Baszki, ettől az új blogfelülettől elmegy az összes inspiráció! :/
"Kedves kollégisták! Kérjük önöket, hogy a kollégiumban tárolt biciklijüket névvel ellátni szíveskedjenek!"
Jó. Elláttam névvel. Mivel osztrák bicikli, a Charlotte von Eisenstadt nevet adtam neki. (Charlotte a kedvenc sütitípusom után, meg mert közelebb áll hozzám a franciás vonal, illetve Eisenstadt Burgenland, a legmagasabb magyar lélekszámú tartomány székhelye után.)
--- najó, azért ráírtam a saját nevemet is. :P
Pictura-szentencia. Gondolat-áramoltatás. Szándékos libabőr. Zsidók. Már megint csak azok a zsidók. Nincs olyan buli sehol, mint Erzsébetváros zsidónegyedében. Pálinka, sör, dán szeszek, google translator. Suhanó város, zörgő alkatrészek, ahogyan feldöccenek a járdára. Csattogó kangoo-cipők. Pláza, sok szépség, még több finomság - néha kifejezetten örülök, hogy a legtöbb ruha nem áll jól, így csak szimplán elképzelem, milyen jól állhat másokon. Vállamon hordozott laptop, ahogy keverek a városban egy konnektort igen, de wifit nem tartalmazó helyre. Mood café. Kéregetők. Sokan. Rám zuhanó nagyváros... legszívesebben kb. egy zöld mezőn fejezném be a szakdolgozatomat, de ott nincs konnektor. Virágok. Külföldiek. Vaníliás csirkeleves répával és káposztával. Kiújuló köldökfájdalom.
Nem akarok sokat reflektálni arra, milyen az életem mostanában, mert minden csak átmeneti kiegészítés, amit nem a szakdolgozatom írásával töltök. A szakdolgozatom meg a szívemhez nő, mint egy rakoncátlan, öntörvényű, tudatlan gyermek. Az enyém, az én választásom, az én felelősségem. Van egy kis saját élete, ami mindig megnehezíti a formálását, de az én feladatom, hogy a problémákat, amiket felvet, megfelelően tudjam kezelni és ne csináljak belőle kriplit. Sok-sok elbizonytalanodás után boldog érzés, amikor mások előtt megállja a helyét.
(Régebben nem értettem, amikor írók azon panaszkodtak, hogy a regény kicsúszott az irányításuk alól, meg ilyesmik. Most már értem. Tiszta másodteremtés, ahogy Tolkien mondaná...)
Kicsit gitároshiányom van. Valami koncert vagy kicsit zenész-jellegűbb arcok, valami, úgy hiányzik... kicsit érzem magam a zenei vákuumot. Eddig mindig szerves része volt az életemnek a zene, amikor meg nem, akkor nem éreztem magam egészen jól. A Haramia ebből kisegített, de most megint lyuk van. Komolyan hiányzik. Az lesz a vége, hogy már megint én állok neki gitározni, pedig nem is tudok.
Jó volt Seydával beszélgetni. Dia és ő a legjobb arcok a szinten, és sok mindenben igazán jól megértettük egymást. Igazán jó volt egy olyan hagyományos, családcentrikus, jólelkű lánnyal beszélgetni, amilyen ő, és amilyen én is lennék a szívem mélyén - még ha ez nálam sok idiótasággal van is még bonyolítva.
Meg jó egy külföldi barát. Bár sosem törtem össze magam, hogy legyen egy (kivéve egyszer... ó Sylwia! Talán egyszer rólad is írok egy bejegyzést...), de most olyan jó volt az a tény, hogy valami ennyire hasonlóan gondolkodik, mégis sok mesélnivalója van a világ más helyeiről, másféle gondolkodásokról.
Nóri pedig minden nap egy néma imát érdemel. Nyilván vele érintkezem a legtöbbet, és komolyan nem tudom, mi lenne velem, ha most nem lennénk ilyen jóban. Rettentően megnyugtató tud lenni, hogy valaki mosolyogva vár, ha hazajövök. Főleg ebben a masszív emberutálatban, ami most eluralkodott rajtam. Totál kiveri a biztosítékot a legkisebb szarság is, és ezt L. tanárnő és Monsieur Schein is mélyítette.
Visszaolvastam Cinege hosszú levelét, amit még 2010 tavaszán írt nekem. Azt hittem kipukkadok a sok gondolattól: miért hagytam én ezt. Jesszus micsoda csúsztatások. De sok mondanivalóm lenne erre. Hogy jön ahhoz, hogy ilyeneket írjon nekem. Milyen is voltam én akkoriban, hogy ebbe keveredtem. Hol is van köztünk az a lelkitársi viszony. Hozzáolvastam a saját válaszomat, és bár sok dolgot máshogy közöltem volna, mindig egy kicsit kalapot emelek magam előtt, hogy ezt akkor, abban a helyzetben így el tudom mondani neki. Mondjuk tegyük hozzá, már nem kicsit volt ki a f*szom.
Csak most tök gáz, nehezen verem ki a fejemből.
Az ember nem tud úgy mesélni, ha közben úgy nézik, hogy totál zavarba jön. Talán az egyik legjobb érzés, amikor ilyen rajongással tudnak hallgatni (bár ez sosem tudom, hogy a látványomnak vagy a mondanivalómnak szól), de kicsit mindig megreked a gondolatmenetem, úgy meghatódom. Pedig annyi mindent mondtam volna még Csabának! És Rovácskának is, a múltkor. Néha random jön az intravénás lelki többlet.
Tralala... de jó dolgom van. Nem is akarom elengedni ezt a hangulatot. Így akarom érezni magam még legalább jövő hét végéig.
Csabával sétálunk a Deákon. Szembejön egy random kopasz arc, rám néz, majd Csabához fordul:
-Óh édes istenem, de jó neked, hogy ilyen nőd van!
Csaba zavartan rám nézett:
-Most erre mégis mit mondjak?...
