Az este zavarbaejtően jól éreztem magam. Szinte szégyelltem magam, milyen jól.
Heini visszalátogatott Pestre a családjával, és ennek egyenes következményeként pár órával később kisfröccsel a kezünkben hintázva énekeltünk és beszélgettünk a Trefort Kertben (egyre több decibellel) a Tisztelt Kolleginákkal, és felelevenítettünk minden fontosabb dalt a tavalyi laulukurssiból. Igen, Tücsi mindig mondogatta, hogy énekelni kéne, énekelni, de most jöttem rá, tényleg ez mennyire hiányzott.
Forr a közhangulat, és ez a jelenlévő finneket is tüzeli, és mi megint összegyűltünk a táncteremben és mari-finn-észt-magyar-lapp-stb. népdalokat énekelgettünk, ahogy a torkunkon kifért, szinte üvöltöttünk, hangosan nevettünk, marasztaltuk magunkat és egymást este 11-ig, mert annyira jó a beszélgetés, hiába kelt mindenki másnap korán. És igen, ez jelenti a világot. A runolauluk ősi lüktetése, ahogy magával ragad, a nyári egyetemekről és véletlen félrefordításokról sztorizgatás (például amikor véletlenül piac helyett misére invitáltam egy finn házaspárt a Szimplába), meg hogy mindenki tudja, miért lenne vicces egy "monikon partitiivin ystävyyspiiri" feliratú póló Tücsin. Az este elkapott minket, és mi röhögve adtuk meg magunkat neki.
És ehhez Heini kellett meg az éneklés. De tényleg ez szükséges ahhoz, hogy értékeljem, ahol vagyok? A toporgó, tehetetlen alkotói válságom talán meg is szűnne, ha újra rendszeresen énekelnénk? Az elég emlékeztető lenne arra, hogy ez egy jó hely... egy jó élet?
(Nóri megfertőzött ezzel a dallal és nem bírok leállni róla. Egyszerűen nem.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése