, hogy én legyek a narrátor egy körben, és le is festettem a picsi-purgai maffia (melynek neve természetesen Purgatórium) különböző sötét tetteit az éves Kolja Anisimov-koncerten, a Polina Kubista-divatbemutatón és egyéb nagyon-udmurt eseményeken.
Az este során lassan elkezdtek csöpögni a pozitív visszajelzések. Anti öccse, egy kolléga az intézetből, a régi kedvenc kocsmám pultosa... innen-onnan írtak, hogy jó volt hallgatni. Tippelni sem tudtam, hányan hallgathatták az interjút élő adásban. De szinte azonnal felkerült az internetre is, estére pedig a belőle készült cikk is elérhetővé vált.
Az igazi visszhang csak másnap kezdett érkezni. Megosztások mindenhol, fura ismerősnek jelölések emberektől, akiket tuti nem ismerek, üzenetek mindenfelől. Merilin is írt, hogy talán még soha nem kapott enyi pozitív reakciót a pénteki interjújára, és még a híres Anu Välba is megdicsérte az interjút és említette, milyen érdekes nézőpontjaim vannak.
Megnyitottam az ERR (észt állami tévé) honlapját. Egy görgetéssel lejjebb a saját fejem nézett vissza rám a fél képernyőt beborító méretben. Majd' leköptem a teámmal a monitort. Wtf, mit keresek az ERR kezdőlapján ekkora felbontásban.
Pár napig én voltam a varázslény a reflektorfényben.
Mesélj nekünk, varázslény, a varázslatos dolgaidról.
Szeretek amúgy varázslény lenni. Nem olyan rossz az. Nuuskamuikkunen (asszem Kóklászbóklász a magyar neve) a múminok között, etnofuturista díszben.
De a legjobb mégis abban a péntekben Anna V szülinapja volt. Bár az egómnak jólesik a hírnév, az igazi feltöltődést egy kellemes este adja első generációs volga-permi bevándorlókkal, akiket megnevettethetek a picsi-purgai gyilkosos narrációmmal. Az ő figyelmük az, amire valójában vágyok.
Nagyon vártam ezt a FUFF-ot. Az utolsó pillanatokig kissé nehezen álltak össze a dolgok, de mire eljött a fesztivál, nagyjából 90%-ban felkészültnek nevezhettem magunkat, egy jól felkészült csapattal vészhelyzet esetére.
Más volt, mint tavaly.
Más volt a helyszín: Uusvada egy életérzés, egy külön dimenzió, és az én dolgom többek közt a résztvevők átsegítése a saját dimenziójukból ebbe.
De közben az itteniek miatt is aggódtam, hogy hogy fogadják azt, hogy idegen dimenziók emberei alkotnak filmeket róluk. Az ő földjükön, az ő ruháikkal, az ő történeteikkel. Pattints nekünk kérlek ide egy Pekót meg egy menyasszonysirató leelo-t, kösz.
Nothing without the community: ez a szociolingvisták egyik alapszabálya. Márpedig én nem vagyok community, de még Edina sem igazán, hiába él sok ideje Szetuföldön. A community-t nekünk kell belerángatni ebbe, azzal az ígérettel, hogy ez majd jó lesz nekik.
Lényeg a lényeg, aggódtam.
Aztán lett valami. :)
Más volt, mint tavaly, mert idén a FUFF mint fesztivál teljes pompájában jelen volt: a vega kaja szuperfinom volt, a workshopok felszabadítóak és közösségépítők, a filmek sokszínűek és lebilincselők, az esti koncertek különlegesek és magukkal ragadók. A szauna forró volt, a tó hűvös, a tábortűz marasztaló. A gyerekek felszabadultan szaladgáltak, a felnőttek lelkiztek és tervezgettek. Még a legellenállóbb résztvevőt is magával ragadta a fesztivál két legfontosabb (és a mai világban szinte luxusnak számító) ajándéka: a sokszínűség és a közösség.
Mindezt én elsősorban kívülállóként szemléltem. Voltam már elég FUFF-on ahhoz, hogy csak megfigyelőként is átérezzem a hangulatot, de személy szerint nem mertem belevonni magam semmibe, mert nekem folyamatosan készenlétben kellett állnom. Én voltam a 48 órás workshop koordinátor-főnöke.
Már amennyire tudtam az lenni: a színészek, segítők és helyszínek szervezése nagyban Edinára és Antira hárult, ami nagyban zavart engem, mert nem tudtam olyan hasznos lenni, mint amennyire szerettem volna.
A csoportok is önfejűbbek voltak, mint tavaly: az ötből csak hárommal éreztem az összhangot. A lengyelek, bár kedvesek voltak és támaszkodtak rám, olyan szinten túllépték a számunkra kezelhető keretet, hogy gyakran elvesztettük velük a fonalat, a lett alkotó pedig nem nagyon állt szóba velem. (Akkor azért egy kicsit jobban, amikor megtudta, hogy nem csak egy random csajszi vagyok, hanem láttam már közelről finnugort.)
De a FUFF már csak ilyen: ha szervező vagy, akkor vagy föl-le rohangálsz vagy készenléti helyzetben őrködsz, mint egy vadászkutya. Időnként ugyanazokat a dolgokat ismétled el sokszor. Vagy galambot teszel tisztába. :) (Szegény pára... hálisten épségben túlélte a forgatásokat meg ide-oda szállítást, de azért aggódtunk érte rendesen.) Közben pedig barátokat szerzel és bevonsz új embereket a varázsvilágba, amiben te magad már néhány éve élsz.
It's the friends we made along the way.
A belga fiúkkal addig röhögünk amíg belefájdul az oldalunk.
Urmas rendszeresen megkérdezi, hogy vagyok, és meg is hallgat.
Beata, akit napok óta alig láttam, a forgatások végeztével végre leül pihenni, megkínál vodkával és órákig beszélgetünk filmekről, lengyelekről, Szetuföldről.
Aare és Rieka Hõrn nem tapsolnak egyetlen film után sem, ami kicsit megfagyasztja bennem a vért. Utána mégis Aare odamegy hozzám és megkérdezi, hol lehet visszanézni a filmeket, Rieka pedig egy nagy, hosszú ölelést ad.
Anti vizesen, csatakosan, szúnyogcsípésekkel tele érkezik haza. Anti pravoszláv keresztet vet a Langenu-koncert előtt. Tudom, mennyit jelent ez az este neki. Anti félmeztelenül leelo-t énekel Rein Järvelillel és Evar Riitsaarral, mert még azt sem várták meg, hogy megtalálja a nem-fellépős pólóját. Anti van, Anti a párom. <3
Lihtsalt Eva befészkel mellém és szimplán megkérdezi, ki vagyok. Némi beszélgetés után hamar egymás rajongói leszünk. Az este egy kritikus pontján ad valamilyen gyógynövénnyel felturbózott forralt bort, végighallgatja a problémámat és máris jobban érzem magam.
Merca extázisban énekli a Fekete Pillangót a finnugor diszkóban és elvárja, hogy én is így tegyek. Így én is extázisban éneklem a Fekete Pillangót. Elutazása előtt hálából megölelget, és megköszöni, hogy ilyen végtelenül cuki filmstábot szerveztem neki.
Hanna többedik órája lelkizik az ominózus cuki filmstábbal. Amerre csak nézek, általam szeretett embereket látok, ahogy jól érzik magukat egymással.
Bartosszal többedszerre kerülünk egymás mellé. Az utolsó esti tábortűznél nincs kedvem elmenni mellőle.
lekerült Imar faláról és átköltözött a mi nappalinkba. Vele jött a régi robotgépem (még nászajándék volt, jesszus), néhány könyv és még pár ez-az.
Most ott terpeszkedik az egyébként nagyon vagány térkép, amit Krakkóban vettünk 2019 végén, a kanapén. Antit tegnap alig lehetett levakarni róla.
Értelemszerűen a térképpel nemcsak az 1910-es évek tagországai, nagyvárosai és úthálózata költöztek be a lakásba.
Mikor beléptem az Emajõe utcai lakásba, Imar nem volt jó kedvében. Imádta ezt a helyet és imádja Tartut - a lakás költözés közbeni, felfordult állapota még engem is megrázott, pedig nekem bőven vannak rossz emlékeim innen. Imar, az alakváltó kraken démon szárnyaszegetten bóklászott a szanaszét heverő dobozok között.
Jó nekem, hogy rosszul van? Jó nekem, hogy nem beszélek vele? Jó nekem, hogy most beszélek vele?
2021 óta ignorálom őt Tartuban. Ignorálom, ha ott van valahol, ignorálom ha nincs ott. Tudatosan nem hozom szóba és nem viszem tovább a beszélgetést, ha valaki más szóba hozza. Hol van, mit csinál, mit gondol, mit mond? Leszarom. Pedig ez nem mindig egyszerű.
Holnaptól már nem kell ignorálni, mert nem lesz itt.
De egy 15-20 percig, amikor könyveket böngészek a jó öreg polcokon az időből, amikor egy alakváltó varázslény földi halandó társa voltam (legalábbis papíron), átérzem, miért is igényel tudatos erőfeszítést ez a nagy ignorálás.
Vége, vége vége vége. Ez a szárnyaszegett lény, akivel most egy jót beszélgettem, istentelen rohadék tud lenni minden átmenet nélkül, ha éppen újra jó kedve van.
Otthon nemsokára megszokom ezt a nagy Osztrák-Magyar Monarchia térképet, és nem lesz más, mint egy, a lakásunkon lógó falidísz. Elveszíti időkapszula jellegét. Körbenövi őt is az élet, mint más, múltbéli történéseket, helyeket, tárgyakat és embereket is.
...extravaganza van körülöttem: múlt héten Magyarországon ünnepeltük, ezen a héten Észtországban. Nem bírok úgy megnyitni egy honlapot, hogy az ne akarjon valamilyen anyák napi dolgot eladni nekem.
Jó persze nem kell minden hülyeségért sajnálni magam. Általában sikerül is kiszűrni a dolgot.
De hétfőn volt éppenséggel az első kontrollom. Rull professzorasszonnyal, aki szíves beleegyezésünkkel megkapta a félresikerült terhességem összes adatát a kutatásához, átbeszéltük, mi történt, mi történhetett volna, mit mutatott a patológia (amit én akkor még nem kaptam meg), és ennek fényében mit várhatunk a jövőben. Megdicsért, hogy milyen jól beszélek észtül, és jót nevetett azon, hogy a kummimadrats azt jelenti, hogy gumimatrac. Nem siettünk sehova, több mint 40 percig tanácskoztunk. Azt mondta, a probléma nem tűnik rendszerszintőnek, minden esélyem megvan a jövőben egy sikeres terhességre.
Hurrá.
Kibotorkáltam a váróba és megpróbáltam összeszedni magam. Az ismerős ajtók, színek, szagok, a rendelő, a szék, a masinák visszahozták az elmúlt hónapok élményeit. A kurva életbe.
6 hónapos terhesnek kéne lennem. A fiam nevén és a gyerekszoba tapétájának színén kéne tanakodnom Antival.
Az agyam már megint kipörgött. Azon kaptam magam, hogy nagy erőkkel magyarázom anyukámnak, Irénnek, Antinak, hogy az életem mekkora romhalmaz. A projektjeink nem kaptak pénzt. A finnugor diszkóra nem jöttek el a finnugorok. Az iskolákból, amiknek írtunk, nem kaptunk választ. A FUFF-szervezés sehogy sem áll össze. Az egyetemen egyre jobban perifériára szorulok. Minden nap nekifutok a cikkemnek, és minden nap lepattanok róla. Csak vesztegetem a pénzt és időt, ahogy az életemet is.
Nagyon szeretnék jó szívvel a tükörbe nézni, de inkább csak egy olyan nőt látok, akiben a tavalyi énje nagyot csalódott volna. A leadott kilók visszahízva, a problémák visszatérve, az ígéretek teljesítetlenül.
(És még a kurva időjárás is ilyen rossz. Miazistennek van 5 fok és hóesés május második hetében???)
Legyél kedves magadhoz, Bogáta. Kösz nem megy.
Az én anyák napi ajándékom a babám boncolási eredményei voltak. Jó részletes szöveg arról, hogy mekkora a keze, lába, veséje, agya, szíve. Milyen pici élet növögetett bennem. Enyhén távol ülő szemek, mint anyának és Mamikának.
Telnek a napok, és én próbálom ügyesen folytatni az életet. Elvégre vár még egy csomó minden, és ki tudja, a jövőben még milyen kalandok jönnek. (Remélhetőleg nem egy világháború.)
Amikor kiderült az egész, és a ködtől és esőtől alig láttunk ki az autó ablakán, Anti arról beszélt, hogy bár most csak félútig jutottunk, már most úgy érzi, sokat kapott a fiától, amiért hálás neki.
Egy csomó vidám és új és különleges pillanat, szimplán azért, mert először voltam terhes.
Én akkor sem láttam volna ki az autó ablakán, ha verőfényesen sütött volna a Nap, de így is hálás voltam Antinak. Milyen jó egy ilyen párral lenni, aki a legnagyobb sötétségben is látja a szépet.
Volt egy főpróbám, állapítottuk meg Irénnel, a hétpróbás pszichológusommal. És mint olyan, én is sokat kaptam.
Megtapasztaltam, milyen érzés a vajúdás. Részben a szülés is, bár ugye a gyerek még csak feles méretű volt - ellenben nem "segített" a szülésnél (mert meg volt halva).
Elég sok mindent megtudtam a testemről. Az első trimeszter hormonviharai, az étvágyam, az energiaszintem, a fura érzés, ahogy cipelek egy kicsi emberkezdeményt magamban, ahogy az nő, ahogy az hat a kedvemre, a közérzetemre, ahogy nézek a világra...
Nemcsak a testem, hanem a lelkem is új helyekre barangolt. Fel kellett fedeznem, valójában hogy érzek az anyasággal kapcsolatban, milyen anya szeretnék lenni, mit akarok a környezetemtől... egymillió új tényező táncolt bele a tudatomba, amit eleinte bosszankodással, majd megbékéléssel könyveltem el mint új valóságot.
Máshogy néztem a munkára, a kollégáimra, a családtagjaimra, a barátaimra... most visszatekintve persze mindez kipukkadt, összetört, mint a búvárkacsa tojásai Ilmatar térdén, de... talán ha egyszer újra babát várok, már nem kezdek a nulláról.
Megismerkedtem az észt nőgyógyászati klinikával, a terhesgondozással, a komplikációs osztállyal, az ultrahangokkal, a krízistanácsadással, az izolátorral, nem beszélve az ilyen szuper dolgokról, mint az abortusztabletták, a magzatburok-repesztés, a méhlepény kipiszkálása ha nem jön ki magától... ezek már soha nem lesznek ismeretlenek nekem.
Csípőből, gerincből sírni... sok mindent produkált a testem, amit nem tudtam, hogy produkálni képes.
De azt is megtanultam, honnan meríthetek erőt. Megfigyeltem, hogyan szabályozza a testem és a pszichém önmagát, mielőtt túllendülne egy bizonyos ponton. Megtanultam elterelni a saját figyelmem. Segítséget kérni (meg nem kérni, ha nem vágyom rá). Tudatosítani, hogy mennyi totálisan abnorálisnak tűnő állapot normális valójában. Most is, ahogy hasfájásokkal és random hangulatingadozásokkal bukdácsolok végig a lábadozás folyamatán (az orvosok szerint min. 2-3 hétig nagyon nyugisan éljek), és ez is új és amúgy kurvára nem valami szuper - ez is normális. Normális nagy erőkkel munkába menni, normális "kipukkadni" a nap közepén és hazavánszorogni, normális tépni magam az önvádtól, megpróbálni jógával lenyugodni de csak még jobban kiborulni a végére, nyugodtan és összeszedetten beszélni az élményről, majd sírógörcsöt kapni egy másik alkalommal, álmatlan lenni, átaludni a napot, nem tudni, mi lesz fél óra múlva...
Ezeket az élményeket már senki nem veszi el tőlem.
Talán valamikor hasznomra lesz, hogy átéltem őket.
