Hamburg varázsa

Itthon vagyok már az ELTE-n, a csodálatos kis ólamban de Hamburg hangulata hazakísért. Így vannak már csak ezek az elutazások, ha huzamosabb idig valahol, valakik közt töltöm az időt, akkor az agyam hozzászokik, nehezen szakad el tőlük, hiába egyértelmű, hogy átmenetiek.

És Hamburgban, a szél városában minden olyan kompakt és rendszeres volt.

A svédasztalos reggelik Dittával. (Rántotta! Nyers darált hús!)

A tágas hotel a Las Vegas-hangulatú buliutcában. (Mennyiszer mentem végig rajta egyedül merengve, míg körülöttem, mindenki kétségbeesetten próbált szocializálódni!)

Az az egy szem terem, amit használtunk, és amit a végletekig belaktunk.

A nganaszan nyelv hidegrázós rejtelmei, és az állandó, inkább fuldokláshoz hasonlatos küzdelem, hogy megértsük.

A szorongás, hogy előadást kell tartani. (De megtartottuk! Sőt, én kettőt!)

Kávé, ebéd, még kávé.

Este búzasör és/vagy vörösbor. (Persze az ugri-mugri esten mindkettő.)

Finom ételek, ellenállhatatlan népdalok.

Mégis hogy lehetne ellenállni Iida táncának, a mandolin hangjának, a terem másik végében az észtek ingó fejének, az Ördög útja tánclépéseinek?

A hamburgi téli egyetemből sajnos hiányzott az az extra, az a varázs, ami a tavalyi bécsiben megvolt, de a tény, hogy másodszor találkozom egy csomó nagyszerű kollégával, akikkel már ismerősként és partnerként köszönthettük egymást, bőven megérte az élményt. Egyikkel sem érdemlem meg, hogy kollegális viszonyban legyek, de az élet valamiért állati jó fej velem, és ezt mégis megadta nekem.

Finnül pedig csakis Koivunen úr és a sör együttes társaságában vagyok képes beszélni.

Nem egyszer és nem kétszer éreztem magam imposztornak a hét során, és bizony sokszor elbizonytalanodtam abban, hogy valaha lesz belőlem nyelvész, és ha igen, akkor mégis milyen. (Igen, nagy dolognak tűnik, hogy két előadást is tartottam, de tudom, hogy egyik sem volt igazán nagy szám.) És mégis mi többet tudnék tenni azért, hogy szakmailag adekvátabb legyek, és képes vagyok-e én arra. Bárcsak lenne ennyi euróm, mint ahány percet elvesztegettem máscsinálásra, miközben marha fontos és érdekes nyelvészet próbált volna valahogy a fülemen keresztül utat találni az agyamhoz.

Egyik éjjel megint pánikolásra ébredtem.

De aztán valahogy sikerült megtartanom az előadásaimat és sikerült szegmentálni a nganaszan ragozott igét a táblánál, és még mindig emlékszem két szóra. (Hemou! ərəkərə!) Sőt, még arra is, hogy a ritmikus fokváltakozás megelőzi a szótagi fokváltakozást, és a nunáció (mely nem olyan, mint az arabban!) csak a ritmikus esetében áll fenn.

Janne Saarikivivel mariul beszélgettünk.

Koivunen úr a kanapéba süppedt a búzasörével.

Imar a mandolinnal felpattant az asztal tetejére és megtáncoltatta az egész téli egyetemet.

Tobiasszal az életünkért küzdöttünk a szintaktikai viszonyok meghatározásáért.

Az idei kedvenc kifejezésem a Great Evidential Belt.

Lejártam a lábam, csutkáig pörgettem az érzelmeket (tipikus téli egyetemi viselkedés!), bőrig áztam és soha nem aludtam, de mindezek beletartoztak Hamburg varázsába.

Mely, bár visszatérni nem fog, "a lelkemre ragadt", ahogy a marik mondanák.