Emlékszem a megkönnyebbülésre, amikor az orvos először kimutatta a szívhangot. Január 13-a volt, és én először pillanthattam rá a fiamra. Valamiért nagyon féltem, hogy nem lesz szívhangja, de volt. 7 hetes terhes voltam, ő pedig babszem méretű.
Mi még nem tudtuk, de a bal szívkamrája már akkor sem volt kifejlődve. És azután sem fejlődött ki.
14 hetesen forgolódott bennem, amikor végre megtudtuk, hogy minden fontosabb genetikai teszt szerint rendben van. Újabb hatalmas megkönnyebbülés. Ekkor már túl voltam az első trimeszter nyomorain, egy pusztulatos influenzán, meg többrendbeli identitáskrízisen, és készen álltam arra, hogy bejelentsük a világnak, hogy babát várunk.
Nagy volt az öröm.
A mai napig kapunk gratulációkat. Pedig gyerekünk az nem lesz.
Az ember már csak olyan, hogy szabad idejében elképzeli, milyen babát hoz a világra. Szőke lesz, mint Anti, vagy barna, mint én? Égszínkék szeme lesz vagy bezöldül? Érdekelni fogják a vonatok, a traktorok, a kukás autók? Milyen daloktól fog elcsendesedni? Magyarul vagy észtül lesznek az első szavai?
Kiderül időközben, mennyi rokon-ismerős vár még gyereket. Milyen jó lesz ennyi kortárssal együtt lógni. Igazi kis csipet csapat. Megkapom a tanszéki babaruhákat.
A 16. heti ultrahangon is vidáman dobogott a szíve. A jobb fele. Háromszor is megvizsgáltak, sétáltattak, ide-oda pakoltak. A bal kamrába alig megy vér.
Pisze orra volt és apró kezei-lábai.
De ha egyszer születés után nem tudna életben maradni. Nem tudunk mit csinálni. Nem minden baba életképes, és a miénk nem az. Más babák más okokból nem életképesek, és az is ugyanolyan szörnyű.
Két hét múlva újra találkozom vele egy ultrahangon. Nem azért, mert bármi változna, hanem hogy jobban ki tudják deríteni, mi mehetett félre. Hátha egyszer lesz egy egészséges gyermekem is.
Aztán valahogy elbúcsúzunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése