Szerintem így kell szociális médiát használni.

Legalábbis én ezekhez tartom magam.

(Igen, már megint virális lett egy bejegyzésem Twitteren, és ilyenkor mindig csőstül jön a mindenféle reakció, ami lássuk be, fárasztó. Úgyhogy most itt reagálom le.)

1. Szerintem a szociális média egyik legnagyobb előnye, hogy semmire nem kell azonnal reagálnom. Csak tőlem függ, hogy válaszolok-e egyáltalán valakinek, és ha igen, hogyan. Én olyan ember vagyok, aki élőben nagyon könnyen felhúzza magát, pofákat vág, beszól, nem fejezi ki jól magát, és másokat is kiborít maga körül. Ez az életem története. És persze még extra mérges szoktam lenni magamra is, azért, mert észre veszem, hogy már megint hülyén viselkedem, de nem tudok máshogyan. Úgyhogy a szociális média egyik legnagyobb áldása számomra az, hogy átgondolhatom, kibeszélhetem mással, megvizsgálhatom többb oldalról, amit látok vagy olvasok, és cenzúrázhatom magam addig, amíg a lehető legkiensúlyozottabb, legkonstruktívabb, legelegánsabb önmagamat tudom hozni a nagyvilág előtt. Minden mást úgyis csak megbánnék. Szóval tudom, hogy sokakból önmaguk egyik legrosszabb verzióját hozza ki a szociális média (ki ne akarna leugatni egy ostoba kötsögöt), de én őszintén igyekszem önmagam legjobb verzióját prezentálni, amennyire csak tudom, hogy még évek múlva is büszke lehessek arra a karakterre, akit az interneten építek és Timár Bogátának hívok.

2. A reakció egyben promóció is. Ha válaszolok egy idiótának, aki szerint egy libsi kurva / fizetett ügynök / hazaáruló / náci vagyok, esetleg arra buzdít, hogy húzzak ez Észtországból vagy öljem meg magam (igen volt ilyen), akkor azt az embert láthatóbbá teszem az algoritmus szemében, és végső soron neki teszek szívességet. És tulajdonképpen lényeges, hogy mit gondol rólam? Nem. Nem tartozok minden beteg őrültnek magyarázattal. Semmi sem olyan erőteljes üzenet, mint az ignorálás.

3. A szociális média akkor jó, ha mások reagálnak rám, nem pedig én másokra. Csodás, szuper dolog, hogy kiírhatom magamból, mennyire imádom a finnugorokat, és ez eljut a legkülönbözőbb emberekhez a világ legkülönbözőbb pontjaira. Szerintem messze a legjobb dolog ezekben a platformokban, megoszthatunk egymással érdekes, korábban nem ismert, látókört szélesítő tartalmakat. Ha én kezdeményezem ezt, akkkor az engem épít. Ha én reagálok másokra, én építem őket. (Persze sokan megérdemlik az építést, ebben semmi rossz nincs.)

4. Szimplán reagálni csak akkor van értelme, ha valami pozitívat akarok mondani valakinek, vagy ha valakinek szüksége van nagyobb elérésre, mert pl. drónokra gyűjt stb. Beszólni semmi értelme nincs. Mint írtam, ezzel csak szívességet teszek annak, akinek beszóltam. Az ő véleményét biztos nem változtatom meg, legfeljebb magamból csinálok céltáblát. Meg amúgy akarok bunkó lenni másokkal?

5. Nem szabad tudatmódosító szerek hatása alatt posztolni. (Blogolni sem. :)) Bármi, amit részegen, betépve, vagy hulla fáradtan mondani akarok (amúgy nem szoktam betépni), leírhatom, de csak akkor posztolom, ha józanul is elolvastam, és akkor is jó ötletnek tűnik.

6. Nem kell minden vitába beleavatkozni. Akkor sem, ha az az én posztom alatt alakul ki. Egy csomó ember csak arra használja, amit írok, hogy megerősödjön a saját elképzeléseiben, és isteni kinyilatkoztatást tegyen. Hadd nyilatkoztassa ki, illetve vitatkozzon azzal, akinek van erre ideje. Ha nincs igazuk, főjenek egymás meg a saját levükben.

