Az emberek általában nem merik megkérdezni, hogy vagyok.
Nem is nagyon tudom megmondani.
Az első 1-2 napban sokkal inkább örültem, mint szomorkodtam. Vége a szenvedésnek, visszakaptam a testem, nincs más dolgom mint pihenni (meg koncertet adni Tallinnban...), úgy érzem már kutya bajom sincs, indulhat egy új fejezet...
A hétvégén két alvás között sikerült rendbe tenni a lakást. Cseppet sem éreztem, hogy minden percben sírnom kellene, kivéve este, amikor már minden vigyázzban állt, és végre rászántam magam, hogy elrakjam a leleteimet. A terhességmegszakítás eseménytelenül lezajott, olvastam a zárójelentésben. A jó édes anyád volt eseménytelen.
A félhomályos lakásban az üresség bámult vissza rám.
Egy váratlan érdeklődő üzenettől kicsit szebb lett az estém.
Hétfő reggel már 9 előtt az egyetemen voltam, full glancban és a tízcentis magas sarkúmban, amit idén még egyszer sem húztam fel (amúgy imádok magas sarkúban vonulni, de terhesen nem volt sok kedvem veszélyeztetni a bokám). Szempillaspirál mint olyan hetek óta először volt rajtam. Nagyon furcsa, hogy folytatni kell az életet, munkába kell menni és posszesszív szuffixumokat böködni, de talán jobb mint otthon feküdni és vekengeni. Reggel 10-re már nagyon sok példamontatot kiglosszáztam. Aztán kicsit elkezdett szétesni az agyam.
Össze van zavarodva a testem. Néha hiperfókuszálok, néha szédülök. Tudom, hol vagyok és mit csinálok, de mintha egy szürreális álomban mutatnék be egy betanított cirkuszi mutatványt. Kapar a torkom, de nem süllyedek kétségbeesésbe. Fájnak szegény szerveim, nem értik, mi történt velük, a hormonok céltalanul cikáznak. Semminek sincs értelme. Hol a gyerekem?
Nem tudom, mit csináljak magammal.
Jelenleg hanti próza és ez a finn dal tartja bennem a lelket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése