Apró esőcseppek kezdték el pöttyözni a telefonom kijelzőjét, miközben a tanszék melletti korlátnál kuporogtam. Már majdnem hazaindultam, de az utolsó pillanatban inkább lekuporodtam a korláthoz és elolvastam az üzeneteimet.
A legutóbbi haknira belógó igazgatónő levele kondította meg a telefonomat, melyben azt állította, nem tudja kiverni az előadásomat a fejéből és továbbra is kapcsolatban szeretne maradni velem. Nahát.
Furcsa estém van. A laptopom lemerült délután, így Q tanárnő gépét elfoglalva küzdöttem meg a levélfolyammal, és néhány kisebb-nagyobb munkával. Fáradtságomban félreolvastam az üzeneteket, a nyíló taboktól elszorult a gyomrom. Észre sem vettem, ahogy bekúszott az este a folyosókra és gyengéden hazatessékelte a kollégáim. Bár az egész napot munkával töltöttem, az épület zárása egy pillanat alatt érkezett el.
A KK-ban karszalagot akartak rám biggyeszteni, de meggyőztem őket, hogy én nem a romanisztikások félévnyitó bulijára érkeztem, csak egy ciderre van szükségem az életben maradáshoz. Bent nem volt hely, így kint, a dohányzók közt egy állóasztalnál dideregve olvasgattam Kristiina Ehin verseit, mert ahhoz volt kedvem. Tompán érzékeltem a kis fekete ruhás lányokat és frissen borotvált fiúkat. Nahát, ők már a tanítványaim lehetnének (ha nem lennének romanisztikások).
A délelőtt rám zúdította a mizantrópiát, és sebeimet paraméterek és példamondatok legózásával igyekeztem lekezelni a könyvtár kényelmesen kötelező csöndjében. Nem volt kedvem semmihez, amit általában csinálni szoktam (úgyhogy nem is csináltam őket). Jobb társam volt Alho Alhoniemi 1986-os mari szöveggyűjteménye és a WALS négyzetei, pöttyei.
A szemerkélő esőben hazatekerve csendben gondolkozam végig ezt az estét, fájlaltam a szívem és hálálkodtam a sorsnak mindenért.
Kuidas me ka ei püüdnud
varjud puutusid ikkagi kokku.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése