félálomban úsztam végig ezen a héten,

és most is félálomban nyammogom a papírízű vegán salátát. Anti nincs itthon ezen a héten, Dániában okosítja magát.

Wanda sírt, sírt a ketrecben majd az ágy alatt. Én döntöttem úgy, hogy befogadom pár hétre, szegény pici háromszínű anyacicát, aki kétféle belső gyulladással küzd, ezért el kellett választani a kiscicáitól. Negyedik napja keresi őket a hálószobánkban és sír. Én a kanapén alszom, már amikor tudok. Négy óránál többet egyszer sem sikerült, de inkább a 2-3 felé tendál éjjelente.

Az órák összefolynak, a betűk is a papíron. Nehéz a szemhéjam és fáj a fejem.

A módosított tudat módosított hetet szült. A mindennapi teendőket tiszta akaraterőből toltam végig, a szabad órákban a legkülönbözőbb irányokba folyt szét a nap.

Az ügyvédem izomból rádudált a szomszéd kocsira, aki csak közlekedni szeretett volna. Kicsit féltem tőle, de tudtam, hogy legalább ugyanilyen erővel képviseli az érdekeimet is. Összesen 1 óra éjszakai alvás után támolyogtam be a tárgyalóterembe és igyekeztem nemcsak felfogni a körülöttem folyó vitát, hanem uralkodni az arcomon és a nyelvemen is. Nem tudom, mennyire sikerült. Gyűlöltem minden percét, de az agresszív ügyvédemre végső soron büszke voltam. Otthon Sinderella, meglátván engem, turbó üzemmódba kapcsolt és addig dorombolt mellettem, amíg álomba nem szenderedtem a nap közepén.

A magyar spleen különböző csatornákon keresztül talált utat hozzám. Ritkán ér az a luxus, hogy kibeszélhetem Magyarországot egy emberrel, aki érti. Kényelmes érzés hasznosnak lenni és magyarázni az értetlenkedő világnak, mi történik Magyarországgal, de lássuk be, külföldiek ezt érteni sosem fogják. A magyarok meg nem nagyon szeretnek beszélni róla. Vagy ha igen, abból pálinkagőzös sírva vigadás lesz. Húzd rá cigány.

De bazmeg, néha fárasztó, amikor a sokadik nagymellényű idióta próbál azzal sakkmattot adni nekem Twitteren, hogy ugyan hogy van Orbán még mindig hatalmon, ha állításom szerint a többség nem támogatja.

Becsuktam a szemem a futópadon.

Mínusz hét centi a derekamból. Őrülten küzdök a hetedik hete - mindenre figyelek, kajára, lépésszámra, termi edzésre, kalóriára. Krónikusan kialvatlanul valószínűleg nem hozom a legjobb eredményeket, de most már megtanultam gyakorlatilag félálomban végigedzeni a tervet. Nagyon jól megy az a lehúzás behunyt szemmel is. Még két hét akaraterő.

A modalitás-szeminárium kicsit felborzolta a kedélyeimet, nagy erőkkel igyekeztem lenyugtatni magamat. Kivételesen csak a cikk felét olvastam el ('szért ad Petar fel minden héten valami 70 oldal olvasnivalót), de így is én vittem a hátamon a csoportmunkát. A modalitás-szeminárium olyan, hogy bár másfél óra, még így is csak bemelegítésnek tűnik - legszívesebben utána lesétálnék a legközelebbi kocsmába a professzorokkal és beszélnék tovább arról, hogy hogy is van az a deontikus meg episztemikus. (Igazából Budapesten volt is ilyen, sör és szintax volt a neve.)

Apropó alkohol. Ki kellett bontani azt a hülye bort? Nyilván nem, mégis kibontottam. Legalább legyen mire utatni, miért hullik szét a tudatom, a depressziós macskán kívül. De a kinyitott bor általában kinyitott kreativitást jelent, és mire észbe kaptam, már megint több mint 400 ezer ember látta az 1956-os hozzászólásláncomat Twitteren. Hirtelen ötlettől vezérelve én is lyukat vájtam a meglévő nemzeti színű szalagomba és magamra tűztem. A virálissá válás egyébként még egy jó mód arra, hogy az embernek napokra szétessen a figyelme, mondtam már?

Az üzenetekre válaszolgatván a mögöttem ülő pasi megkocogtatta a vállam. Olyan szép és intelligens kisugárzása van kisasszony, nem bírtam nem megszólítani önt. Egy kicsit beszélgettem vele, majd megkértem, hadd mehessek vissza a munkámhoz. Nyilván nem hagyott békén. Miután elültem máshová, azután sem. Végül a pincérek terelték el az asztalomtól - még jó, hogy ismernek és jóban vagyok velük. Ritka az ilyen élmény Észtországban, de sajnos ha megtörténik, akkor általában nem marad az udvariasság keretei belül. Magyarországon könnyebben békén hagynak, ha megkérem őket.

Kicsit megilletődve és feldúlva tekertem haza a bicajom, mikor hirtelen csörgött a családi chat - Gyöngyi húgom több mint egy év új-zélandi tartózkodás után hazaért. A vasút mellett vacogva gratuláltam neki online. Október 23-a volt, Gyöngyi nap.

Mivel a fejfájás nem múlt el, lehúztam a cipőm és összegömbölyödtem az iroda kanapéján. Csak Elizabeth van bent, de most ő sincs itt, csak nem ítél el, hogy ledőltem egy kicsit. Kisvártatva kinyílt az ajtó, és beállított Elizabeth az édesanyjával. Gondolta, megmutatja, hol dolgozik. Remekül nézhettem ki zokniban elfekve a kanapén.

Ki nézett ki még remekül? A portás ma reggel. A cipzáras Columbia pulcsimban, amit 2006-ban apával vettünk a pécsi Árkádban. A pulcsi velem volt az összes gimis évem alatt és azután is, és mindig is nagyon szuper volt, de valahogy valami a piros-szürke mintában nem tetszett, így tavaly elajándékoztam Christianának. Ő viszont nem egy gyűjtögető típus, gyakran válik meg a cuccaitól, így nem csodálkoznék, ha leadta volna valamelyik turkálónak. És így most a cipzáras Columbia pulcsim a tartui egyetem portásán üdvözölt engem kora reggel, amikor (az általam tartott) finnórára siettem.

Legalább jól megnevettettem vele Gyöngyit, akinek egy kis lelki támogatásra volt szüksége. Új-Zélandról nem lehet csak úgy kisétálni - de még ha tudja is ezt az ember, akkor is nehéz megküzdeni a valósággal. A lelki elsősegély dominálta ezeket a félálmos napjaimat - így jutott el Bridget az ügyeletre (nagyon jó okkal!), így adtam ki feladatnak az Autiosaari-t a diákomnak (hálás volt érte), és így mutattam meg a portást titokban Gyöngyinek a cipzáras Columbia pulcsimban.

Azon gondolkodtam éppen, hogy ezen a héten nem nagyon történt semmi.

Hmm.

Szerintem így kell szociális médiát használni.

Legalábbis én ezekhez tartom magam.

(Igen, már megint virális lett egy bejegyzésem Twitteren, és ilyenkor mindig csőstül jön a mindenféle reakció, ami lássuk be, fárasztó. Úgyhogy most itt reagálom le.)

1. Szerintem a szociális média egyik legnagyobb előnye, hogy semmire nem kell azonnal reagálnom. Csak tőlem függ, hogy válaszolok-e egyáltalán valakinek, és ha igen, hogyan. Én olyan ember vagyok, aki élőben nagyon könnyen felhúzza magát, pofákat vág, beszól, nem fejezi ki jól magát, és másokat is kiborít maga körül. Ez az életem története. És persze még extra mérges szoktam lenni magamra is, azért, mert észre veszem, hogy már megint hülyén viselkedem, de nem tudok máshogyan. Úgyhogy a szociális média egyik legnagyobb áldása számomra az, hogy átgondolhatom, kibeszélhetem mással, megvizsgálhatom többb oldalról, amit látok vagy olvasok, és cenzúrázhatom magam addig, amíg a lehető legkiensúlyozottabb, legkonstruktívabb, legelegánsabb önmagamat tudom hozni a nagyvilág előtt. Minden mást úgyis csak megbánnék. Szóval tudom, hogy sokakból önmaguk egyik legrosszabb verzióját hozza ki a szociális média (ki ne akarna leugatni egy ostoba kötsögöt), de én őszintén igyekszem önmagam legjobb verzióját prezentálni, amennyire csak tudom, hogy még évek múlva is büszke lehessek arra a karakterre, akit az interneten építek és Timár Bogátának hívok.

2. A reakció egyben promóció is. Ha válaszolok egy idiótának, aki szerint egy libsi kurva / fizetett ügynök / hazaáruló / náci vagyok, esetleg arra buzdít, hogy húzzak ez Észtországból vagy öljem meg magam (igen volt ilyen), akkor azt az embert láthatóbbá teszem az algoritmus szemében, és végső soron neki teszek szívességet. És tulajdonképpen lényeges, hogy mit gondol rólam? Nem. Nem tartozok minden beteg őrültnek magyarázattal. Semmi sem olyan erőteljes üzenet, mint az ignorálás.

3. A szociális média akkor jó, ha mások reagálnak rám, nem pedig én másokra. Csodás, szuper dolog, hogy kiírhatom magamból, mennyire imádom a finnugorokat, és ez eljut a legkülönbözőbb emberekhez a világ legkülönbözőbb pontjaira. Szerintem messze a legjobb dolog ezekben a platformokban, megoszthatunk egymással érdekes, korábban nem ismert, látókört szélesítő tartalmakat. Ha én kezdeményezem ezt, akkkor az engem épít. Ha én reagálok másokra, én építem őket. (Persze sokan megérdemlik az építést, ebben semmi rossz nincs.)

4. Szimplán reagálni csak akkor van értelme, ha valami pozitívat akarok mondani valakinek, vagy ha valakinek szüksége van nagyobb elérésre, mert pl. drónokra gyűjt stb. Beszólni semmi értelme nincs. Mint írtam, ezzel csak szívességet teszek annak, akinek beszóltam. Az ő véleményét biztos nem változtatom meg, legfeljebb magamból csinálok céltáblát. Meg amúgy akarok bunkó lenni másokkal?

5. Nem szabad tudatmódosító szerek hatása alatt posztolni. (Blogolni sem. :)) Bármi, amit részegen, betépve, vagy hulla fáradtan mondani akarok (amúgy nem szoktam betépni), leírhatom, de csak akkor posztolom, ha józanul is elolvastam, és akkor is jó ötletnek tűnik.

6. Nem kell minden vitába beleavatkozni. Akkor sem, ha az az én posztom alatt alakul ki. Egy csomó ember csak arra használja, amit írok, hogy megerősödjön a saját elképzeléseiben, és isteni kinyilatkoztatást tegyen. Hadd nyilatkoztassa ki, illetve vitatkozzon azzal, akinek van erre ideje. Ha nincs igazuk, főjenek egymás meg a saját levükben.

7. A szociális média nem a valóság. Híresség lehetek online úgy, hogy senki nem tudja körülöttem, mivel töltöm az időm a telefon/laptop előtt. Online nagyon könnyű azt hinni, hogy mindenki egyetért velem, de jaj jaj de nem így van. Végső soron semmi értelme semminek, ha nem csinálok valamit. Nem az interneten, hanem élőben. Semmi értelme az online világnak a valóság nélkül.

Ha kiborít az internet, általában Sharonhoz fordulok. https://www.instagram.com/p/C1AkSkGOD7-/?img_index=1

Tudnom kell, ki vagyok és miért.

Tudnom kell, hogy kinek tartozom felelőséggel, és kinek nem. Értsd: leszarom, mit gondol egy brazil tinédzser rólam, mert nekem az számít, hogy végigénekeljem a buszutat Narvából Tartuba az udmurtokkal, moksákkal és marikkal. Leszarom, hogy valaki Hollandiában félreértette a posztomat, amíg én szervezhetek egy finnugor diszkót vagy bemutathatok két tehetséges fiatalt egymásnak. Jó dolog az online hírnév, de az, ami: online, immateriális, és nem teljesen valódi.

Továbbra is igyekszem értéket teremteni és a legjobb oldalamat mutatni ott, amennyire csak tudom. És örülök a lehetőségeknek, amiket megnyitott előttem.

De dolgom a való életben van.

...mut jos sä tykkäät, nii lähekkö baariin?

Péntek este van, és magammal igen elégedetten verem a billentyűzetet a Barlovában. Becsületesen végigcsináltam minden edzést, minden litvánházit, minden modalitásos tudományos cikket, neveltem egy kombuchát és nem hanyagoltam el senkit. Itt van még ez a Postimees-cikk, amit jó lenne befejezni, de most egy kicsit csak pihenek és örülök.

A Sulps/Naiiv tulajdonosa befűtött a hideg hajón. Regina és én lehuppantunk a kanapékra és vártunk, hogy bemelegedjen a kandalló. Más nem is jött be a hajóra egész vasárnap este, miénk volt az Emajõgi ezen apró része, és kiélveztük minden pillanatát. Regina szuper, ahogy a Naiiv tulajdonosa is, én meg büszke voltam, hogy létre tudtam hozni ezt az estét. Ringott a padló, sötéten folyt kint a víz, vasárnap este csak kötelességtudatos helyiek hazafelé menet, illetve tanácstalan turisták járták az utcákat. Egy kicsit indokolatlanul szeretem a vasárnap estéket a belvársban: minden olyan békés és összezavarodott. Éjfél körül csupán a fáradtság miatt kúsztunk haza.

Santeri ragyogott a boldogságtól az 50. szülinapján. Én is ragyogtam az örömtől, hogy elmondhattam a többieknek, hogy mégis benne maradok a Kännu Peal Käbiben, és csinálhattunk egy remek koncertet. Santerihez elmenni mindig öröm és kiváltság, főleg hogy lenyűgözhettem annak a történetével, hogyan égettem el a kandallójában Imar szerelmes leveleit 2021-ben. De a legjobb mégis Heini volt, hogy vele végre beszélgethettem egész pontosan 2021 óta először, és ezt senki és semmi más nem pótolhatta volna. Egyes emberek pótolhatatlanok az ember életében, még akkor is, ha nem beszélgetünk valami sokszor, és nekem Heini az.

Orsi belecsobbant az obinitsai mesterséges tóba. Elvittük magunkkal Szetuföldre gombászni és felfedezni. Lüübnitsában vettünk egy indokolatlan méretű zsák hagymát, Obinitsában körülnéztünk a Taarka Tarõ finnugor szentélyében, a Meremäe kilátótoronyban elláttunk Petsereiig, a Piusa folyó völgyében leszedtük a rókagombát és megmártóztunk a hideg, varázserejű vízben. Senki nem mondhatja nekem, hogy a Piusa folyónak nincs varázsereje. Receptre írnék fel egy délészt túrát minden kiégett értelmiséginek és alulszocializált cserediáknak, hadd szeressenek bele örökre Észtországba, és keressék ugyanazt az érzést (hiába) máshol.

Anti mellett állva a Meremäe kilátóban a bőrömön éreztem a fájdalmát. Az ő gyerekkora ott van Petseriben és azon túl. Az ő egyetemi évei, kutatásai és magányos felfedezései ezek a dombok, völgyek, földutak és félig elhagyott falvak. Ellátunk a petseri gyár kéményéig de az a hely világokra van tőlünk. Ha valami értelme van az életemnek, az ez. Érezni magamon minden finnugor nép minden örömét és problémáját, érteni, honnan jön az öröm és a bánat, mit lehet tenni, legyen az csak csöndben hallgatás.

Soha nem fogom ezt megunni.

Ehh!

Izgalmas beszélgetések folynak e-mailekben, izgalmas felkérések érkeznek innen-onnan.

Végigmenni a folyosón a tanszéken, játszani a MyFitnessben, leülni egy kávészünetre, elmenni ebédelni és kibeszélni a világot, belefutni emberekbe váratlanul, örülni, szeretni, várni, mit hoz még az élet...

Mivel érdemeltem ki a konstans pillangókat (és lovakat és százlábúkat) a gyomromban?