Oulu 2.1

Rászállottaa cineeege cinege...!

 

Ja, jól elénekeltük, lefordítottuk, elmutogattuk, másokkal is eltáncoltattuk ezt a jó kis népdalt, ahogy anno Göttingenben. (Na annak is mi lett az eredménye! Lett egy tapírom.)

Ellenben most tényleg élvezték az emberek. Ahogy, ezt soha nem gondoltam volna, a kb. 50 db palacsinta is elfogyott, amit az est előtt közösen sütöttünk ki a magyar/romániai magyar bandával. (Tényleg, azoknak mi most a polkorrekt elnevezésük? A székely az magyarnak nevezhető? Az Erdély az mit fed le? Le vagyok maradva... mindenesetre mi voltunk az Iso-Unkari csapat.)

Nem fáradtunk Magyarország bemutatásával vagy sok beszéddel... csak fél lábon cinegéztettük a kesäkurssit. Jó volt ez így. Az erkélyről látszott a legóváros.

 

Ma volt nyelvészeti előadás, de hülye idegesítő unalmas kognitív volt. Pedig mennyire vártam...!

 

Kezd a fejemre nőni ennek a bandának a szeretete. A magyar(ul beszélő) lányok jószíve és kedvessége is, ahogy az egész csoporté. Még ha nem is beszéltem valakivel még sokat, vagy nem kifejezetten szimpatikus, akkor is pillanatok alatt sikerült megtalálnunk a hangot, mert mindenki intelligens és nyitott.

Órákig lehet beszélgetni a mindenről, aztán lemenni egyedül a tópartra és sok-sok percig bámulni a kacsacsalád esti programját (vacsi, mosakodás). Nincs sehol olyan csend, mint Észak-Finnországban.

 

Alakulnak a programok is. This is going to be a hell of a summer..... nem is tudom, mivel éremeltem ki.

 

Együnk még egy kis mustikkát.

Oulu 1.3

Szombat van, részeg finnek vannak az utcán.

Fél órával lekéstem a nyelvjárásos bögréket árusító nőci boltját, majd fél órával lekéstem az utolsó nyitva tartó boltot is, így most kb. vajas hapankorppun élek, és még söröm sincs. Igen, hüpp.

Találtam egy helyet, ahol adnak értelmes kávét, juhhé, és bele is futottam az egyik tanárba, aki nagyon örült nekem. Mikor megkaptam a lattémat, az eladó megkérdezte, kérek-e hozzá cukrot, mire én bután bámultam rá, ugyanis ott mosolyogtak a kockacukrok az orrom előtt egy kis tálban, és nem értettem, miért izgatja, hogy teszek-e bele. Erre felkapott a pult mögül egy kis tasak cukrot, és megmutatta, hogy ez a cukor. Egy kicsit szomorúan távoztam a pulttól, abban a tudatban, hogy az eladó most azt hiszi, azt sem tudom, mi az a cukor finnül...

Azért szeretek egyedül sétálni, mert ekkor tudnak váratlan dolgok történni velem. Mint például az ír és skót nyugdíjas nő, akik leszólítottak, hogy katolikus térítésben részesítsenek, de mikor megállapításra került, hogy köszönöm jóban vagyok az Istennel meg ilyesmikkel, Szűz Máriához, pedig sem most fogok elkezdeni imádkozni, akkor csak beszélgettünk egy kicsit. Az ír belelkesült, hogy nyelvész vagyok, megkérdezte, hogy esetleg írül is tudok-e egy kicsit, majd megajándékoztak egy emléklappal, amin egy ortodox Mária-ikon van, a hátulján a finn Miatyánkkal. Vigyorogva megköszöntem, és közben buzgón sajnálkoztam, hogy erre a találkozásra nem változhattam Antal Gergővé.

Gondolkoztam, hogy ők ilyenkor azt gondolják, hogy Isten munkáját végzik, és Isten munkáját szerintem nem úgy kell hatékonyan végezni, hogy random finneket (stb.) szólítanak le, hogy ugyanmá miért nem katolikusok (lol), de igazából hazudnék, ha azt mondanám, hogy fájt ez a találkozás. Ari volt. :)

A magányos sétálás további öröme volt meghallgatni pici finn zeneiskolások utcai koncertjét a sétálóutcán (a legkisebb hegedűje akkora volt, mint a tenyerem!!!), illetve véletlenül bezáratni magamat, kb. 4 finn tini társaságában, egy bevásárlóközpontba. Végül sikeresen megmenekültünk.

Na legalább ma 15 km-t gyalogoltam, felfedeztem az oului gyalogos és biciklihálózatot, majdnem hazavittem egy elgörbült kerekű félredobott bringát (megjavíttatom, csak legyen már min tekernem!!!!), és megint elmerültem abban, milyen szép és igazi és élhető ország Finnország.

Úgy élvezem ki, mint a finnek a nyarat (amikor nem ilyen): lelkesen, gondolkodás nélkül, hedonistán, ösztönösen. Teljes szívvel nekieshetek a kritikátlan imádatának, mert úgyis hazamegyek belőle. Úgy idealizálom, ahogy akarom. Csak el ne higgyem túlságosan.

Oulu 1.2

Ma volt a csoportbeosztás. Beraktak a legerősebb finnes csoportba. Nem tudom, mikor jön már rá a világ, hogy _nem beszélek jól_ finnül.

Lehetne egy kicsivel jobb idő is. Mint a 10 fok és szakadó eső. Nem tudom, mi szállt meg engem, amikor a CHB-s vastagpulcsimat az utolsó pillanatban kidobtam a bőröndömből (valószínűleg a budapesti 40 fok), de kompenzálja, hogy a bakancsomat pedig az utolsó pillanatban bedobtam. Most épp megmenti az életem.

Ilyen időben a kedvenc elfoglaltságom az evés. Minden egyes pillanatban hatalmas lakomákkal hódolnék a finn élelmiszeriparnak (kivéve a kávét), csak azért, hogy utána újra ne bírjak ellenállni a karjalanpiirakkának és a mustikkajogurttinak meg a juustoleipä-nak lakkalekvárral. És igen, egészségesek, de 20 db vajas hapankorppu sajnos már nehezen magyarázható.

A megmukkannisetudok-állapot (na ez is olyan így egybeírva, mintha finn kaja lenne) újra beállt, de igazából nincs is kedvem megszólalni. Ellenben rábírtam az előadót, hogy magyarul beszéljen - finn lektor volt Debrecenben, és rápörgött, hogy lehet megint magyarul beszélni valakivel.

Eső volt ma meg egy értékelhetetlenül bugyuta Audrey Hepburn-film. Meg az, hogy ha nem lenne internet, lehet, hogy én is inkább a lakótárs észttel vagy a lengyelekkel beszélgetnék épp, mint egy magyarral filmeznék bezárkózva. Ófúj, micsoda bezzegelős gondolat.

Oulu 1.1.1.

Eljött az a helyzet, amikor elég jó társaságot tudtam szolgáltatni az embereknek. A lengyelek körülültek és láthatóan nagyon élvezték.

Ez egy fázis.

Megismertem egy nagyon vagány lengyel csajt és egy nagyon tündér másikat. És egyébként tök jó érzés volt, hogy ez a nap így alakult. Na majd elmúlik ez a népszerűség, de most hurrá. :)

Megtaláltam közben a legközelebbi tavat. Észak-Finnország nagyon jó arra, hogy az ember elbújjon a világ elől egy sör társaságában egy tó partján egy ösvény végén. Kell is ez akkor, ha egyébként ennyit szocializálódott. Ja, még mindig nem vagyok extrovertált.

Oulu 1.1

Surranópályán megléptem az otthoni gondok elől egy kényelmetlen norvég gépen, hogy aztán hajnali 3-kor napfelkeltét nézzek egy tapírral meg jalovínával meg duty free barackpálinkával a tenger tóparton.

De nem, mert azért jöttem, hogy 7 órát vonatozzak egy suhanó pendolinón Észak-Finnországba, 3 finn kissrác mellett ülve, amelyek közül az egyik a Vesztegzár a Grand Hotelben-t olvasta magyarul mellettem és wat.

Na jó, azért jöttem, hogy ebben a furcsa nagyonarktikus legóvárosban megnézzem, milyen egy kis nagyonigazi Finnország.

Szeretem Oulut. Hideg és kocka, de őszintén kedvesek az emberek, és ez már az a hely, ahol nem néznek rád furán, ha egyedül leülsz egy sörrel a partra és csak bámulod a vizet, vagy némi ijedt hezitálás után válaszolsz csak, ha megszólít egy idegen. És angolra sem váltanak, ha kiszagolják, hogy idegen vagyok. Elképesztően jóleső érzés ez szegény nyelvtaulónak.

Halszag van a központi piacon. Ez a hely már az, ami "the capital of Northern Scandiavia"-ként hirdeti magát, és nincs mese, ez itt már rohadtul észak, az emberek szőkék és nagyon északinak néznek ki, itt születtek Ouluban vagy Rovaniemiben vagy a környező falvakban, és ízig-vérig üvölt róluk a sarkköri hangulat. Nagyon tetszik. Nagyon igazi.

Hazafelé menet leszólított egy olasz, de addigra már nem tudtam olaszul megszólalni neki (és ezt a tényt nagyon utáltam). Estefelé tollasozás közben egy kamionsofőrt vonzottunk be, aki legalább ellátott minket egy kis oului akcentussal. Az Alko-ban elkérték a személyimet.

Fogalmam sincs, mennyire vagyok jó a csoportban. Azt tudom, hogy a lengyelek bizonyulnak már megint a legjobb arcnak. Makogás van, félénk neválaszolniakarás, és az a feszítő érzés, hogy lenne mit mondanom, de nem tudom a szavakat.

Meg az a király érzés, hogy azért jöttem ide, hogy fájjon, küzdjek, beégjek, sikerélményeim legyenek, toporogjak, gombóc legyen a torkomban az izgalomtól, ne értessem meg magam, majd megértessem magam, érdeklődjek, türelmes legyek (magammal szemben is), és a végén iszonyú büszke legyek magamra, hogy sikerült.

Na folyt. köv.

I've still got salt in my hair

Szóval ülök itt és nem tudok mit kezdeni magammal, egész nap képtelen voltam bármi értelmesre, nem bírom felfogni, hogy holnap 3 hétre Finnországba megyek, azt sem tudom felfogni, hogy mit keresek itt, miért nem vagyok a koliszobámban, mit csináljak először (és azután), és mi történt az előző napokban....

...jaaa, hogy inkább azokról kéne beszélni, mint a kurrens nyomoromról?

A nyaralások egyik fokmérője nálam az, hogy mennyire vagyok totálisan életképtelen utánuk. (Ha jöttél már haza MTT táborból, érted, miről beszélek.)

És ja, most egy papucsállatka simán lekörözne.

Az a fura, hogy valahogy jobban otthon éreztem magam Dragéban, mit itt most. Hiányzik, hogy Szonja reggelente elősétáljon és vigyorogva jöjjön vissza az erkélyről, hogy jajdeszép a kilátás, hiányzik a reggeli kávéfőzés, a főzés úgy en bloc, Fox kommentjei, meg a mászkálás ide-oda, tervezgetése a napnak, aztán beülés a fehér kis kocsiba (vagy Ubulba, a hajónkba), és intenzív nyaralás. Olyan tökéletesen jól működött minden, és semmivel nem volt semmi baj, hogy én szinte nem is értem, miért nem vagyunk még mindig együtt így négyen.

Tavaly nagy élmény volt újra felfedezni Dragét (úristen, én azt a helyet anno unalmasnak tartottam. Hogyan??!), most már tudtam, hogy menő, de így is, meg a maradék menőségek felfedezésével (Biograd, Pakoštane, Krka, hajózás...) még magasabb szintre jutott az egész. Pedig most nem volt munkahelyi stressz elől menekülés (sőt, nyaralás alatt írtam beadandót, és baszki, a szakdolgozatom nem lett ilyen alapos és igényes!), meg bőven van még más, amit várhatok a nyárban, de most inkább mégiscsak újraélném Dragét helyette (mínusz orbitális leégés).

Képzeljetek el egy exponenciális függvényt, na olyan volt ez az 5 nap. Majd Szonja képei mesélnek helyettem.

Engem most túlságosan leköt, melyik kartondobozban találom melyik cuccomat.

Kérlek menj el.

Szóval légyszi, ne legyél itt. Ne nézz rám, és ne várj tőlem semmit, és lehetőleg magadtól találj valami más elfoglaltságot, mert most nem akarom, hogy itt légy. Veled voltam irtó sok napig, figyeltem rád, szerettelek, kedves voltam veled és még türelmes is, és most sem azért mondom, hogy tűnj már el, mert nem szeretlek. Egyszerűen csak egyedül akarok végre már lenni, de nagyon. Nem akarom megosztani a gondolataimat, pláne nem megmagyarázni. Elegem van az udvarias egyeztetésekből és mások lelkével való törődésből ennyi nap után, egyszerűen szükségem van 1-2 órára, hogy ne lássam az arcod minden szögből és ne próbálj lágyan megsimogatni, hogy mi a baj, és ne fürkészd a szememet, hogy éppen vajon mit kívánhatok megfejthetetlen szürkeállományomban, mert csak azt éred el, hogy felbasz a látványod is. Egy nagy levegőt akarok venni, esetleg sétálni vagy elmosogatni, elrendezni mindent, és közben szemkontaktus nélkül élni ezt a minimális időt. Addig te törődj a magad dolgával, végezz el te is valamit, amit már rég terveztél, oszd meg egy kincset érő gondolatodat mással, de most nagyon kérlek, mellőzz, ne vegyél tudomást rólam, mert szükségem van erre a pár pillanatra, amikor végre nem valaki másért élek, mert különben elfüstölök, mint a túlhajtott motor.

És nem, nem azt akarom, hogy akkor most demonstratíve dönts úgy, hogy nem veszel tudomást rólam (jó szándékból se), mert az is figyelemnek minősül, és az első szipogás láttán felém fogsz fordulni.

Tudom, hogy jót akarsz.

Tudom, hogy szívesen lennél velem.

Tudom, hogy hálás vagy nekem.

De nincs kulcsod mindenhez. Menj haza, merengj magad is egy kicsit, keresd fel azokat a részeket az életedben, ahová nekem nincs belépésem (nem is akarok), és hagyj engem egy kicsit egyedül. Nekem is jobb lesz az érzés, hogy feltalálod magad nélkülem. Menj. Tegyél egy nagy kört. Gyere vissza holnap. Örülni fogok neked.

Csak kérlek, kérlek, kérlek, most menj el és hagyj békén.

(Ez nem egy "üzenet" senkinek, hanem csak egy érzés, amit jólesett kiírni.)