FUFF 2024

Sinderella a jobb oldalamon terpeszkedik, ahogy szokott, a hasát a kezem felé fordítja hátha megsimogatom. (Általában bejönnek a számításai.) Én fekszem az ágyon és rohadok.

Második napja nem bírom elhagyni a lakást.

Holnap remélem sikerül. Időnként sikerül felkelnem és felöltöznöm de akkor sem bírok kimenni az ajtón.

Kint még bőven világos van, az idő gyönyörű, és rengeteg a tennivaló. A fejem viszont ködös és nem megy a gondolkodás.

Talán ez lep meg a legjobban a Finnugor Filmfesztiválban, amin az elmúlt hónapokban dolgoztam, és ami most szombaton ért véget. Hogy nem bírok feltápászkodni belőle. Olyan vagyok, mint azok az állatok (általában rovarok), akik miután világra hozták a kicsinyeiket, maguk elpusztulnak. Egyszerűen nem tudok az előttem álló feladatokra koncentrálni. De még az alapvető funkcióimat sem nagyon tudom ellátni. Ottmaradtam a fesztiválon.

Ami annyira nem meglepő, mert ez az esemény tényleg jó sokat kivett belőlem. Kapok érte pénzt, de így is kicsit kínos, valójában hány órát töltöttem a szervezésével. (Kurva sokat ugyanis.) Az sem segít, hogy valószínűleg még egy ideig nem láthatom a filmeket, legalábbis a végleges verzióit.

Ahhoz már kicsit késő van, hogy elmeséljem, mi történt, mikor és hogyan. Minden csapatnak megvolt a maga bája és különlegessége. De mindenki nagyon jó fej volt, ahogy a színészek és a finnugor segítők is (kivéve akik nem - de ebből nagyon kevés volt). Nem akarom szó nélkül hagyni azt sem, hogy ezt nem mindenki lett volna képes megszervezni.

Ügyes vagyok. Szuper filmek készültek, barátságok és új ismeretségek szövődtek, láttam, ahogy a vendégek bepillantanak a kisebb finnugor népek világába és beleszeretnek Észtországba. Ezek már egyenként is olyan dolgok, amiktől teljesen bepörgök.

De aztán látva a félig üres termet az ERM-ben a vetítés kezdetén, elgondolkoztam, hogy vajon ki a fenét is érdekel, hogy ez megtörtént. Pár amatőr-félamatőr filmes csinált egy-egy párperces filmet valamiről, amiről elég keveset tudnak amúgy. Érdekel ez valakit? Lett ettől valakinek jobb?

Talán ha meglesznek a filmek online is, kicsit nagyobb visszhangja lesz. Vagy ha viszik őket fesztiválokra. De tulajdonképpen mire is pazaroltam ezt a rengeteg időt, amit a doktori dolgozatommal kellet volna inkább töltenem?

Ki kell kapcsolnom a fesztiválszervező Bogit és be kell kapcsolnom a nyelvész Bogit. Igen, várnak a hétköznapok, a mókuskerék. Ha nem akarom, akkor is.

Ismerem a finnugor világot. Biztosan tartogat nekem még bőven munkát és projektet.

De most először fel kell száradnom ebből, és ez meglepően nehezen megy.

Hogy én mennyire utálok repülni.

Mégis itt gubbasztok már megint egy Finnair-járaton Budapest és Helsinki között. Mögöttem egy pánikbeteg lányt próbálnak nyugtatni a stewardessek, mellettem egy hongkongi pár vizsgálja a Budapesten készített képeiket. Néhány finn az utastérben úgy döntött, ivással üti el az időt, de ezt a személyzet gondolom már megszokta.

Talán egy kicsit túl szép is lett volna, hogy est 7-kor Pesten felszállok egy repülőre, és még aznap Tartuban leszállok. Anti vár az Ülenurme reptéren és 20 perccel később már a saját ágyamban vagyok a cicáimmal. Nem, az oroszoknak be kellett kavarni a GPS-jelbe, úgyhogy törölték a járatot. Így tehát az éjszakát Helsinkiben töltöm Dorkánál – végül is az ő macskáinak egyike, Puuma is pár héttel ezelőttig még az enyém volt. Meglátogatom. Aztán kelhetek reggel 5-kor, hogy elérjem a reggeli első kompot Tallinnba.

