Ilmar Taska olyan, mint egy vámpír. Egy meleg tónusú
vámpír. Úgy is mosolyog és úgy is mozog. Nem csinál titkot belőle, hogy
Szibériában született, száműzetésben.
Vajon furán nézek ki, hogy egyedül eljöttem erre az
észt-magyar filmvetítésre (melynek a forgatókönyvét, mint kiderült, a Kamarában
írták), és a fehérboromat szürcsölgetve teljesen megfelelő program nekem, hogy
teli vigyorral szemlélem az észt-magyar vegyes közönséget, és fülelem az észt
szót? A közönségben Leilára bukkantam, remélem, idén lesz alkalma újra észtül
tanítani minket.
Pörög-forog, smúzol a tömeg a Magvető Caféban. A Dohány
utcán elhaladó járókelők kíváncsian lesnek be a zsúfolásig telt farostlemez
dobogóra, melyen az illusztris közönség kuporog sörök, borok és teák közt.
Lassan elfogy a levegő, de Ilmar Taska egyénisége egyben tartja a kókadozó
arcokat és testeket. A novellájából készült kisfilm 25 perces, és üt, mint a
buszkerék.
A polcon megtaláltam az Észak legújabb számát. Itt, az Írók
Boltjában és az ELTE jegyzetboltjában lehet megvásárolni. ’szameg, folytatnom
kéne az észt recenziók recenzálását, hogy legyen további anyag a tovább
megjelenő számokba, amik majd végül ennek a kávézónak a polcán kötnek ki.
Értelmiségi vagyok, izé, lol. És van közöm Észtországhoz. (Izé, lol.)
Az orrom előtt a rendező beszélget az egyik főszereplővel.
Szépek. Érdekes őket fél füllel hallgatni. A másik fél fülem inkább a
Messengert vizslatja. Az egyikük az asztalt billegteti, amin a laptopom van,
ránézek, bocsánatkérések közepette abbahagyja. Kikérek még egy fehérbort.
Haza kéne menni, de nincs kedvem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése