a legnehezebb órák

Én nem érdemlem ezt meg, én akartam ezt a gyereket, én anya akartam lenni! - sírtam a nővérnek a szülőszobában. 6 órája vajúdtam akkor.

Persze persze tudjuk. Nem mintha bárki is megérdemelné a gyereke elvesztését.

De sajnos hiába erősítette meg az újabb ultrahang, az észt és a magyar orvosok egybehangzó véleménye, hogy ez a szív totálkáros és szülés után baromi esélytelen a dolog, a döntést, miszerint lemondunk a babánkról, nekünk kellett hangosan kimondani majd írásba adni.

Majd nekünk, azaz nekem kellett végrehajtani is.

Az első tabletta kicsit reméltem, hogy a torkomon akad és engem is megfojt. Többedszerre sikerült csak bevennem, a sírástól levegőt sem kaptam. Húzzunk innen a kórházból. Én vagyok a körülöttem lévő terhes nők testet öltött legrosszabb rémálma.

Másfél nap teljes élőhalottság. Terhes vagyok vagy nem? Milyen anya tesz ilyet? Kiazisten vagyok én?

Aztán jött a klinika. Egy 19 hetes abortusz gyakorlatilag szülés. Telenyomtak méhösszehúzódást okozó tablettákkal és várták az eredményt.

Az eredmény 10 óra után jött meg. 10 órányi rettenetes, pokoli szenvedés után.

Nesze neked Bogáta, itt a purgatórium. Elvetetted a saját gyereked. Küzdesz a természet ellen. Asszed csak úgy szétnyílik a méhszájad és megszabadusz? Majd esetleg ha már akkora a nyomás, hogy elpusztulsz. De inkább akkor sem. Akkor sem, ha tényleg el akarsz pusztulni.

Mi a büdös élettel érdemeltem én ezt meg. Tudom, hogy semivel és erre nincs válasz, de amikor az ember egyszere sír és ordít, hogy kinyomja a halott gyerekét, előtolakodnak az ilyen kérdések.

8 óra után a nekem adott fájdalomcsillapítók már cseppet sem hatottak. Egy izomlazító segítségével végül csak történt valami előrelépés, csak hogy utána még jobban fájjon. Aztán amikor már épp az epidurálisért akartam volna könyörögni, vége lett. A fájdalom azonnal megszűnt. Most már tényleg nem vagyok terhes.

Ezt is túléltem.

A természet iróniája, hogy mikor végre tényleg elvesztettem a gyermekem, nem éreztem mást, csak békét és megkönnyebbülést. Vége a fájdalomnak, és én csak erre tudtam koncentrálni. Enni akartam és aludni. (Egész nap hánytam ugyanis.)

A béke és a megkönnyebbülés még most is tart. Biztos segít az oxitocin és egyéb hormonok is, amik szüléskor szabadulnak fel és normál esetben a baba és az anyja közti kapcsolatot segítik. Engem most baba híján abban segítenek, hogy egy-két nap békét találjak ez a több hetes iszonyatos rémálom után.

Nem tudom, ezek voltak-e a legnehezebb órák. Vagy mikor egyedül fekve az ultrahangon megtudtam, hogy beteg a gyerekem, és a könnyeim belefolytak a fülembe. Vagy mikor megtudtam, mi vár rám, ha lemondunk a gyerekről, és mi, ha megtartjuk. Vagy mikor le kellett törni az egész boldogan várakozó családot, ismerősöket, barátokat, ha már ilyen bolond módon 14 hetesen kihirdettük, hogy gyereket várunk. Vagy az a rettenetes első tabletta. Még sötétebb foltok a sötét éjszakában.

Ez a sötétség most már velem marad.

Majd körbenövi az élet.