"És neked nem hiányzik Magyarország?"

Ki kéne találnom erre egy udvarias választ.

Pszichopatán hangzik ugyanis valószínűleg, hogy nem. Szinte egyáltalán nem. Nem vágyakozom a Túró Rudi íze, a Balaton partja, a belpesti bérházak, a pécsi dombok és a magyar nyelv után. Néha kicsit hiányzik az érett barack és a magyar borok meg persze a családom, de még a lelkem mélyén sem találom azt a zugot, ami valahogy "hazavágyik".

Valami gond van velem?

Ha találkozom egy magyarral, élvezem a magyaros energiát, a közös hátteret, meg azt, hogy megért - sok tekintetben úgy, ahogy az észtek nem tudnának, akkor sem, ha akarnának -, de a kellemes beszélgetésnél többet nem akarok tőlük, és eszembe sem jutna direkt kereni magyarok társaságát.

Ha hazamegyek rövid időre Magyarországra, élvezem a kultúrát, a sokszínűséget, az ismerős helyeket, fényeket és illatokat, de elég hamar elkezdek visszavágyni Észtországba, és általában örömmel utazom vissza Tartuba.

A helyzet az, hogy én annyira szeretem Észtországot, és annyira teljesen dilemmamentes ez az érzés, hogy nincs hely másnak. Sokéves álmom volt ide költözni, és minden nap hálát adok a jó sorsomnak, hogy ez sikerült. Imádok itt lenni, jobban, mint bárhol máshol a világon, és remélem, soha nem kell elmennem innen. Ez nem kényszer, nem fázis, nem epizód, nincsenek további terveim. A tervem Tartu. Boldog monogám házasságban élek vele.

Bár Magyarország távolról sem a legrosszabb hely a világon, sosem éreztem magam valami szuperül ott. Azt hittem, az élet már csak ilyen. De mióta jártam Észtországban, tudom, hogy sokkal szuperebbül is lehetséges éreznem magam. Minden tekintetben.

Úgyhogy nem, nem hiányzik, hogy újra rosszabbul érezzem magam, csak mert abban nőttem fel.

félálomban úsztam végig ezen a héten,

és most is félálomban nyammogom a papírízű vegán salátát. Anti nincs itthon ezen a héten, Dániában okosítja magát.

Wanda sírt, sírt a ketrecben majd az ágy alatt. Én döntöttem úgy, hogy befogadom pár hétre, szegény pici háromszínű anyacicát, aki kétféle belső gyulladással küzd, ezért el kellett választani a kiscicáitól. Negyedik napja keresi őket a hálószobánkban és sír. Én a kanapén alszom, már amikor tudok. Négy óránál többet egyszer sem sikerült, de inkább a 2-3 felé tendál éjjelente.

Az órák összefolynak, a betűk is a papíron. Nehéz a szemhéjam és fáj a fejem.

A módosított tudat módosított hetet szült. A mindennapi teendőket tiszta akaraterőből toltam végig, a szabad órákban a legkülönbözőbb irányokba folyt szét a nap.

Az ügyvédem izomból rádudált a szomszéd kocsira, aki csak közlekedni szeretett volna. Kicsit féltem tőle, de tudtam, hogy legalább ugyanilyen erővel képviseli az érdekeimet is. Összesen 1 óra éjszakai alvás után támolyogtam be a tárgyalóterembe és igyekeztem nemcsak felfogni a körülöttem folyó vitát, hanem uralkodni az arcomon és a nyelvemen is. Nem tudom, mennyire sikerült. Gyűlöltem minden percét, de az agresszív ügyvédemre végső soron büszke voltam. Otthon Sinderella, meglátván engem, turbó üzemmódba kapcsolt és addig dorombolt mellettem, amíg álomba nem szenderedtem a nap közepén.

A magyar spleen különböző csatornákon keresztül talált utat hozzám. Ritkán ér az a luxus, hogy kibeszélhetem Magyarországot egy emberrel, aki érti. Kényelmes érzés hasznosnak lenni és magyarázni az értetlenkedő világnak, mi történik Magyarországgal, de lássuk be, külföldiek ezt érteni sosem fogják. A magyarok meg nem nagyon szeretnek beszélni róla. Vagy ha igen, abból pálinkagőzös sírva vigadás lesz. Húzd rá cigány.

De bazmeg, néha fárasztó, amikor a sokadik nagymellényű idióta próbál azzal sakkmattot adni nekem Twitteren, hogy ugyan hogy van Orbán még mindig hatalmon, ha állításom szerint a többség nem támogatja.

Becsuktam a szemem a futópadon.

Mínusz hét centi a derekamból. Őrülten küzdök a hetedik hete - mindenre figyelek, kajára, lépésszámra, termi edzésre, kalóriára. Krónikusan kialvatlanul valószínűleg nem hozom a legjobb eredményeket, de most már megtanultam gyakorlatilag félálomban végigedzeni a tervet. Nagyon jól megy az a lehúzás behunyt szemmel is. Még két hét akaraterő.

A modalitás-szeminárium kicsit felborzolta a kedélyeimet, nagy erőkkel igyekeztem lenyugtatni magamat. Kivételesen csak a cikk felét olvastam el ('szért ad Petar fel minden héten valami 70 oldal olvasnivalót), de így is én vittem a hátamon a csoportmunkát. A modalitás-szeminárium olyan, hogy bár másfél óra, még így is csak bemelegítésnek tűnik - legszívesebben utána lesétálnék a legközelebbi kocsmába a professzorokkal és beszélnék tovább arról, hogy hogy is van az a deontikus meg episztemikus. (Igazából Budapesten volt is ilyen, sör és szintax volt a neve.)

Apropó alkohol. Ki kellett bontani azt a hülye bort? Nyilván nem, mégis kibontottam. Legalább legyen mire utatni, miért hullik szét a tudatom, a depressziós macskán kívül. De a kinyitott bor általában kinyitott kreativitást jelent, és mire észbe kaptam, már megint több mint 400 ezer ember látta az 1956-os hozzászólásláncomat Twitteren. Hirtelen ötlettől vezérelve én is lyukat vájtam a meglévő nemzeti színű szalagomba és magamra tűztem. A virálissá válás egyébként még egy jó mód arra, hogy az embernek napokra szétessen a figyelme, mondtam már?

Az üzenetekre válaszolgatván a mögöttem ülő pasi megkocogtatta a vállam. Olyan szép és intelligens kisugárzása van kisasszony, nem bírtam nem megszólítani önt. Egy kicsit beszélgettem vele, majd megkértem, hadd mehessek vissza a munkámhoz. Nyilván nem hagyott békén. Miután elültem máshová, azután sem. Végül a pincérek terelték el az asztalomtól - még jó, hogy ismernek és jóban vagyok velük. Ritka az ilyen élmény Észtországban, de sajnos ha megtörténik, akkor általában nem marad az udvariasság keretei belül. Magyarországon könnyebben békén hagynak, ha megkérem őket.

Kicsit megilletődve és feldúlva tekertem haza a bicajom, mikor hirtelen csörgött a családi chat - Gyöngyi húgom több mint egy év új-zélandi tartózkodás után hazaért. A vasút mellett vacogva gratuláltam neki online. Október 23-a volt, Gyöngyi nap.

Mivel a fejfájás nem múlt el, lehúztam a cipőm és összegömbölyödtem az iroda kanapéján. Csak Elizabeth van bent, de most ő sincs itt, csak nem ítél el, hogy ledőltem egy kicsit. Kisvártatva kinyílt az ajtó, és beállított Elizabeth az édesanyjával. Gondolta, megmutatja, hol dolgozik. Remekül nézhettem ki zokniban elfekve a kanapén.

Ki nézett ki még remekül? A portás ma reggel. A cipzáras Columbia pulcsimban, amit 2006-ban apával vettünk a pécsi Árkádban. A pulcsi velem volt az összes gimis évem alatt és azután is, és mindig is nagyon szuper volt, de valahogy valami a piros-szürke mintában nem tetszett, így tavaly elajándékoztam Christianának. Ő viszont nem egy gyűjtögető típus, gyakran válik meg a cuccaitól, így nem csodálkoznék, ha leadta volna valamelyik turkálónak. És így most a cipzáras Columbia pulcsim a tartui egyetem portásán üdvözölt engem kora reggel, amikor (az általam tartott) finnórára siettem.

Legalább jól megnevettettem vele Gyöngyit, akinek egy kis lelki támogatásra volt szüksége. Új-Zélandról nem lehet csak úgy kisétálni - de még ha tudja is ezt az ember, akkor is nehéz megküzdeni a valósággal. A lelki elsősegély dominálta ezeket a félálmos napjaimat - így jutott el Bridget az ügyeletre (nagyon jó okkal!), így adtam ki feladatnak az Autiosaari-t a diákomnak (hálás volt érte), és így mutattam meg a portást titokban Gyöngyinek a cipzáras Columbia pulcsimban.

Azon gondolkodtam éppen, hogy ezen a héten nem nagyon történt semmi.

Hmm.

Szerintem így kell szociális médiát használni.

Legalábbis én ezekhez tartom magam.

(Igen, már megint virális lett egy bejegyzésem Twitteren, és ilyenkor mindig csőstül jön a mindenféle reakció, ami lássuk be, fárasztó. Úgyhogy most itt reagálom le.)

1. Szerintem a szociális média egyik legnagyobb előnye, hogy semmire nem kell azonnal reagálnom. Csak tőlem függ, hogy válaszolok-e egyáltalán valakinek, és ha igen, hogyan. Én olyan ember vagyok, aki élőben nagyon könnyen felhúzza magát, pofákat vág, beszól, nem fejezi ki jól magát, és másokat is kiborít maga körül. Ez az életem története. És persze még extra mérges szoktam lenni magamra is, azért, mert észre veszem, hogy már megint hülyén viselkedem, de nem tudok máshogyan. Úgyhogy a szociális média egyik legnagyobb áldása számomra az, hogy átgondolhatom, kibeszélhetem mással, megvizsgálhatom többb oldalról, amit látok vagy olvasok, és cenzúrázhatom magam addig, amíg a lehető legkiensúlyozottabb, legkonstruktívabb, legelegánsabb önmagamat tudom hozni a nagyvilág előtt. Minden mást úgyis csak megbánnék. Szóval tudom, hogy sokakból önmaguk egyik legrosszabb verzióját hozza ki a szociális média (ki ne akarna leugatni egy ostoba kötsögöt), de én őszintén igyekszem önmagam legjobb verzióját prezentálni, amennyire csak tudom, hogy még évek múlva is büszke lehessek arra a karakterre, akit az interneten építek és Timár Bogátának hívok.

2. A reakció egyben promóció is. Ha válaszolok egy idiótának, aki szerint egy libsi kurva / fizetett ügynök / hazaáruló / náci vagyok, esetleg arra buzdít, hogy húzzak ez Észtországból vagy öljem meg magam (igen volt ilyen), akkor azt az embert láthatóbbá teszem az algoritmus szemében, és végső soron neki teszek szívességet. És tulajdonképpen lényeges, hogy mit gondol rólam? Nem. Nem tartozok minden beteg őrültnek magyarázattal. Semmi sem olyan erőteljes üzenet, mint az ignorálás.

3. A szociális média akkor jó, ha mások reagálnak rám, nem pedig én másokra. Csodás, szuper dolog, hogy kiírhatom magamból, mennyire imádom a finnugorokat, és ez eljut a legkülönbözőbb emberekhez a világ legkülönbözőbb pontjaira. Szerintem messze a legjobb dolog ezekben a platformokban, megoszthatunk egymással érdekes, korábban nem ismert, látókört szélesítő tartalmakat. Ha én kezdeményezem ezt, akkkor az engem épít. Ha én reagálok másokra, én építem őket. (Persze sokan megérdemlik az építést, ebben semmi rossz nincs.)

4. Szimplán reagálni csak akkor van értelme, ha valami pozitívat akarok mondani valakinek, vagy ha valakinek szüksége van nagyobb elérésre, mert pl. drónokra gyűjt stb. Beszólni semmi értelme nincs. Mint írtam, ezzel csak szívességet teszek annak, akinek beszóltam. Az ő véleményét biztos nem változtatom meg, legfeljebb magamból csinálok céltáblát. Meg amúgy akarok bunkó lenni másokkal?

5. Nem szabad tudatmódosító szerek hatása alatt posztolni. (Blogolni sem. :)) Bármi, amit részegen, betépve, vagy hulla fáradtan mondani akarok (amúgy nem szoktam betépni), leírhatom, de csak akkor posztolom, ha józanul is elolvastam, és akkor is jó ötletnek tűnik.

6. Nem kell minden vitába beleavatkozni. Akkor sem, ha az az én posztom alatt alakul ki. Egy csomó ember csak arra használja, amit írok, hogy megerősödjön a saját elképzeléseiben, és isteni kinyilatkoztatást tegyen. Hadd nyilatkoztassa ki, illetve vitatkozzon azzal, akinek van erre ideje. Ha nincs igazuk, főjenek egymás meg a saját levükben.

7. A szociális média nem a valóság. Híresség lehetek online úgy, hogy senki nem tudja körülöttem, mivel töltöm az időm a telefon/laptop előtt. Online nagyon könnyű azt hinni, hogy mindenki egyetért velem, de jaj jaj de nem így van. Végső soron semmi értelme semminek, ha nem csinálok valamit. Nem az interneten, hanem élőben. Semmi értelme az online világnak a valóság nélkül.

Ha kiborít az internet, általában Sharonhoz fordulok. https://www.instagram.com/p/C1AkSkGOD7-/?img_index=1

Tudnom kell, ki vagyok és miért.

Tudnom kell, hogy kinek tartozom felelőséggel, és kinek nem. Értsd: leszarom, mit gondol egy brazil tinédzser rólam, mert nekem az számít, hogy végigénekeljem a buszutat Narvából Tartuba az udmurtokkal, moksákkal és marikkal. Leszarom, hogy valaki Hollandiában félreértette a posztomat, amíg én szervezhetek egy finnugor diszkót vagy bemutathatok két tehetséges fiatalt egymásnak. Jó dolog az online hírnév, de az, ami: online, immateriális, és nem teljesen valódi.

Továbbra is igyekszem értéket teremteni és a legjobb oldalamat mutatni ott, amennyire csak tudom. És örülök a lehetőségeknek, amiket megnyitott előttem.

De dolgom a való életben van.

...mut jos sä tykkäät, nii lähekkö baariin?

Péntek este van, és magammal igen elégedetten verem a billentyűzetet a Barlovában. Becsületesen végigcsináltam minden edzést, minden litvánházit, minden modalitásos tudományos cikket, neveltem egy kombuchát és nem hanyagoltam el senkit. Itt van még ez a Postimees-cikk, amit jó lenne befejezni, de most egy kicsit csak pihenek és örülök.

A Sulps/Naiiv tulajdonosa befűtött a hideg hajón. Regina és én lehuppantunk a kanapékra és vártunk, hogy bemelegedjen a kandalló. Más nem is jött be a hajóra egész vasárnap este, miénk volt az Emajõgi ezen apró része, és kiélveztük minden pillanatát. Regina szuper, ahogy a Naiiv tulajdonosa is, én meg büszke voltam, hogy létre tudtam hozni ezt az estét. Ringott a padló, sötéten folyt kint a víz, vasárnap este csak kötelességtudatos helyiek hazafelé menet, illetve tanácstalan turisták járták az utcákat. Egy kicsit indokolatlanul szeretem a vasárnap estéket a belvársban: minden olyan békés és összezavarodott. Éjfél körül csupán a fáradtság miatt kúsztunk haza.

Santeri ragyogott a boldogságtól az 50. szülinapján. Én is ragyogtam az örömtől, hogy elmondhattam a többieknek, hogy mégis benne maradok a Kännu Peal Käbiben, és csinálhattunk egy remek koncertet. Santerihez elmenni mindig öröm és kiváltság, főleg hogy lenyűgözhettem annak a történetével, hogyan égettem el a kandallójában Imar szerelmes leveleit 2021-ben. De a legjobb mégis Heini volt, hogy vele végre beszélgethettem egész pontosan 2021 óta először, és ezt senki és semmi más nem pótolhatta volna. Egyes emberek pótolhatatlanok az ember életében, még akkor is, ha nem beszélgetünk valami sokszor, és nekem Heini az.

Orsi belecsobbant az obinitsai mesterséges tóba. Elvittük magunkkal Szetuföldre gombászni és felfedezni. Lüübnitsában vettünk egy indokolatlan méretű zsák hagymát, Obinitsában körülnéztünk a Taarka Tarõ finnugor szentélyében, a Meremäe kilátótoronyban elláttunk Petsereiig, a Piusa folyó völgyében leszedtük a rókagombát és megmártóztunk a hideg, varázserejű vízben. Senki nem mondhatja nekem, hogy a Piusa folyónak nincs varázsereje. Receptre írnék fel egy délészt túrát minden kiégett értelmiséginek és alulszocializált cserediáknak, hadd szeressenek bele örökre Észtországba, és keressék ugyanazt az érzést (hiába) máshol.

Anti mellett állva a Meremäe kilátóban a bőrömön éreztem a fájdalmát. Az ő gyerekkora ott van Petseriben és azon túl. Az ő egyetemi évei, kutatásai és magányos felfedezései ezek a dombok, völgyek, földutak és félig elhagyott falvak. Ellátunk a petseri gyár kéményéig de az a hely világokra van tőlünk. Ha valami értelme van az életemnek, az ez. Érezni magamon minden finnugor nép minden örömét és problémáját, érteni, honnan jön az öröm és a bánat, mit lehet tenni, legyen az csak csöndben hallgatás.

Soha nem fogom ezt megunni.

Ehh!

Izgalmas beszélgetések folynak e-mailekben, izgalmas felkérések érkeznek innen-onnan.

Végigmenni a folyosón a tanszéken, játszani a MyFitnessben, leülni egy kávészünetre, elmenni ebédelni és kibeszélni a világot, belefutni emberekbe váratlanul, örülni, szeretni, várni, mit hoz még az élet...

Mivel érdemeltem ki a konstans pillangókat (és lovakat és százlábúkat) a gyomromban?

mód és modalitás

Kehayov (2017) és Matthewson (2016). Deontikus és episztemikus. Root és circumstantial. Modal force és modal flavour.

Holnap indul a modalitás szeminárium, és én újra itt vagyok, a régi ismerős definíciókat olvasgatva, amikbe már annyiszor belegabalyodtam.

Az egyik legviccesebb pillanat volt az évben, amikor tavasszal Petar Kehayov behívott a szobájába és megkérdezte, van-e kedvem részt venni egy új projektben, aminek célja a modalitás bemutatása az uráli nyelvekben. Fogalma sem volt róla, hogy nekem ez volt a régi témám. De persze, hogy volt kedvem hozzá!

És ez nem zavar téged? - kérdezte Ruzsits Orsi ma a Pierre teraszán. A teraszi beszélgetés nem akart véget érni, annyi minden mondanivalónk volt egymásnak az ELTE-ről, Magyarországról, Észtországról, tudományról, az uráli nyelvekről, leíró nyelvészetről, életről és karrierről. Orsi teljesen átérezte, amit én is éreztem az ELTE-vel, illetve érzek Észtországgal kapcsolatban, és mindketten örömmel ragadtuk meg az alkalmat, hogy kibeszéljük a kontrasztot magunkból.

Nem zavar, válaszoltam. A témát mindig is szerettem, csak túl bonyolult volt és belegabalyodtam.

De ahogy olvasom Kehayov (2017)-et és Matthewson (2016)-ot, és ahogy az ELTE-s emlékek friss erőve kapva cikáznak a fejemben, kicsit nehezen koncentrálok, mert minden definíció tele van érzelmekkel.

Ha mással nem, azzal, mennyire más a jó öreg modalitást kutatni itt, mint az ELTE-n.

De azért mással is.

Érdekes, hogy kerülnek a helyükre azok a szálak is az életemben, amiket azt hittem, örökre lógni hagytam. Az élet valahogy mégis felveszi őket és beleszövi a jelenbe és a jövőbe.

pezsgő és covid a végtelen nyár végére

Köhögök mint egy szamár, és alig tudok aludni. Jól kinyírt a covid, a mai napig nem egészen tudok kimászni belőle.

Egle, az edzőm összeráncolt homlokkal nézte az adataimat. Hogy van az, hogy több mint fél éve emelgetem a súlyokat, izzadom szanaszét magam kardio edzéseken, sétálom a kilométereket és vezetem a kalóriákat, de egy cseppet sem változott semmi. Se zsír, se izom. Kedvem lett volna belerúgni minden bútorba az irodában. Izmos, enyhén túlsúlyos. Március óta. 50 kilóval guggolok és 110 kilót tolok ki lábbal a nagy büdös lófasznak.

Hétfő reggel a fodrásszal kínunkban nevetve próbáltunk közös nevezőre jutni, mit akarunk kezdeni a hajammal, de az eredmény szép lett. Ahogy az újságírót vártam, 200 m-ről hallottam a közfelkiáltást: Elagu! Elagu! Elagu! Tanévnyitó volt az egyetem főépülete előtt, Tartu krémjével és egy csomó elsőévessel feldíszítve. Szépen sütött a nap, és én elterültem az egyik újonnan készült fa nyugágyon a folyó partján, hogy összeszedjem a gondolataimat az interjú előtt.

Ami holnap megjelenik a Maaleht-ben. Tegnap három és fél óráig szerkesztettem, hogy legalább részben megközelítsen egy olyan szöveget, amivel tudok azonosulni, de fogalmam sincs, mennyit hagy belőle jóvá az újságíró. A hozzám elküldött formában egészen botrányos, és elég rossz fényben fest le engem. Úgy érzem magam, mint Marie Antoinette vagy VIII. Henrik valamelyik felesége a lefejezése előtt. Együnk brióst és nyissunk pezsgőt!

Életem első litvánórája után beugrottam az olasz delikáteszbe és adtam egy kis üveg magyar paprikát a boltosnak. Cserébe kaptam egy karika kecskesajtot. Hazafelé menet belefutottam két baráti társaságba is, akiket boldogan leköhöghettem. Imádom ezeket a kora őszi estéket Tartu belvárosában. Minden tele van a vakációkról visszatérő egyetemi dolgozókkal és új, csillogó szemű diákokkal. Szinte lehetetlen otthon ülni.

A Naiiv fedélzetén a tulaj lehuppant elém két üveg fehérborral (amit magának szánt). Elsírtam neki a bánatomat az interjú miatt, és megmutattam neki a legfrissebb véleménycikkemet, ami aznap jelent meg az újságban. Pillanatok alatt megjelentek mások is, minek az lett az eredménye, hogy a fehérbor valahogy az én poharamba is átvándorolt, lenyomtam egy nőt szkanderben (talán mégiscsak erősödtem ebben a fél évben), és lelkes eszmbecserébe bonyolódtunk az észt etnogenezisről. Hazafelé biciklizve azon gondolkoztam, hogy ezek tulajdonképpen korai húszas éveim káoszos estéi a Krúdy utcai Andersenben, csak most van pénzem, nem keresek párt, képes vagyok időben hazamenni és a káoszos haver a kocsma tulajdonosa, akinek úszó szaunája van.

Az egyetem szenátusának közleményét látva könnyek szöktek a szemembe. Konkrétan utalnak a nyílt kezdeményezésünkre, amit július végén adtunk be. A huzavona, az igényfelmérés, a szövetségesek keresése, a félelem, a figyelmeztetések, nehogy pattogni merjünk, a kételkedő vagy gyűlölködő üzenetek... de az aláírások összegyűltek és döntés született egy független bizottság felállításáról, ami a jövőben kivizsgálja ezeket az ügyeket. Nem a rektor, aki lehet, hogy esetleg nem tudja, milyen zaklatva lenni. Indult egy képzés is a zaklatás felismeréséről és kezeléséről, ill. megjelent egy újabb bocsánatkérés is a rektor részéről, ami már nem tartalmazta azt az állítást, hogy lehetetlen lett volna más döntést hoznia. Mindezek nem biztos, hogy a mi kezdeményezésünk nélkül létrejöttek volna. Lehet, hogy mégis megérte küzdeni.

Húzós volt ez az első hét. Húzós volt az egész nyár vége. Húzós is lesz egy ideig, de erre való a szeptember.

Bárcsak örökké ennyi idős maradnék, bárcsak örökké bennemaradhatnék a szép, végtelen, boldog nyárban és őszben.

végtelen nyár

Kinn ülök a kakasülőn a Vein ja Vinében és nézem a Rüütli utcán elhaladó embereket. Nem mintha látnék ismerősöket: aki nincs külföldön, a nyaralójában vagy a saját kertjében ezen a szombat estén, az a Viljandi Folkon vereti. A Viljandi Folk az a fesztivál, amire még mindig nem bírom rászánni magam, hogy elmenjek. A Rüütli utca ennek ellenére tele van, turistákkal, akik kényelmes szandálban, lenge ingben, lobogó színes ruhában korzóznak, keresik a legmegfelelőbb helyet az esti sörre, koktélra és vacsira. A Rüütli szinte a horvát tengerpart sétálóutcáira emlékeztet, amikor annak idején gyerekkoromban a nyaralás egyetlen kimenős estéjén normális ruhát húztunk és elmentünk fagyizni Zadarba vagy Šibenikbe.

Nem mintha bánnám. Élvezem a "kihalt" Tartut.

Súlyokat emelgetek és koreográfiákat ugrálok majdnem minden nap az edzőterembenm és már egy kicsit erősebbnek érzem magam, mint mikor elkezdtem. Vega ebédmenü után vadászok a belvárosban, savas feketekávét főzök le az irodában, ahol általában egyedül vagyok és kantelezenére próbálok mit kezdeni a gyűjtött adatokkal. Időnként sikerül. Imádom az egyedüllétet, a szabadságot, a csippanó belépőkártyát, a biciklim kattanó zárját, a hideg fényeket a kihalt folyosón. Otthon cicák várnak, egy hűvös kert és Anti a hosszú szőke hajával és lefegyverző mosolyával. Idill.

Sheba a szokásos bújós módján üdvözölt. Nem egészen voltam lelkes, mikor Imar megkért, hogy két napig etessem (ő bizonyára a Viljandi Folkon van), de megpróbáltam úgy felfogni, mint egy terápiát. A régi Emajõe utcai lakás. Az az ajtó, az a kanapé, az a padló, azok a mozdulatok, amikkel el kell fordítani a kulcsot a zárban. Ismerős és ismeretlen tárgyak odabent. Na és persze őrült disznóól. Shebán ugyanazt a szeretetéhséget érzékeltem, amiben én is szenvedtem annak idején. Lehetőségeimhez mérten megszeretgettem, kitisztítottam az almát, vettem neki jobb minőségű kaját és finomságot, játszottam vele és meg is sétáltattam. Szegény cica. Próbáltam a helyhez úgy viszonyulni, hogy csak a jó öreg káosz és komolyanvehetetlenség, de nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy nem kavart fel. Imar, aki még mindig itt van, röpköd a tartui életben mint egy éjjelilepke, zavar engem, zavar, ahogy jó embereket manipulál, és semmit sem lehet tenni ellene.

Remélem, semmi nem történik velem minimum másfél hónapig, montam Irénnek. Egy héttel később már a rektornak címzett nyílt levelet fogalmaztam Christianával az egyetemi szexuális zaklatási esetek jobb kezelését követelve. Akartam én ezt? Egy nagy frászt. De mégis itt találtam magam: Christiana tenni akart valamit, de szociális média híján mindenhonnan lepattant. És ha az egyetelm tanácsából azt mondják, hogy nincs aláírásgyűjtés, de nagyon kéne, hogy legyen? Akkor hogy megy az ember aludni? Elterjesztettem így az aláírásgyűjtést facebookon, twitteren, majd megjelent az újságban is. A világ összes érzelmén átmentem az elmúlt héten... beléptem a feminista csoportba, amibe soha nem akartam volna, és beszéltem egy csomó emberrel, akivel soha nem akartam volna többet szóba állni - hiszen ismerem ezeket az embereket, ezek néztek rám lesajnálóan Imarnál, hozzájuk voltam hasonlítva, és velük voltam megcsalva is, így vagy úgy. Ezt is megpróbáltam elfelejteni, miközben próbáltam egy egész országot megrengető téma zászlóvivője lenni, mintha erre lenne bármi felhatalmazásom. Meg is kaptam innen-onnan, hogy menjek vissza ahonnan jöttem, ott aktivistáskodjak. :) A mai napig nem értem, hogy kerültem ebbe bele.

A Naiiv hajó fedélzete az új kedvenc helyem. A víz közelsége, ide-oda közlekedő kacsacsaládok és csivitelő fecskék megnyugtatnak. Bárcsak végtelen lenne ez a nyár, mondtam Antinak. Miközben a világ nagy része megfő, én végtelenül békésen élem az életem a kihalt Tartuban, a kihalt egyetemen, a csendes utcákon. Van időm a kötelességeimre és a hosszabb távú terveimre koncentrálni... és egy kicsit a feldolgozatlan traumáimra is.

Fel lehet őket dolgozni egyáltalán?

pillanatok egy nagyon káoszos júniusból

Főtt spárgát és házi majonézt eszegettünk egy komplett romhalmaz tetején, ami valaha egy fürdőház volt. Az este tartalmazott továbbá két halálnyugodt házigazdát (egy művésznő és egy hangszerkészítő), egy fekete macskát, egy golden retriever kutyát, aki rettegett a fehér macskától, némi főtt tojást és két üveg fehérbort. A fürdőházat elvileg felújítják, és ennek eredményeképpen időnként elkészül egy-egy szoba, amiben fogadhatnak vendégeket, de nincs mit szépíteni - a ház aljában csordolgáló vasas víztől kezdve, a konyhában hetek óta enyésző zöldségeken át az egymás hegyén-hátán porosodó színházi díszletekig a hely nem volt más, mint egy - hát, alig lakható romhalmaz. És minden sarkát imádtuk. Bármikor visszamennénk, akár csak azért, hogy letakarítsuk az ereszt vagy végre szemtanúi legyünk, hogy a kicsi fekete macska éjjel emberré változik és szellemeket idéz. Az elzászi utunk messze legjobb része volt.

Bekönnyezett a szemem, amikor Fanni megállított a kastély murváján, mikor megpróbáltam angolosan lelépni az esküvőjéről. Nem akartam megbántani, csak annyira el volt foglalva mindennel, és én annyira marginális vendégnek éreztem magam, hogy úgy gondoltam, nem nagy gond, ha elslisszolok. De persze nem kellett volna - ismernem kéne Fannit eléggé ahhoz, hogy igenis számít neki minden egyes vendég, nagyon is. De a lábam fájt, késő volt, őrült fáradtak voltunk a kimerítő francia úttól és valahogy az esküvőt magát is úgy szervezték, hogy elég kimerítő legyen. (Kikérdeztem a mellettem ülő esküvőszervezőt, innen tudom.) Fanni maga is kicsit nyomottan érezte magát a lagzi dinamikájától, de hálisten később sikerült átbeszélni a dolgokat és megnyugtatni őt, hogy voltak azért nagyon szuper dolgok is ebben a hétvégében. Régi pécsi ismerősök, új párizsi ismerősök, mennyei sajtok és borok. Meg látni Fannit. Az is nagyon jó volt.

Sokkal, SOKKAL több ember volt a jaani máglyánál június 23-án, mint 7 évvel ezelőtt. Szonja és én azonban így is végtelenül meg voltunk hatva, hogy ennyi év után együtt és ugyanott ünnepeljük a jaani estét. Fox jámboran követett minket, és bár kicsit nyomorogva, de teljes katarzisban élvezkedjünk a legrövidebb éjszakában. Valaki odajött hozzám azzal, hogy követ twitteren. Más csak a virágkoszorúmban gyönyörködött. Foxszal másnap a Naiiv hjóján ücsörögve gondolkoztunk azon, hogy van-e jobb hely, mint az Emajõgi vizén ringatózva egy nyári estén élvezni egy mojitót. Remélem az élmények elég motivációt adtak nekik ahhoz, hogy végre ideköltözzenek, minél hamarabb.

Anti belekúszott az égszínkék finn tóba. Úgy éreztem magam, mint egy képeslapon: kristálytiszta természet, sehol egy lélek, fenyőerdő és hullámzó jégvájta tó. Ez az a finn nyár, amiről a dalok szólnak, amiért a finnek hajlandók elviselni 8-10 hónapnyi hideget és latyakot. Ez a harapható tisztaság és szabadság. Évek óta tanítok finnül, ennél is több ideje tanulom én magam, de még talán soha nem sikerült eljutnom az egész lényegéhez. Ez az egész lényege: a tó, az erdő, a levegő, a napsütéses éjszakák.

A. Heinapuu valószínűleg nem az első söre után töredelmesen bocsánatot kért tőlem, amiért miatta nem kaptam meg az Ilmapuu díjat. Amit mondjuk jó lett volna megkapni, mert 1) hülyére dolgoztam magam az elmúlt időben, 2) 2500 euró jár vele, ami nyilván tök jól esett volna. Bár nem vagyok biztos benne, hogy A. Heinapuu valóban az egyedüli felelőse annak, hogy nem kaptam meg az Ilmapuu díjat, azért jólesett hallani, hogy én voltam a szoros második. Az érzelmi csapongások ellenére nagyon élveztem a társaságát, ahogy kipletykáltunk mindent, ami kipletykálható, és - ami a legfontosabb - megismertük egymást. Egyébként is imádtam a kuhmói estét: ősöreg finnugristák és néhány fiatalabb tag. Pont annyira káoszos és csodálatos volt, régi ismerősökkel és őrült történetekkel terepmunkákról, mintha újra 2019 lenne, és az életünk nem dőlt volna össze.

A W-Park 5-ös számú pályáján rosszul mértem fel a lehetőségeimet és 6 méter magasan pánikrohamot kaptam. Ez amúgy nem jellemző rám, ez volt az első alkalom. Őrült lihegés közepette hisztérikus sírásban törtem ki, de Christiana megnyugtató jelenlétének köszönhetően valahogy visszavánszorogtam a kiindulópontra. Hosszú percekig nem bírtam megnyugodni. Mondjuk lehet, hogy nem volt a legjobb ötlet a FUFF másnapján halál másnaposan kalandparkba menni, de nagyrészt amúgy élveztem, jobban, mint az otthonmaradást élveztem volna. Christiana mindig szuper, abszolút megértett és mindenben támogatott. Segítségével hamar elmúlt a másnap, de azért a fáradtságon meg az érzelmi kimerültségen nem tudott segíteni. A szülinapomon viszont meghívott magához és ajándékozott nekem egy anti-másnap szettet: kókuszvizet, kombuchát, kimchit, gyömbérshotot és - ha esetleg inkébb tovább innék - kézműves sört. Ezeket amúgy másnaposságtól függetlenül is imádom, úgyhogy igazán szeretve éreztem magam. Az 5-ös számú pályát valahogy végigcsináltam.

Szeretettel teli volt a születésnapom. Korábban riadalmamban megcsináltam néhány szűrővizsgálatot, minek eredményeképp a legnagyobb bajom a krónikus vérszegénység. (Amivel tényleg kezdenem kéne valamit.) De ez sokkal kevésbé riasztó, mint a dolgok, amiktől féltem. Szóval minden okom megvan reménykedni további boldog években még akkor is, ha nem nézek pont úgy ki, mint 28 évesen, és nem pont úgy néz ki az életem, ahogy azt sokszor és sokféleképpen elképzeltem. A szülinapomon rengetegen felköszöntöttek, és jó volt érezni, hogy számon tartanak.

És most július van, és nagyon remélem, hogy legalább 2 hétig nem történik velem semmi.

<3

FUFF 2024

Sinderella a jobb oldalamon terpeszkedik, ahogy szokott, a hasát a kezem felé fordítja hátha megsimogatom. (Általában bejönnek a számításai.) Én fekszem az ágyon és rohadok.

Második napja nem bírom elhagyni a lakást.

Holnap remélem sikerül. Időnként sikerül felkelnem és felöltöznöm de akkor sem bírok kimenni az ajtón.

Kint még bőven világos van, az idő gyönyörű, és rengeteg a tennivaló. A fejem viszont ködös és nem megy a gondolkodás.

Talán ez lep meg a legjobban a Finnugor Filmfesztiválban, amin az elmúlt hónapokban dolgoztam, és ami most szombaton ért véget. Hogy nem bírok feltápászkodni belőle. Olyan vagyok, mint azok az állatok (általában rovarok), akik miután világra hozták a kicsinyeiket, maguk elpusztulnak. Egyszerűen nem tudok az előttem álló feladatokra koncentrálni. De még az alapvető funkcióimat sem nagyon tudom ellátni. Ottmaradtam a fesztiválon.

Ami annyira nem meglepő, mert ez az esemény tényleg jó sokat kivett belőlem. Kapok érte pénzt, de így is kicsit kínos, valójában hány órát töltöttem a szervezésével. (Kurva sokat ugyanis.) Az sem segít, hogy valószínűleg még egy ideig nem láthatom a filmeket, legalábbis a végleges verzióit.

Ahhoz már kicsit késő van, hogy elmeséljem, mi történt, mikor és hogyan. Minden csapatnak megvolt a maga bája és különlegessége. De mindenki nagyon jó fej volt, ahogy a színészek és a finnugor segítők is (kivéve akik nem - de ebből nagyon kevés volt). Nem akarom szó nélkül hagyni azt sem, hogy ezt nem mindenki lett volna képes megszervezni.

Ügyes vagyok. Szuper filmek készültek, barátságok és új ismeretségek szövődtek, láttam, ahogy a vendégek bepillantanak a kisebb finnugor népek világába és beleszeretnek Észtországba. Ezek már egyenként is olyan dolgok, amiktől teljesen bepörgök.

De aztán látva a félig üres termet az ERM-ben a vetítés kezdetén, elgondolkoztam, hogy vajon ki a fenét is érdekel, hogy ez megtörtént. Pár amatőr-félamatőr filmes csinált egy-egy párperces filmet valamiről, amiről elég keveset tudnak amúgy. Érdekel ez valakit? Lett ettől valakinek jobb?

Talán ha meglesznek a filmek online is, kicsit nagyobb visszhangja lesz. Vagy ha viszik őket fesztiválokra. De tulajdonképpen mire is pazaroltam ezt a rengeteg időt, amit a doktori dolgozatommal kellet volna inkább töltenem?

Ki kell kapcsolnom a fesztiválszervező Bogit és be kell kapcsolnom a nyelvész Bogit. Igen, várnak a hétköznapok, a mókuskerék. Ha nem akarom, akkor is.

Ismerem a finnugor világot. Biztosan tartogat nekem még bőven munkát és projektet.

De most először fel kell száradnom ebből, és ez meglepően nehezen megy.

Hogy én mennyire utálok repülni.

Mégis itt gubbasztok már megint egy Finnair-járaton Budapest és Helsinki között. Mögöttem egy pánikbeteg lányt próbálnak nyugtatni a stewardessek, mellettem egy hongkongi pár vizsgálja a Budapesten készített képeiket. Néhány finn az utastérben úgy döntött, ivással üti el az időt, de ezt a személyzet gondolom már megszokta.

Talán egy kicsit túl szép is lett volna, hogy est 7-kor Pesten felszállok egy repülőre, és még aznap Tartuban leszállok. Anti vár az Ülenurme reptéren és 20 perccel később már a saját ágyamban vagyok a cicáimmal. Nem, az oroszoknak be kellett kavarni a GPS-jelbe, úgyhogy törölték a járatot. Így tehát az éjszakát Helsinkiben töltöm Dorkánál – végül is az ő macskáinak egyike, Puuma is pár héttel ezelőttig még az enyém volt. Meglátogatom. Aztán kelhetek reggel 5-kor, hogy elérjem a reggeli első kompot Tallinnba.

Utálok utálok utálok utazni.

Magyarország ez alkalommal szép volt és meleg, feltöltődtem a napsütéssel és a zöldellő fákkal, a családdal közös lustálkodással, az aranyos kutyákkal és macskákkal, a finom ételekkel. De egy cseppet sem bánom, hogy már nem itt lakom. Magyarország káoszos, szélsőséges, büdös, modortalan és állandóan kompenzál.

A kedvencem mindenképpen a Szózat. A Himnusz sem semmi, de a Szózat vegytiszta lelki terror. A nagyvilágon e kívül nincsen számodra hely, áldjon vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell… hát jól van akkor. A Nagy Lajos gimnáziumból jól öltözött konzervatív családok sétáltak ki egymás után. Ők biztos rendületlenül hívei a hazájuknak. Én, az elvált, református, liberális emigráns pedig úgy lapulok meg köztük, mint egy idegen ügynök. Általában sikerül közömbösnek maradnom mások iránt, de őket nehezemre esik nem irigyelni vagy sajnálni.

Tudom, hogy a fizikai tér elvileg nem kéne, hogy számítson, de mégiscsak más ember vagyok Magyarországon, és nem tudok úgy dolgozni, vagy önmagam lenni, mint Tartuban. Pár nap után elkezdem bosszantani magam, és ezáltal másokat is. Elfáradok és minden ruhám kényelmetlen lesz.

És miután végre hazaértem, utálom, hogy azonnal bele kell vetnem magam a munkába és az elmaradt feladatokba, mintha nem lennék jetlages, kialvatlan, dehidratált, hátfájós és túlstimulált a rengeteg mászkálástól és cipekedéstől.

Utálok, utálok, utálok utazni.

TMW 2024

Avagy Tallinn Music Week. Végül is jó, hogy elmentem rá. Nem akartam, de elmentem.

Régóta gyülemlettek és kavarogtak az érzések a Kännu Peal Käbiben, de végül az intenzív próbálás, meg az a tudat, hogy már amúgy sem lesz sok koncertünk közösen, meghozta a nyugalmat és önbizalmat, mely egy jó szellemben átélt koncerthez szükséges. A végére összeálltunk mind a nyolcan, és lenézve a közönségre úgy éreztem, akarunk és tudunk adni valamit ezeknek az embereknek.

Tallinn. Fenno-Ugria. Idősebb és fiatalabb, gyakrabban és ritkábban látott emberek mindenfelé. Érdekes hét volt ez a finnugor közösségnek, hiszen nemcsak ez az este hozta össze a színteret, hanem a másnap kezdődő Free Nations League kongresszus is, melynek nyílt célja a kisebbségek által lakott területek leszakítása Oroszországról. A szeparatista törekvés megosztotta a helyi szervezeteket, köztük minket is. De csütörtökre már a elrendeződtek a kedélyek, és a koncert résztvevői derűs nyugalommal beszéltek a közelgő eseményről és vendégekről, akár terveztek részt venni rajta, akár nem.

Toomas Hendrik Ilves volt köztársasági elnök becsoszogott a színpad elé, és a Fenno-Ugria krémje azzal a lendülettel rávetette magát. Ami vicces volt, hiszen Britt és én tudtuk, hogy minket jött megnézni. THI régóta lelkes követőm Twitteren, de még sohasem beszéltünk élőben. A jelenléte könnyen gyomorgörcsöt is okozhatott volna nálam, de helyette tele lettem lelkesedéssel, hogy most aztán extra jó koncertet fogunk csinálni. Jót is csináltunk. Ő meg levideózta. :)

De igazán jól csak a koncert után éreztem magam. Miközben THI-vel beszélgettem, többen is odajöttek hozzám innen-onnan - főként a Fenno-Ugriából, de volt egy hölgy az Open Estonia Foundationtől is. Kiderült, hogy mind lelkesen olvassák a cikkjeimet, és egy csomó gondolatuk van. Tisztában voltak a magyar helyzettel és érdekelte őket. Magyarul is beszélgettünk. Errefelé ritkán van lehetőségem magyar politikáról beszélgetni úgy, hogy az az ő megélt valóságuk is, pláne úgy, hogy partnerként kezelnek és nemcsak rám önteni akarják a véleményüket. Bár megint visszautasítottam egy politikai kerekasztal-beszélgetés ajánlatát, akkor is örültem. Meg Jaak Prozes felajánlásának is, hogy írjunk valami nagy lélegzetű finnugor cikket egy neves amerikai újságnak. Akkor is, ha esetleg nem lesz belőle semmi.

Mégiscsak megéri írni, és megéri jól írni. Mert az emberek elolvassák. És megjegyzik, amit olvastak. Meg a szerzőjét is.

Szóval networking-hangulat volt, ahogy Vica mondta, a csurig zsúfolt Fenno-Ugria esten, és én élvezettel töltekeztem vele. Hamarabb el kellett mennem, mint szerettem volna, de így is nagyon jó volt.

Pillanatnyi validálás. Pillanatnyi töltekezés.

mari téma

Molnap mari táncolás.

Eredetileg csak a Hõimulõimed-tagoknak akartunk volna szervezni egy tánctanuló estét, de a szervezés nyilván kinőtte magát az eredeti tervekből, és most már több mint 100 érdeklődő van (bár nyilván nem mindenki fog eljönni). Alekszej Alekszejev eljön Tartuból táncot tanítani, de az este egy jó része biztos csak sima lógásból és spontán szökdécselésből fog állni.

Terembérlés.

Egyeztetés a marikkal.

Hangosítás, technika.

Tea.

Facebook-esemény.

Nem tudom, miazisten van velem már megint, de a mari dalokat szemlézve már megint teljesen elszabadul az agyam. Már közben kitaláltam, hogy sütök pogácsát, előveszem a mari ékszereimet, és alig várom, hogy végre ott legyek megint velük. Annyira imádom a marikat! Normális ez? Legális egyáltalán? Szednem kéne valamit ellene?

Pedig van pár oldaluk, amit nehéz kedvelni, és amivel nem tudok könnyen azonosulni. De mégis minden alkalommal teljesen beléjük szeretek.

Tuge mo?

Sadyge šol.

Nem bírom megunni, nem bírom megutálni, nem bírok és nem is akarok megszabadulni ettől a hipnózistól.

Észtország 106 éves

Már megint a Wernerben vagyok, élvezem a reggeli hangulatot, a friss süteményeket, a kávéra beeső egyetemi dolgozókat, a függetlenségnapi rendeléseiket fehér kartondobozban felvevő ügyfeleket. A február sokak szerint értelmetlen hónap, de én Észtországban szeretem. A húshagyókeddi fánkokkal, szánkózással, a kiköltözésem évfordulójával, a barátság napjával majd a függetlenség napjával, melyet olyan lelkesen ünnepelnek, mindig van mit várni. Észtország így nézett ki, mikor 4 éve landoltam a buszpályaudvaron egy hatalmas bőrönddel és felvonszoltam azt a Herne-Kartuli sarkán lévő faház leharcolt lépcsőjén a lakásba. Minden új volt és varázslatos, mintha a fejemben lévő álomkép elevenedett volna meg.

Tegnapelőtt újra az ERM-ben voltam, ahová az egyik első utam vitt az érkezésem után. Akkor, 2020-ban bevackoltam magam a folklorisztikás könyvtárba és igyekeztem felfogni, hogy ez most a valóság. Most, 2024-ben egy Hõimuklubi-előadást hallgattam meg egy Lettországba szakadt vót népcsoportról, és úgy mozogtam a múzeumban, mintha otthon lennék.

Ami a mindennapokká válik, az értelemszerűen elszürkül. Megszokom a Werner sütijeit, és rájövök, hogy nem is olyan szuperek. Megszokom Supilinn és Karlova girbegurba faházait, és megtudom, hogy eszi őket a szú, rohadnak, esnek szét. Megszokom a dallamos, fülemet csiklandozó észt nyelvet, melyen már annyi sértést vágtak hozzám.

De sem a Werner, sem az utcák, sem az észt nyelv nem lesznek ettől rosszabbak. (Najó, egy kicsit a Werner igen.) Nem minden nap vannak pillangók a gyomromban attól, hogy végigmegyek a belvároson, de ha megállítom a gondolataimat egy pillanatra, még mindig elönt, mennyire örülök, hogy itt vagyok.

Észtország részletesebb, ráncosabb, viseltesebb lett ez a 4 év alatt, mióta ideköltöztem. Pár dolog nem működik úgy, ahogy kellene, pár észt nem olyan jószándékú, mint lehetne, a világ betegségei ebbe a sarokba, ezekbe a fejekbe is bekúsznak. Az enyémbe is.

De a részletekkel új szépségek is járnak. Antival a kedvenc tevékenységeink egyikévé vált vidéki rendezvényekre látogatni, meghallgatni a helyi kórust, megnézni az amatőr színházi előadást, körülnézni a karácsonyi/tavaszi vásáron. Barátaim a lenvászon inges falubolondjai, a mosolygós, sütit kínáló nénik. Megismertem olyan sok embert, aki életben tartja a vidéket. Eljutottam tallinni középiskolába, hiiumaa-i erdő közepére, soomaa-i folyókra, narvai vót/izsór szeparatista kávézóba, az ERM tetejére, sámándobos révülésre egy võrumaa-i boszorkány szaunájában, obinitsai karácsonyi kásaevésre, süketek múzeumának megnyitójára, a Postimees-be, a Terevisioon-ba, könyvtárak és emberek fejébe. Lakásom van itt és szomszédaim, akik házi készítésű ostyákkal és Jaak Madison-brosúrákkal kedveskednek nekem.

És még olyan sok minden felfedeznivaló van.

Közben este lett, és én a Raekoja Plats-on a szokásos helyemen ülve nézem, ahogy telik meg a kocsma. Az észtek ünnepelnek, és joggal. Az ukrán háború évfordulójának egybeesése a függetlenség napjával csak felerősíti a hazaszeretetet.

Minu arm - ez volt a mottója az első dalosünnepnek, amin részt vettem. Az volt életem legfájdalmasabb élménye. A fűben ülve a Napnál is világosabban láttam, hová akarok tartozni, és mi tart vissza. Fájdalmamban loptam egy papírlapot a Viru keskusi Apollo-ból és lefordítottam Kristiina Ehin Saaremaa Valss-át. Fél évvel később ideköltöztem.

Az én szerelmem Anti, és legalább akkora szerelmem Tartu, de a legnagyobb szerelmem Észtország.

de a gondolat szabad...

Die Gedanken sind frei,

wer kann sie erraten,

sie fliehen vorbei wie nächtliche Schatten.

Kein Mensch kann sie wissen, kein Jäger sie schießen

es bleibet dabei: Die Gedanken sind frei!

Szétfeszít belülről az a rettenetes videó arról a szörnyű állatkínzásról, amit az orosz katonák műveltek, és amit Toomas Hendrik Ilves osztott meg a Twitteren. Gondolom, ő is azért osztotta meg, mert ő sem bírta egymagában feldolgozni. Úgyhogy nagy erőfeszítéssel, de nem írom le, hogy mi történt benne. Meg másnak sem mondom el.

(Egyre jobban szeretnék elmenni Toomas Hendrik Ilveshez és beszélgetni vele egy nagyot.)

A fenének van is internet.

Hormonok. Ezek csak hormonok. A düh, a kétségbeesettség, amit érzek, elmúlik idővel. Próbáljuk meg felváltani jó hormonokkal. A macskamentő szervezet nagyon betegen kapott új cicája már sokkal jobban van: eszik és vidáman dorombol.

Ich denke, was ich will und was mich beglücket,

doch alles in der Still und wie es sich schicket.

Mein Wunsch und Begehren kann niemand verwehren.

Es bleibet dabei: Sie Gedanken sind frei!

Sajnálatos, hogy Észtországtól nyugatra nem igazán értik, hogy a civilizált, sőt keresztény világ szélén élünk. Tőlünk keletre erőszak van és barbarizmus. Senki nem hiszi el, aki nem élte át, hogy milyen szintű sötétség. Nem mindenhol ilyen erős a kontraszt, de Észtország és Oroszország között az.

Ich liebe den Wein, mein Mädchen vor allen, sie

tut mir allein am besten gefallen. Ich bin nicht

alleine bei meinem Glas Weine, mein Mädchen

dabei: Die Gedanken sind frei!

Vjacseszlav Morozov, a népszerű és köztiszteletnek örvendő politológus professzorról kedden derült ki, hogy kémkedés gyanújával a KaPo (észt titkosszolgálat) őrizetbe vette. A nemzetközi akadémiai közösség jobban felhördült, mint Észtország, ahol a többség inkább csak vállat vont vagy örült. Az eset közelebb kozta a háborút a tudósokhoz, akik szeretik magukat mindenek felett állónak tartani. (Többek közt ezért is lettek tudósok. Társadalmilag elismert/tolerált/finanszírozott mizantrópia.) El nem hiszed öregem, de ezek a barbár lelketlen pribékek, akik a fent említetteket művelik sőt élvezik, simán eljönnek érted is, és igen, védtelen vagy velük szemben. Hátracsavarják a kezedet és megmondják, hánykor megy a házastársad az oviba a gyereketekért. Vagy hogy mi a nyugdíjas anyukád kedvenc szupermarketje.

Und sperrt man mich ein im finsteren Kerker, das

alles sind rein vergebliche Werke; denn meine

Gedanken zerreissen die Schranken und Mauern ent-

zwei: Die Gedanken sind frei!

Hatodszorra hallgatom végig a Die Gedanken Sind Frei-t.

A gondolat szabad, jelenti a cím. Imar dúdolta rengetegszer, és mindig arra a szabadságra emlékeztetett, amit a csak művelt elme képes adni. 1942-ben Sophie Scholl, a Fehér Rózsa náciellenes szervezet tagja az ulmi börtön előtt játszotta a dalt fuvolán, ahol apja ült egy cellában, mert kritizálta Hitlert.

Én tudom, hogy ne vagyok senki sem, de akkor is eszembe jut, hogy én mit csinálnék. És hogy meddig bírok lelkes finnugor pompomlány lenni ilyen környezetben.

Vagy egyáltalán ember, akit megvéd a művelt elme a barbarizmustól.

Drum will ich auf immer den Sorgen entsagen

und will mich auch nimmer mit Grillen mehr plagen.

Man kann ja im Herzen stets lachen und scherzen

und denken dabei: die Gedanken sind frei.

najó úgy tűnik végre tényleg vége 2023-nak

Legalábbis most már 2024 van, és soha többet nem lesz 2023 a naptárban. Hála istennek.

Jó, tudom, hogy ez úgy hangzik, mintha az elmúlt év rettenetes lett volna. Nem volt az. Sőt, talán egy kicsit túl jó is volt. Kimerített és egy kicsit kiborított, nem várt módokon, ami nem feltétlenül baj, de attól még nem volt kellemes keresztülmenni rajtuk.

10 éve volt 2013, életem legjobb és legmeghatározóbb éve. Az akkor volt jó és meghatározó, mert annyi minden új volt és varázslatos. Mindezen új és varázslatos dolgok lassan hétköznapokká szilárdultak vagy továbbfejlődtek, de továbbra is képesek újdonságot és varázslatot hozni. Én viszont más vagyok. Én már nem a finnugor elsőbálozó vagyok, szép fiatal tehetséges lány, akinek a testi, lelki és szellemi kegyeiért versenyeznek a különböző tanszékek, tevékenységek és férfiak. Felnőtt nő vagyok, akinek a testi, szellemi és lelki erőforrásaiból úgy kell gazdálkodnia, hogy azokból legyen valami, és ne pazarolja el őket. És jó kemény évet nyomtam le most is.

Amikor kézzel írtam magamnak összefoglalót, észrevettem, hogy az életemnek különböző "frontjai" vannak. Úgyhogy most én is frontok szerint összegzek.

SZAKMA

Valamikor az év elején írtam le azt, hogy nem akarok többet tanítani. Ennek ellenére még most is tanítok, de csak két csoportot és egy magándiákot, ami összesen 12 diákkal és 10 órával kevesebb, mint amivel kezdtem az évet. Felszabadultak a reggeleim, az estéim és nagyon sok szellemi energiám (azzal együtt, hogy nem volt egyszerű leadni a megismert és megkedvelt diákjaimat). Anna Branets adta az utolsó lökést ahhoz, hogy végül úgy döntöttem, újrapróbálom a PhD-t, és bár nagyon tartottam a jelentkezéstől, csupa pozitív visszajelzést kaptam. Végre általam tisztelt és szeretett témavezetőim vannak, egy tiszta kép, mit akarok kutatni és egy jól működő egyetem, ami támogat ebben. Imádom a tanszékemet, a kollégaimat, az érzést, amit ad. Féltem attól is, hogy most is alulteljesítek, mint az ELTE-n, de úgy tűnik, az első félévem után elégedett velem a tanszék, és a közösségi életbe is tudtam hozni egy kis protouráli unikornis-csillámot. Fura élmény volt a karácsonyi bulin az én finnugor szettemre buliztatni a dolgozókat - de valahogy működött. Anyagilag is nagyon jó, hogy visszamentem az egyetemre, és lelkileg is. Nagyon örülök, hogy van még 3,5 év!

INFLUENSZER-VILÁG

Ha jól számolom, 4 Postimees-cikkem jelent meg az évben, és meghívtak a Terevisioon-ba is, hogy reggeli műsorban osszam az észt Orbánról meg Magyarországról. Utóbbi azért egy kicsit traumatikus volt, és utána tartottam is egy kisebb szünetet a közszerepléstől, mielőtt belőlem lett volna az új ügyeletes megmondóember. A Fenno-Ugria meghívott, hogy tartsak vitaestet egy fideszessel, na ekkor tudtam, hogy kicsit vissza kell vennem. (Nyilván nem vállaltam el a szereplést.) Nyár végén viszont újrakezdtem az írást, októberben előadtam egy tallinni iskolában vagy 60 diáknak a demokráciáról, és nagyon éreztem, hogy van erre igény. Novemberben odahaza, a Lajosban is tartottam két haknit, ami nagyon jól esett a lelkemnek. A twitteren rendre osztogattam meg politikai és finnugoros tartalmakat, mostanra majdnem 1700 követőm lett, ami lassan jelent valamit. (Kár, hogy a platform maga elkurvult Elon bácsinak köszönhetően.) Szóval ezen a fronton abszolút látom a potenciált és a kedvet is, hogy tovább, esetleg valamilyen más felületen vagy rendszeresebb formában beszéljek az embereknek a szerintem fontos dolgokról, mert számomra is meglepő módon úgy tűnik, érdekli őket.

HÕIMULÕIMED

Öeh. Oké szóval kisebb késlekedés után átvettük a vezetést Brittel és Agnesszel az év elején, és munkához láttunk. Pár hónap múlva Agnes lemondott a tisztségéről, így Brittel vittük tovább kettesben a vezetést. Nem akarok nagyon részletekbe menni, mert nem akarom ezt a blogot szennyes kiteregetésére használni, de az év nem volt könnyű. Ellenben nem volt hálátlan. Magunkra vállaltunk néhány projektet, a lűd nyelvtan kiadását, a finnugor diszkót, az Ypsilon-cikksorozatot, a lejátszási listákat, nem beszélve az IFUSCO-részvételről, a finnekkel való szorosabb kapcsolatról (Szetu Királyság Napja, Rokon Népek Napja...), Alex interjújának a megjelentetéséről, a Kännu Peal Käbi pénzügyi leválasztásáról és a belső kommunikációs rendszer átszervezéséről. Több pénzt kerestünk és sokkal láthatóbbak lettünk, mint korábban. Érkezett is hozzánk 3 új tag. De ennyi változás nem problémamentes, főleg nem úgy, hogy pont én vagyok a főnök, és én tapasztalatlan vagyok, és lobbanékony, de közben érzékeny, meg nem is észt az anyanyelvem, illetve a csoport jó része alig ismer. Nyilván vétettem hibákat, meg kezeltem helyzeteket helytelenül. Bele kellett rázódnom. Nem beszélve arról, hogy 33 évesen vezetek egy fiatal egyetemisták számára létrehozott szervezetet. Szóval lényeg a lényeg, nagyon büszke vagyok az elért eredményekre, kicsit a személyes fejlődésemre is az év során, de nagyon bonyolult és többször rettentő fájdalmas volt ez az út.

KÄNNU PEAL KÄBI

A másik öeh. Nagyjából azt tudom elmondani róla, mint a Hõimulõimed-ről. Nagyon intenzív év, nagyon sok fejlődés, sokkal nagyobb láthatóság, és masszív szellemi kimerülés. Emlékeim szerint 22 koncertünk volt, lett külön aloldalunk a honlapon, facebookunk, hivatalos fotóink, meghirdettük magunkat, jöttek is megkeresések, rommá zenéltük magunkat - és kifáradtunk. Én legalábbis kifáradtam. Megint, nem akarok részletekbe menni, de emberileg és zeneileg is arra a pontra jutottam, hogy szükségem van egy kis időre a zenekartól távol, és inkább magamra koncentrálni. Igen, büszke vagyok a zenekarra, és a koncertjeinkre, de egy kicsit vissza kell találnom ahhoz a részhez, ahol élvezem ezt az egészet. És tanulom folyamatosan, hogyan kell csapatjátékosnak lenni. Nagyon, nagyon nehéz év volt ez az önbecsülésemnek.

EGYÉB

Vettem egy lakást, belekeveredtem egy perbe, szereztem ügyvédet, év elején még kajafutárkodtam a Fudynál, aztán február és június között hétvégente gyümölcsöt árultam az Eeden bevásárlóközpontban (elég vicces volt), letettem a B2 aztán a C1 (felsőfokú) nyelvvizsgát is észtből, hazahoztam 3 új cicát, és megtanultam az észt jelnyelv alapjait.

ÉLETMINŐSÉG

Az ember nem képes mindezt kiégés nélkül csinálni úgy, ha nincs mögötte egy támogató rendszer. Nagyon sok energiát fordítottam idén a támogató rendszerre, és az cserébe támogatott is. Szeretem a youtube és podcast feedemet, hasznos, segítő, a hangulatomon javító tartalmakat hallgatok. Sokat javult a reggeli és az esti rutinom is, aminek az eredményét látom a bőrömön, a hajamon, az energiaszintemen. Szinte teljesen elhagytam a húst az étrendemből, erősen tendálok az organikus, háztáji alapanyagok felé, és érzem a különbséget. Az étel, a beszerzéstől az elkészítésen át a megevésig kifogyhatatlan örömforrás számomra. Emellett őrült olívabogyó-fogyasztó lettem (ami annyira nem rossz), sokkal több gyümölcsöt eszem, illetve minden nap iszom chagát és lám én vagyok az egyetlen, aki ősszel és télen nem betegedett meg. Rengeteg ruhát is vettem, amik szintén sokat adtak hozzá az életminőségemhez. Drágák voltak, ellenben állandóan hordom őket és jól érzem magam a bőrömben. Nem vagyok hajlandó többé ruhaalakú szemetet hordani. Nyilván az új lakás berendezése is sokat változtatott a mindennapjainkon - de nagyon tetszik, ahogy minden kinéz (nyilván van még hová fejlődni), és szeretem a szomszédságot, szomszédokat is. Továbbá végre kivizsgáltattam a gerincem és a krónikus merevségem is, és kaptam használható segítséget. Meg megnyugtatást arra nézve, hogy 1) nem vagyok annyira reménytelenül merev, 2) nem a feldolgozatlan traumák meg stressz tesz merevvé, hanem egy születési rendellenesség. Úgyhogy nyugi. It's not a bug, it's a feature.

KAPCSOLATOK

Egészség és jó kapcsolatok. Az eddigi legnagyobb boldogságkutatás szerint ezek a boldog élet titkai. És bár sok emberi kapcsolat komoly fájdalmat és önbizalomvesztést hozott az az év során, mások nagyon is sok örömet adtak. Anti továbbra is velem kíván élni, és az év összes hullámvasútja sem volt elég ahhoz, hogy ne szeressük egymást, ha lehet, csak még jobban. Közelebb kerültem a családjához is. A díjnyertes új kapcsolat egyérteűen Christiana, akiből a tartui legjobb barátnőm lett és nemcsak inspirál, de támogat és megerősít is, amikor Antin kívül nem nagyon támogat senki itt Észtországban. Már említettem korbban a tanszéket és az ottani kollégákat - ez vonatkozik a dokoranduszokra és az oktatókra is. Külön említést érdemel Kristel Algvere és Petar Kehayov - mindkettejüket azonnal megkedveltem és azóta csak egyre jobban. November végén, amikor az önbecsülésem a mélyponton volt,  rengeteget adott a magyarországi út is. Ahogy egyik helyről a másikra mentem, csak azt éreztem, hogy szeretnek. Ahogy Nórinál kettő, Szonjánál egy éjszakát aludtam, találkoztam a finnes csapatommal, aztán a családommal megünnepeltük Zsófi szalagavatóját. Meg hogy megint volt nagy családi banzáj rengeteg pezsgővel és lelkizéssel. :D

Hát így telt ez az év. Egyszerre vagyok nagyon büszke rá és akarom nagyon magam mögött hagyni. A kedvenc részem benne az volt, hogy megtapasztaltam, ahogy a rendszeres, következetes, fegyelmezett munka eredményeket hoz. Erre szívesen építek az új évben is.

A legkevésbé kedvenc részem az volt, hogy még mindig képes vagyok - a jelek szerint - úgy viselkedni, hogy mások nem képesek azt elfogadni vagy elnézni. Ez ennyi idősen azért már meglepett. És a legrosszabb benne az, hogy ilyenkor egy kicsit elvesztem a kapcsolatot önmagammal, mert ha képes vagyok tudattalanul ENNYIRE botrányosan rettenetesen viselkedni, akkor nyilván a korábban véltnél kevésbé látok rá arra, milyen benyomást keltek másokban. Ilyenkor jön a mélyrepülés önbizalom terén és az önutálat-ciklusok. Meg az a kérdés, hogy ha ennyire zavarok másokat, muszáj-e velük együtt dolgoznom. Az évet azzal indítottam, hogy én nem vagyok a főszereplő, csak a munka elvégzője, az üzenet hordozója. Talán ezért is bántott ennyire, hogy vissza kellett terelnem a figyelmemet magamra, a stílusomra, arra, hogy én vagyok a probléma, nem vagyok jó úgy, ahogy vagyok, és esetleg az üzenet is jobban járna, ha más hordozná, a munka is jobb lenne, ha más végezné. Ez az érzés, éles kontrasztban az elvégzett munka mennyiségével és minőségével, melyet nem bírok letagadni, kicsit szétrepeszti a fejem.

Lényeg a lényeg.

2024-ben szeretnék egy kicsit a saját álmaimra, saját márkámra, tevékenységeimre koncentrálni. Továbbra is én vagyok a Hõimulõimed elnöke, meg a zenekarból sem lépek ki, de most más dolgok izgatnak.

Jó lesz. Hacsak nem rohan le minket Oroszország.