Tudom, én is unom.
Őszintén nagyon unom ezt a fájdalmat.
Unom, hogy összeszorul a gyomrom minden családi összejövetelen, a terhes sógornőim láttán, barátok kisbabái láttán, akik mostanában születtek vagy mostanában fognak, a totyogó kisgyerekek láttán, akik szaladgálnak, esnek-kelnek, együtt nőnek fel. Az én gyerekemnek is együtt kellene felnőniük velük.
Nekem is babával a karomon kellene állnom a keresztelőn, nem hülyén és magányosan ácsorognom a körülöttem egyre növekvő családok között.
Nem akarom feszülten végigülni a közös evéseket, nem akarok semmilyen negatív érzelmet érezni a családtagjaim iránt, akik nem tehetnek semmiről és csakis szeretetet és elfogadást kaptam tőlük, gyerekkel vagy anélkül.
Protestáns keresztelő. Csodálatos. Dicséretek és közös ima, pont ahogy ismerem. A lelkésznővel Messengeren beszélgettem (segített összerakni ezt), az orgonista régi ismerős. Amúgy tudom kívülről a Miatánykot és a Hiszekegyet, csak nem észtül. Semmi tömjénillat. A többségében ortodox család megilletődötten pislogott, én úgy éreztem magam mint hal a vízben. Egy fél órára kedvem lett megint templomba járni.
Néztem a táncoló lángokat a gyertyákon a Jaani templom oldalhajójában. Szabadíts meg ettől a fájdalomtól, kérlek, nem ezt érdemlik a körülöttem lévők, és Anti sem, adjál békét, hadd lépjek tovább, szenvedtem már eleget. Adj elég szeretetet ahhoz, hogy én is tudjam úgy elfogadni magam, ahogy a többiek engem, gyerekkel vagy nélküle.
Nincs semmi baj.
Nincs semmi baj.
Elalvás előtt a klinika, az izolátor, a tabletták, a kampók és székek, a fekvés a padlón, hányás és epe, az ömlő vér, csak egy rossz álom.
Vége van.
Ennél csak rosszabb lehetőségek lettek volna.
Nincs semmi baj.
ölellek ❤️
VálaszTörlés