batyu, amit magammal viszek

Telnek a napok, és én próbálom ügyesen folytatni az életet. Elvégre vár még egy csomó minden, és ki tudja, a jövőben még milyen kalandok jönnek. (Remélhetőleg nem egy világháború.)

Amikor kiderült az egész, és a ködtől és esőtől alig láttunk ki az autó ablakán, Anti arról beszélt, hogy bár most csak félútig jutottunk, már most úgy érzi, sokat kapott a fiától, amiért hálás neki.

Egy csomó vidám és új és különleges pillanat, szimplán azért, mert először voltam terhes.

Én akkor sem láttam volna ki az autó ablakán, ha verőfényesen sütött volna a Nap, de így is hálás voltam Antinak. Milyen jó egy ilyen párral lenni, aki a legnagyobb sötétségben is látja a szépet.

Volt egy főpróbám, állapítottuk meg Irénnel, a hétpróbás pszichológusommal. És mint olyan, én is sokat kaptam.

Megtapasztaltam, milyen érzés a vajúdás. Részben a szülés is, bár ugye a gyerek még csak feles méretű volt - ellenben nem "segített" a szülésnél (mert meg volt halva).

Elég sok mindent megtudtam a testemről. Az első trimeszter hormonviharai, az étvágyam, az energiaszintem, a fura érzés, ahogy cipelek egy kicsi emberkezdeményt magamban, ahogy az nő, ahogy az hat a kedvemre, a közérzetemre, ahogy nézek a világra...

Nemcsak a testem, hanem a lelkem is új helyekre barangolt. Fel kellett fedeznem, valójában hogy érzek az anyasággal kapcsolatban, milyen anya szeretnék lenni, mit akarok a környezetemtől... egymillió új tényező táncolt bele a tudatomba, amit eleinte bosszankodással, majd megbékéléssel könyveltem el mint új valóságot.

Máshogy néztem a munkára, a kollégáimra, a családtagjaimra, a barátaimra... most visszatekintve persze mindez kipukkadt, összetört, mint a búvárkacsa tojásai Ilmatar térdén, de... talán ha egyszer újra babát várok, már nem kezdek a nulláról.

Megismerkedtem az észt nőgyógyászati klinikával, a terhesgondozással, a komplikációs osztállyal, az ultrahangokkal, a krízistanácsadással, az izolátorral, nem beszélve az ilyen szuper dolgokról, mint az abortusztabletták, a magzatburok-repesztés, a méhlepény kipiszkálása ha nem jön ki magától... ezek már soha nem lesznek ismeretlenek nekem.

Csípőből, gerincből sírni... sok mindent produkált a testem, amit nem tudtam, hogy produkálni képes.

De azt is megtanultam, honnan meríthetek erőt. Megfigyeltem, hogyan szabályozza a testem és a pszichém önmagát, mielőtt túllendülne egy bizonyos ponton. Megtanultam elterelni a saját figyelmem. Segítséget kérni (meg nem kérni, ha nem vágyom rá). Tudatosítani, hogy mennyi totálisan abnorálisnak tűnő állapot normális valójában. Most is, ahogy hasfájásokkal és random hangulatingadozásokkal bukdácsolok végig a lábadozás folyamatán (az orvosok szerint min. 2-3 hétig nagyon nyugisan éljek), és ez is új és amúgy kurvára nem valami szuper - ez is normális. Normális nagy erőkkel munkába menni, normális "kipukkadni" a nap közepén és hazavánszorogni, normális tépni magam az önvádtól, megpróbálni jógával lenyugodni de csak még jobban kiborulni a végére, nyugodtan és összeszedetten beszélni az élményről, majd sírógörcsöt kapni egy másik alkalommal, álmatlan lenni, átaludni a napot, nem tudni, mi lesz fél óra múlva...

Ezeket az élményeket már senki nem veszi el tőlem.

Talán valamikor hasznomra lesz, hogy átéltem őket.

össze vagyok zavarodva

Az emberek általában nem merik megkérdezni, hogy vagyok.

Nem is nagyon tudom megmondani.

 

Az első 1-2 napban sokkal inkább örültem, mint szomorkodtam. Vége a szenvedésnek, visszakaptam a testem, nincs más dolgom mint pihenni (meg koncertet adni Tallinnban...), úgy érzem már kutya bajom sincs, indulhat egy új fejezet...

A hétvégén két alvás között sikerült rendbe tenni a lakást. Cseppet sem éreztem, hogy minden percben sírnom kellene, kivéve este, amikor már minden vigyázzban állt, és végre rászántam magam, hogy elrakjam a leleteimet. A terhességmegszakítás eseménytelenül lezajott, olvastam a zárójelentésben. A jó édes anyád volt eseménytelen.

A félhomályos lakásban az üresség bámult vissza rám.

Egy váratlan érdeklődő üzenettől kicsit szebb lett az estém.

Hétfő reggel már 9 előtt az egyetemen voltam, full glancban és a tízcentis magas sarkúmban, amit idén még egyszer sem húztam fel (amúgy imádok magas sarkúban vonulni, de terhesen nem volt sok kedvem veszélyeztetni a bokám). Szempillaspirál mint olyan hetek óta először volt rajtam. Nagyon furcsa, hogy folytatni kell az életet, munkába kell menni és posszesszív szuffixumokat böködni, de talán jobb mint otthon feküdni és vekengeni. Reggel 10-re már nagyon sok példamontatot kiglosszáztam. Aztán kicsit elkezdett szétesni az agyam.

Össze van zavarodva a testem. Néha hiperfókuszálok, néha szédülök. Tudom, hol vagyok és mit csinálok, de mintha egy szürreális álomban mutatnék be egy betanított cirkuszi mutatványt. Kapar a torkom, de nem süllyedek kétségbeesésbe. Fájnak szegény szerveim, nem értik, mi történt velük, a hormonok céltalanul cikáznak. Semminek sincs értelme. Hol a gyerekem?

 

Nem tudom, mit csináljak magammal.

Jelenleg hanti próza és ez a finn dal tartja bennem a lelket.

 

 

a legnehezebb órák

Én nem érdemlem ezt meg, én akartam ezt a gyereket, én anya akartam lenni! - sírtam a nővérnek a szülőszobában. 6 órája vajúdtam akkor.

Persze persze tudjuk. Nem mintha bárki is megérdemelné a gyereke elvesztését.

De sajnos hiába erősítette meg az újabb ultrahang, az észt és a magyar orvosok egybehangzó véleménye, hogy ez a szív totálkáros és szülés után baromi esélytelen a dolog, a döntést, miszerint lemondunk a babánkról, nekünk kellett hangosan kimondani majd írásba adni.

Majd nekünk, azaz nekem kellett végrehajtani is.

Az első tabletta kicsit reméltem, hogy a torkomon akad és engem is megfojt. Többedszerre sikerült csak bevennem, a sírástól levegőt sem kaptam. Húzzunk innen a kórházból. Én vagyok a körülöttem lévő terhes nők testet öltött legrosszabb rémálma.

Másfél nap teljes élőhalottság. Terhes vagyok vagy nem? Milyen anya tesz ilyet? Kiazisten vagyok én?

Aztán jött a klinika. Egy 19 hetes abortusz gyakorlatilag szülés. Telenyomtak méhösszehúzódást okozó tablettákkal és várták az eredményt.

Az eredmény 10 óra után jött meg. 10 órányi rettenetes, pokoli szenvedés után.

Nesze neked Bogáta, itt a purgatórium. Elvetetted a saját gyereked. Küzdesz a természet ellen. Asszed csak úgy szétnyílik a méhszájad és megszabadusz? Majd esetleg ha már akkora a nyomás, hogy elpusztulsz. De inkább akkor sem. Akkor sem, ha tényleg el akarsz pusztulni.

Mi a büdös élettel érdemeltem én ezt meg. Tudom, hogy semivel és erre nincs válasz, de amikor az ember egyszere sír és ordít, hogy kinyomja a halott gyerekét, előtolakodnak az ilyen kérdések.

8 óra után a nekem adott fájdalomcsillapítók már cseppet sem hatottak. Egy izomlazító segítségével végül csak történt valami előrelépés, csak hogy utána még jobban fájjon. Aztán amikor már épp az epidurálisért akartam volna könyörögni, vége lett. A fájdalom azonnal megszűnt. Most már tényleg nem vagyok terhes.

Ezt is túléltem.

A természet iróniája, hogy mikor végre tényleg elvesztettem a gyermekem, nem éreztem mást, csak békét és megkönnyebbülést. Vége a fájdalomnak, és én csak erre tudtam koncentrálni. Enni akartam és aludni. (Egész nap hánytam ugyanis.)

A béke és a megkönnyebbülés még most is tart. Biztos segít az oxitocin és egyéb hormonok is, amik szüléskor szabadulnak fel és normál esetben a baba és az anyja közti kapcsolatot segítik. Engem most baba híján abban segítenek, hogy egy-két nap békét találjak ez a több hetes iszonyatos rémálom után.

Nem tudom, ezek voltak-e a legnehezebb órák. Vagy mikor egyedül fekve az ultrahangon megtudtam, hogy beteg a gyerekem, és a könnyeim belefolytak a fülembe. Vagy mikor megtudtam, mi vár rám, ha lemondunk a gyerekről, és mi, ha megtartjuk. Vagy mikor le kellett törni az egész boldogan várakozó családot, ismerősöket, barátokat, ha már ilyen bolond módon 14 hetesen kihirdettük, hogy gyereket várunk. Vagy az a rettenetes első tabletta. Még sötétebb foltok a sötét éjszakában.

Ez a sötétség most már velem marad.

Majd körbenövi az élet.