Utálok utálok utálok utazni.

Magyarország ez alkalommal szép volt és meleg, feltöltődtem a napsütéssel és a zöldellő fákkal, a családdal közös lustálkodással, az aranyos kutyákkal és macskákkal, a finom ételekkel. De egy cseppet sem bánom, hogy már nem itt lakom. Magyarország káoszos, szélsőséges, büdös, modortalan és állandóan kompenzál.

A kedvencem mindenképpen a Szózat. A Himnusz sem semmi, de a Szózat vegytiszta lelki terror. A nagyvilágon e kívül nincsen számodra hely, áldjon vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell… hát jól van akkor. A Nagy Lajos gimnáziumból jól öltözött konzervatív családok sétáltak ki egymás után. Ők biztos rendületlenül hívei a hazájuknak. Én, az elvált, református, liberális emigráns pedig úgy lapulok meg köztük, mint egy idegen ügynök. Általában sikerül közömbösnek maradnom mások iránt, de őket nehezemre esik nem irigyelni vagy sajnálni.

Tudom, hogy a fizikai tér elvileg nem kéne, hogy számítson, de mégiscsak más ember vagyok Magyarországon, és nem tudok úgy dolgozni, vagy önmagam lenni, mint Tartuban. Pár nap után elkezdem bosszantani magam, és ezáltal másokat is. Elfáradok és minden ruhám kényelmetlen lesz.

És miután végre hazaértem, utálom, hogy azonnal bele kell vetnem magam a munkába és az elmaradt feladatokba, mintha nem lennék jetlages, kialvatlan, dehidratált, hátfájós és túlstimulált a rengeteg mászkálástól és cipekedéstől.

Utálok, utálok, utálok utazni.

TMW 2024

Avagy Tallinn Music Week. Végül is jó, hogy elmentem rá. Nem akartam, de elmentem.

Régóta gyülemlettek és kavarogtak az érzések a Kännu Peal Käbiben, de végül az intenzív próbálás, meg az a tudat, hogy már amúgy sem lesz sok koncertünk közösen, meghozta a nyugalmat és önbizalmat, mely egy jó szellemben átélt koncerthez szükséges. A végére összeálltunk mind a nyolcan, és lenézve a közönségre úgy éreztem, akarunk és tudunk adni valamit ezeknek az embereknek.

Tallinn. Fenno-Ugria. Idősebb és fiatalabb, gyakrabban és ritkábban látott emberek mindenfelé. Érdekes hét volt ez a finnugor közösségnek, hiszen nemcsak ez az este hozta össze a színteret, hanem a másnap kezdődő Free Nations League kongresszus is, melynek nyílt célja a kisebbségek által lakott területek leszakítása Oroszországról. A szeparatista törekvés megosztotta a helyi szervezeteket, köztük minket is. De csütörtökre már a elrendeződtek a kedélyek, és a koncert résztvevői derűs nyugalommal beszéltek a közelgő eseményről és vendégekről, akár terveztek részt venni rajta, akár nem.

Toomas Hendrik Ilves volt köztársasági elnök becsoszogott a színpad elé, és a Fenno-Ugria krémje azzal a lendülettel rávetette magát. Ami vicces volt, hiszen Britt és én tudtuk, hogy minket jött megnézni. THI régóta lelkes követőm Twitteren, de még sohasem beszéltünk élőben. A jelenléte könnyen gyomorgörcsöt is okozhatott volna nálam, de helyette tele lettem lelkesedéssel, hogy most aztán extra jó koncertet fogunk csinálni. Jót is csináltunk. Ő meg levideózta. :)

De igazán jól csak a koncert után éreztem magam. Miközben THI-vel beszélgettem, többen is odajöttek hozzám innen-onnan - főként a Fenno-Ugriából, de volt egy hölgy az Open Estonia Foundationtől is. Kiderült, hogy mind lelkesen olvassák a cikkjeimet, és egy csomó gondolatuk van. Tisztában voltak a magyar helyzettel és érdekelte őket. Magyarul is beszélgettünk. Errefelé ritkán van lehetőségem magyar politikáról beszélgetni úgy, hogy az az ő megélt valóságuk is, pláne úgy, hogy partnerként kezelnek és nemcsak rám önteni akarják a véleményüket. Bár megint visszautasítottam egy politikai kerekasztal-beszélgetés ajánlatát, akkor is örültem. Meg Jaak Prozes felajánlásának is, hogy írjunk valami nagy lélegzetű finnugor cikket egy neves amerikai újságnak. Akkor is, ha esetleg nem lesz belőle semmi.

Mégiscsak megéri írni, és megéri jól írni. Mert az emberek elolvassák. És megjegyzik, amit olvastak. Meg a szerzőjét is.

Szóval networking-hangulat volt, ahogy Vica mondta, a csurig zsúfolt Fenno-Ugria esten, és én élvezettel töltekeztem vele. Hamarabb el kellett mennem, mint szerettem volna, de így is nagyon jó volt.

Pillanatnyi validálás. Pillanatnyi töltekezés.

mari téma

Molnap mari táncolás.

Eredetileg csak a Hõimulõimed-tagoknak akartunk volna szervezni egy tánctanuló estét, de a szervezés nyilván kinőtte magát az eredeti tervekből, és most már több mint 100 érdeklődő van (bár nyilván nem mindenki fog eljönni). Alekszej Alekszejev eljön Tartuból táncot tanítani, de az este egy jó része biztos csak sima lógásból és spontán szökdécselésből fog állni.

Terembérlés.

Egyeztetés a marikkal.

Hangosítás, technika.

Tea.

Facebook-esemény.

Nem tudom, miazisten van velem már megint, de a mari dalokat szemlézve már megint teljesen elszabadul az agyam. Már közben kitaláltam, hogy sütök pogácsát, előveszem a mari ékszereimet, és alig várom, hogy végre ott legyek megint velük. Annyira imádom a marikat! Normális ez? Legális egyáltalán? Szednem kéne valamit ellene?

Pedig van pár oldaluk, amit nehéz kedvelni, és amivel nem tudok könnyen azonosulni. De mégis minden alkalommal teljesen beléjük szeretek.

Tuge mo?

Sadyge šol.

Nem bírom megunni, nem bírom megutálni, nem bírok és nem is akarok megszabadulni ettől a hipnózistól.

Észtország 106 éves

Már megint a Wernerben vagyok, élvezem a reggeli hangulatot, a friss süteményeket, a kávéra beeső egyetemi dolgozókat, a függetlenségnapi rendeléseiket fehér kartondobozban felvevő ügyfeleket. A február sokak szerint értelmetlen hónap, de én Észtországban szeretem. A húshagyókeddi fánkokkal, szánkózással, a kiköltözésem évfordulójával, a barátság napjával majd a függetlenség napjával, melyet olyan lelkesen ünnepelnek, mindig van mit várni. Észtország így nézett ki, mikor 4 éve landoltam a buszpályaudvaron egy hatalmas bőrönddel és felvonszoltam azt a Herne-Kartuli sarkán lévő faház leharcolt lépcsőjén a lakásba. Minden új volt és varázslatos, mintha a fejemben lévő álomkép elevenedett volna meg.

Tegnapelőtt újra az ERM-ben voltam, ahová az egyik első utam vitt az érkezésem után. Akkor, 2020-ban bevackoltam magam a folklorisztikás könyvtárba és igyekeztem felfogni, hogy ez most a valóság. Most, 2024-ben egy Hõimuklubi-előadást hallgattam meg egy Lettországba szakadt vót népcsoportról, és úgy mozogtam a múzeumban, mintha otthon lennék.

Ami a mindennapokká válik, az értelemszerűen elszürkül. Megszokom a Werner sütijeit, és rájövök, hogy nem is olyan szuperek. Megszokom Supilinn és Karlova girbegurba faházait, és megtudom, hogy eszi őket a szú, rohadnak, esnek szét. Megszokom a dallamos, fülemet csiklandozó észt nyelvet, melyen már annyi sértést vágtak hozzám.

De sem a Werner, sem az utcák, sem az észt nyelv nem lesznek ettől rosszabbak. (Najó, egy kicsit a Werner igen.) Nem minden nap vannak pillangók a gyomromban attól, hogy végigmegyek a belvároson, de ha megállítom a gondolataimat egy pillanatra, még mindig elönt, mennyire örülök, hogy itt vagyok.

Észtország részletesebb, ráncosabb, viseltesebb lett ez a 4 év alatt, mióta ideköltöztem. Pár dolog nem működik úgy, ahogy kellene, pár észt nem olyan jószándékú, mint lehetne, a világ betegségei ebbe a sarokba, ezekbe a fejekbe is bekúsznak. Az enyémbe is.

De a részletekkel új szépségek is járnak. Antival a kedvenc tevékenységeink egyikévé vált vidéki rendezvényekre látogatni, meghallgatni a helyi kórust, megnézni az amatőr színházi előadást, körülnézni a karácsonyi/tavaszi vásáron. Barátaim a lenvászon inges falubolondjai, a mosolygós, sütit kínáló nénik. Megismertem olyan sok embert, aki életben tartja a vidéket. Eljutottam tallinni középiskolába, hiiumaa-i erdő közepére, soomaa-i folyókra, narvai vót/izsór szeparatista kávézóba, az ERM tetejére, sámándobos révülésre egy võrumaa-i boszorkány szaunájában, obinitsai karácsonyi kásaevésre, süketek múzeumának megnyitójára, a Postimees-be, a Terevisioon-ba, könyvtárak és emberek fejébe. Lakásom van itt és szomszédaim, akik házi készítésű ostyákkal és Jaak Madison-brosúrákkal kedveskednek nekem.

És még olyan sok minden felfedeznivaló van.

Közben este lett, és én a Raekoja Plats-on a szokásos helyemen ülve nézem, ahogy telik meg a kocsma. Az észtek ünnepelnek, és joggal. Az ukrán háború évfordulójának egybeesése a függetlenség napjával csak felerősíti a hazaszeretetet.

Minu arm - ez volt a mottója az első dalosünnepnek, amin részt vettem. Az volt életem legfájdalmasabb élménye. A fűben ülve a Napnál is világosabban láttam, hová akarok tartozni, és mi tart vissza. Fájdalmamban loptam egy papírlapot a Viru keskusi Apollo-ból és lefordítottam Kristiina Ehin Saaremaa Valss-át. Fél évvel később ideköltöztem.

Az én szerelmem Anti, és legalább akkora szerelmem Tartu, de a legnagyobb szerelmem Észtország.

de a gondolat szabad...

Die Gedanken sind frei,

wer kann sie erraten,

sie fliehen vorbei wie nächtliche Schatten.

Kein Mensch kann sie wissen, kein Jäger sie schießen

es bleibet dabei: Die Gedanken sind frei!

Szétfeszít belülről az a rettenetes videó arról a szörnyű állatkínzásról, amit az orosz katonák műveltek, és amit Toomas Hendrik Ilves osztott meg a Twitteren. Gondolom, ő is azért osztotta meg, mert ő sem bírta egymagában feldolgozni. Úgyhogy nagy erőfeszítéssel, de nem írom le, hogy mi történt benne. Meg másnak sem mondom el.

(Egyre jobban szeretnék elmenni Toomas Hendrik Ilveshez és beszélgetni vele egy nagyot.)

A fenének van is internet.

Hormonok. Ezek csak hormonok. A düh, a kétségbeesettség, amit érzek, elmúlik idővel. Próbáljuk meg felváltani jó hormonokkal. A macskamentő szervezet nagyon betegen kapott új cicája már sokkal jobban van: eszik és vidáman dorombol.

Ich denke, was ich will und was mich beglücket,

doch alles in der Still und wie es sich schicket.

Mein Wunsch und Begehren kann niemand verwehren.

Es bleibet dabei: Sie Gedanken sind frei!

Sajnálatos, hogy Észtországtól nyugatra nem igazán értik, hogy a civilizált, sőt keresztény világ szélén élünk. Tőlünk keletre erőszak van és barbarizmus. Senki nem hiszi el, aki nem élte át, hogy milyen szintű sötétség. Nem mindenhol ilyen erős a kontraszt, de Észtország és Oroszország között az.

Ich liebe den Wein, mein Mädchen vor allen, sie

tut mir allein am besten gefallen. Ich bin nicht

alleine bei meinem Glas Weine, mein Mädchen

dabei: Die Gedanken sind frei!

Vjacseszlav Morozov, a népszerű és köztiszteletnek örvendő politológus professzorról kedden derült ki, hogy kémkedés gyanújával a KaPo (észt titkosszolgálat) őrizetbe vette. A nemzetközi akadémiai közösség jobban felhördült, mint Észtország, ahol a többség inkább csak vállat vont vagy örült. Az eset közelebb kozta a háborút a tudósokhoz, akik szeretik magukat mindenek felett állónak tartani. (Többek közt ezért is lettek tudósok. Társadalmilag elismert/tolerált/finanszírozott mizantrópia.) El nem hiszed öregem, de ezek a barbár lelketlen pribékek, akik a fent említetteket művelik sőt élvezik, simán eljönnek érted is, és igen, védtelen vagy velük szemben. Hátracsavarják a kezedet és megmondják, hánykor megy a házastársad az oviba a gyereketekért. Vagy hogy mi a nyugdíjas anyukád kedvenc szupermarketje.

Und sperrt man mich ein im finsteren Kerker, das

alles sind rein vergebliche Werke; denn meine

Gedanken zerreissen die Schranken und Mauern ent-

zwei: Die Gedanken sind frei!

Hatodszorra hallgatom végig a Die Gedanken Sind Frei-t.

A gondolat szabad, jelenti a cím. Imar dúdolta rengetegszer, és mindig arra a szabadságra emlékeztetett, amit a csak művelt elme képes adni. 1942-ben Sophie Scholl, a Fehér Rózsa náciellenes szervezet tagja az ulmi börtön előtt játszotta a dalt fuvolán, ahol apja ült egy cellában, mert kritizálta Hitlert.

Én tudom, hogy ne vagyok senki sem, de akkor is eszembe jut, hogy én mit csinálnék. És hogy meddig bírok lelkes finnugor pompomlány lenni ilyen környezetben.

Vagy egyáltalán ember, akit megvéd a művelt elme a barbarizmustól.

Drum will ich auf immer den Sorgen entsagen

und will mich auch nimmer mit Grillen mehr plagen.

Man kann ja im Herzen stets lachen und scherzen

und denken dabei: die Gedanken sind frei.

najó úgy tűnik végre tényleg vége 2023-nak

Legalábbis most már 2024 van, és soha többet nem lesz 2023 a naptárban. Hála istennek.

Jó, tudom, hogy ez úgy hangzik, mintha az elmúlt év rettenetes lett volna. Nem volt az. Sőt, talán egy kicsit túl jó is volt. Kimerített és egy kicsit kiborított, nem várt módokon, ami nem feltétlenül baj, de attól még nem volt kellemes keresztülmenni rajtuk.

10 éve volt 2013, életem legjobb és legmeghatározóbb éve. Az akkor volt jó és meghatározó, mert annyi minden új volt és varázslatos. Mindezen új és varázslatos dolgok lassan hétköznapokká szilárdultak vagy továbbfejlődtek, de továbbra is képesek újdonságot és varázslatot hozni. Én viszont más vagyok. Én már nem a finnugor elsőbálozó vagyok, szép fiatal tehetséges lány, akinek a testi, lelki és szellemi kegyeiért versenyeznek a különböző tanszékek, tevékenységek és férfiak. Felnőtt nő vagyok, akinek a testi, szellemi és lelki erőforrásaiból úgy kell gazdálkodnia, hogy azokból legyen valami, és ne pazarolja el őket. És jó kemény évet nyomtam le most is.

Amikor kézzel írtam magamnak összefoglalót, észrevettem, hogy az életemnek különböző "frontjai" vannak. Úgyhogy most én is frontok szerint összegzek.

SZAKMA

Valamikor az év elején írtam le azt, hogy nem akarok többet tanítani. Ennek ellenére még most is tanítok, de csak két csoportot és egy magándiákot, ami összesen 12 diákkal és 10 órával kevesebb, mint amivel kezdtem az évet. Felszabadultak a reggeleim, az estéim és nagyon sok szellemi energiám (azzal együtt, hogy nem volt egyszerű leadni a megismert és megkedvelt diákjaimat). Anna Branets adta az utolsó lökést ahhoz, hogy végül úgy döntöttem, újrapróbálom a PhD-t, és bár nagyon tartottam a jelentkezéstől, csupa pozitív visszajelzést kaptam. Végre általam tisztelt és szeretett témavezetőim vannak, egy tiszta kép, mit akarok kutatni és egy jól működő egyetem, ami támogat ebben. Imádom a tanszékemet, a kollégaimat, az érzést, amit ad. Féltem attól is, hogy most is alulteljesítek, mint az ELTE-n, de úgy tűnik, az első félévem után elégedett velem a tanszék, és a közösségi életbe is tudtam hozni egy kis protouráli unikornis-csillámot. Fura élmény volt a karácsonyi bulin az én finnugor szettemre buliztatni a dolgozókat - de valahogy működött. Anyagilag is nagyon jó, hogy visszamentem az egyetemre, és lelkileg is. Nagyon örülök, hogy van még 3,5 év!

INFLUENSZER-VILÁG

Ha jól számolom, 4 Postimees-cikkem jelent meg az évben, és meghívtak a Terevisioon-ba is, hogy reggeli műsorban osszam az észt Orbánról meg Magyarországról. Utóbbi azért egy kicsit traumatikus volt, és utána tartottam is egy kisebb szünetet a közszerepléstől, mielőtt belőlem lett volna az új ügyeletes megmondóember. A Fenno-Ugria meghívott, hogy tartsak vitaestet egy fideszessel, na ekkor tudtam, hogy kicsit vissza kell vennem. (Nyilván nem vállaltam el a szereplést.) Nyár végén viszont újrakezdtem az írást, októberben előadtam egy tallinni iskolában vagy 60 diáknak a demokráciáról, és nagyon éreztem, hogy van erre igény. Novemberben odahaza, a Lajosban is tartottam két haknit, ami nagyon jól esett a lelkemnek. A twitteren rendre osztogattam meg politikai és finnugoros tartalmakat, mostanra majdnem 1700 követőm lett, ami lassan jelent valamit. (Kár, hogy a platform maga elkurvult Elon bácsinak köszönhetően.) Szóval ezen a fronton abszolút látom a potenciált és a kedvet is, hogy tovább, esetleg valamilyen más felületen vagy rendszeresebb formában beszéljek az embereknek a szerintem fontos dolgokról, mert számomra is meglepő módon úgy tűnik, érdekli őket.

HÕIMULÕIMED

Öeh. Oké szóval kisebb késlekedés után átvettük a vezetést Brittel és Agnesszel az év elején, és munkához láttunk. Pár hónap múlva Agnes lemondott a tisztségéről, így Brittel vittük tovább kettesben a vezetést. Nem akarok nagyon részletekbe menni, mert nem akarom ezt a blogot szennyes kiteregetésére használni, de az év nem volt könnyű. Ellenben nem volt hálátlan. Magunkra vállaltunk néhány projektet, a lűd nyelvtan kiadását, a finnugor diszkót, az Ypsilon-cikksorozatot, a lejátszási listákat, nem beszélve az IFUSCO-részvételről, a finnekkel való szorosabb kapcsolatról (Szetu Királyság Napja, Rokon Népek Napja...), Alex interjújának a megjelentetéséről, a Kännu Peal Käbi pénzügyi leválasztásáról és a belső kommunikációs rendszer átszervezéséről. Több pénzt kerestünk és sokkal láthatóbbak lettünk, mint korábban. Érkezett is hozzánk 3 új tag. De ennyi változás nem problémamentes, főleg nem úgy, hogy pont én vagyok a főnök, és én tapasztalatlan vagyok, és lobbanékony, de közben érzékeny, meg nem is észt az anyanyelvem, illetve a csoport jó része alig ismer. Nyilván vétettem hibákat, meg kezeltem helyzeteket helytelenül. Bele kellett rázódnom. Nem beszélve arról, hogy 33 évesen vezetek egy fiatal egyetemisták számára létrehozott szervezetet. Szóval lényeg a lényeg, nagyon büszke vagyok az elért eredményekre, kicsit a személyes fejlődésemre is az év során, de nagyon bonyolult és többször rettentő fájdalmas volt ez az út.

KÄNNU PEAL KÄBI

A másik öeh. Nagyjából azt tudom elmondani róla, mint a Hõimulõimed-ről. Nagyon intenzív év, nagyon sok fejlődés, sokkal nagyobb láthatóság, és masszív szellemi kimerülés. Emlékeim szerint 22 koncertünk volt, lett külön aloldalunk a honlapon, facebookunk, hivatalos fotóink, meghirdettük magunkat, jöttek is megkeresések, rommá zenéltük magunkat - és kifáradtunk. Én legalábbis kifáradtam. Megint, nem akarok részletekbe menni, de emberileg és zeneileg is arra a pontra jutottam, hogy szükségem van egy kis időre a zenekartól távol, és inkább magamra koncentrálni. Igen, büszke vagyok a zenekarra, és a koncertjeinkre, de egy kicsit vissza kell találnom ahhoz a részhez, ahol élvezem ezt az egészet. És tanulom folyamatosan, hogyan kell csapatjátékosnak lenni. Nagyon, nagyon nehéz év volt ez az önbecsülésemnek.

EGYÉB

Vettem egy lakást, belekeveredtem egy perbe, szereztem ügyvédet, év elején még kajafutárkodtam a Fudynál, aztán február és június között hétvégente gyümölcsöt árultam az Eeden bevásárlóközpontban (elég vicces volt), letettem a B2 aztán a C1 (felsőfokú) nyelvvizsgát is észtből, hazahoztam 3 új cicát, és megtanultam az észt jelnyelv alapjait.

ÉLETMINŐSÉG

Az ember nem képes mindezt kiégés nélkül csinálni úgy, ha nincs mögötte egy támogató rendszer. Nagyon sok energiát fordítottam idén a támogató rendszerre, és az cserébe támogatott is. Szeretem a youtube és podcast feedemet, hasznos, segítő, a hangulatomon javító tartalmakat hallgatok. Sokat javult a reggeli és az esti rutinom is, aminek az eredményét látom a bőrömön, a hajamon, az energiaszintemen. Szinte teljesen elhagytam a húst az étrendemből, erősen tendálok az organikus, háztáji alapanyagok felé, és érzem a különbséget. Az étel, a beszerzéstől az elkészítésen át a megevésig kifogyhatatlan örömforrás számomra. Emellett őrült olívabogyó-fogyasztó lettem (ami annyira nem rossz), sokkal több gyümölcsöt eszem, illetve minden nap iszom chagát és lám én vagyok az egyetlen, aki ősszel és télen nem betegedett meg. Rengeteg ruhát is vettem, amik szintén sokat adtak hozzá az életminőségemhez. Drágák voltak, ellenben állandóan hordom őket és jól érzem magam a bőrömben. Nem vagyok hajlandó többé ruhaalakú szemetet hordani. Nyilván az új lakás berendezése is sokat változtatott a mindennapjainkon - de nagyon tetszik, ahogy minden kinéz (nyilván van még hová fejlődni), és szeretem a szomszédságot, szomszédokat is. Továbbá végre kivizsgáltattam a gerincem és a krónikus merevségem is, és kaptam használható segítséget. Meg megnyugtatást arra nézve, hogy 1) nem vagyok annyira reménytelenül merev, 2) nem a feldolgozatlan traumák meg stressz tesz merevvé, hanem egy születési rendellenesség. Úgyhogy nyugi. It's not a bug, it's a feature.

KAPCSOLATOK

Egészség és jó kapcsolatok. Az eddigi legnagyobb boldogságkutatás szerint ezek a boldog élet titkai. És bár sok emberi kapcsolat komoly fájdalmat és önbizalomvesztést hozott az az év során, mások nagyon is sok örömet adtak. Anti továbbra is velem kíván élni, és az év összes hullámvasútja sem volt elég ahhoz, hogy ne szeressük egymást, ha lehet, csak még jobban. Közelebb kerültem a családjához is. A díjnyertes új kapcsolat egyérteűen Christiana, akiből a tartui legjobb barátnőm lett és nemcsak inspirál, de támogat és megerősít is, amikor Antin kívül nem nagyon támogat senki itt Észtországban. Már említettem korbban a tanszéket és az ottani kollégákat - ez vonatkozik a dokoranduszokra és az oktatókra is. Külön említést érdemel Kristel Algvere és Petar Kehayov - mindkettejüket azonnal megkedveltem és azóta csak egyre jobban. November végén, amikor az önbecsülésem a mélyponton volt,  rengeteget adott a magyarországi út is. Ahogy egyik helyről a másikra mentem, csak azt éreztem, hogy szeretnek. Ahogy Nórinál kettő, Szonjánál egy éjszakát aludtam, találkoztam a finnes csapatommal, aztán a családommal megünnepeltük Zsófi szalagavatóját. Meg hogy megint volt nagy családi banzáj rengeteg pezsgővel és lelkizéssel. :D

Hát így telt ez az év. Egyszerre vagyok nagyon büszke rá és akarom nagyon magam mögött hagyni. A kedvenc részem benne az volt, hogy megtapasztaltam, ahogy a rendszeres, következetes, fegyelmezett munka eredményeket hoz. Erre szívesen építek az új évben is.

A legkevésbé kedvenc részem az volt, hogy még mindig képes vagyok - a jelek szerint - úgy viselkedni, hogy mások nem képesek azt elfogadni vagy elnézni. Ez ennyi idősen azért már meglepett. És a legrosszabb benne az, hogy ilyenkor egy kicsit elvesztem a kapcsolatot önmagammal, mert ha képes vagyok tudattalanul ENNYIRE botrányosan rettenetesen viselkedni, akkor nyilván a korábban véltnél kevésbé látok rá arra, milyen benyomást keltek másokban. Ilyenkor jön a mélyrepülés önbizalom terén és az önutálat-ciklusok. Meg az a kérdés, hogy ha ennyire zavarok másokat, muszáj-e velük együtt dolgoznom. Az évet azzal indítottam, hogy én nem vagyok a főszereplő, csak a munka elvégzője, az üzenet hordozója. Talán ezért is bántott ennyire, hogy vissza kellett terelnem a figyelmemet magamra, a stílusomra, arra, hogy én vagyok a probléma, nem vagyok jó úgy, ahogy vagyok, és esetleg az üzenet is jobban járna, ha más hordozná, a munka is jobb lenne, ha más végezné. Ez az érzés, éles kontrasztban az elvégzett munka mennyiségével és minőségével, melyet nem bírok letagadni, kicsit szétrepeszti a fejem.

Lényeg a lényeg.

2024-ben szeretnék egy kicsit a saját álmaimra, saját márkámra, tevékenységeimre koncentrálni. Továbbra is én vagyok a Hõimulõimed elnöke, meg a zenekarból sem lépek ki, de most más dolgok izgatnak.

Jó lesz. Hacsak nem rohan le minket Oroszország.