7. A szociális média nem a valóság. Híresség lehetek online úgy, hogy senki nem tudja körülöttem, mivel töltöm az időm a telefon/laptop előtt. Online nagyon könnyű azt hinni, hogy mindenki egyetért velem, de jaj jaj de nem így van. Végső soron semmi értelme semminek, ha nem csinálok valamit. Nem az interneten, hanem élőben. Semmi értelme az online világnak a valóság nélkül.

Ha kiborít az internet, általában Sharonhoz fordulok. https://www.instagram.com/p/C1AkSkGOD7-/?img_index=1

Tudnom kell, ki vagyok és miért.

Tudnom kell, hogy kinek tartozom felelőséggel, és kinek nem. Értsd: leszarom, mit gondol egy brazil tinédzser rólam, mert nekem az számít, hogy végigénekeljem a buszutat Narvából Tartuba az udmurtokkal, moksákkal és marikkal. Leszarom, hogy valaki Hollandiában félreértette a posztomat, amíg én szervezhetek egy finnugor diszkót vagy bemutathatok két tehetséges fiatalt egymásnak. Jó dolog az online hírnév, de az, ami: online, immateriális, és nem teljesen valódi.

Továbbra is igyekszem értéket teremteni és a legjobb oldalamat mutatni ott, amennyire csak tudom. És örülök a lehetőségeknek, amiket megnyitott előttem.

De dolgom a való életben van.

...mut jos sä tykkäät, nii lähekkö baariin?

Péntek este van, és magammal igen elégedetten verem a billentyűzetet a Barlovában. Becsületesen végigcsináltam minden edzést, minden litvánházit, minden modalitásos tudományos cikket, neveltem egy kombuchát és nem hanyagoltam el senkit. Itt van még ez a Postimees-cikk, amit jó lenne befejezni, de most egy kicsit csak pihenek és örülök.

A Sulps/Naiiv tulajdonosa befűtött a hideg hajón. Regina és én lehuppantunk a kanapékra és vártunk, hogy bemelegedjen a kandalló. Más nem is jött be a hajóra egész vasárnap este, miénk volt az Emajõgi ezen apró része, és kiélveztük minden pillanatát. Regina szuper, ahogy a Naiiv tulajdonosa is, én meg büszke voltam, hogy létre tudtam hozni ezt az estét. Ringott a padló, sötéten folyt kint a víz, vasárnap este csak kötelességtudatos helyiek hazafelé menet, illetve tanácstalan turisták járták az utcákat. Egy kicsit indokolatlanul szeretem a vasárnap estéket a belvársban: minden olyan békés és összezavarodott. Éjfél körül csupán a fáradtság miatt kúsztunk haza.

Santeri ragyogott a boldogságtól az 50. szülinapján. Én is ragyogtam az örömtől, hogy elmondhattam a többieknek, hogy mégis benne maradok a Kännu Peal Käbiben, és csinálhattunk egy remek koncertet. Santerihez elmenni mindig öröm és kiváltság, főleg hogy lenyűgözhettem annak a történetével, hogyan égettem el a kandallójában Imar szerelmes leveleit 2021-ben. De a legjobb mégis Heini volt, hogy vele végre beszélgethettem egész pontosan 2021 óta először, és ezt senki és semmi más nem pótolhatta volna. Egyes emberek pótolhatatlanok az ember életében, még akkor is, ha nem beszélgetünk valami sokszor, és nekem Heini az.

Orsi belecsobbant az obinitsai mesterséges tóba. Elvittük magunkkal Szetuföldre gombászni és felfedezni. Lüübnitsában vettünk egy indokolatlan méretű zsák hagymát, Obinitsában körülnéztünk a Taarka Tarõ finnugor szentélyében, a Meremäe kilátótoronyban elláttunk Petsereiig, a Piusa folyó völgyében leszedtük a rókagombát és megmártóztunk a hideg, varázserejű vízben. Senki nem mondhatja nekem, hogy a Piusa folyónak nincs varázsereje. Receptre írnék fel egy délészt túrát minden kiégett értelmiséginek és alulszocializált cserediáknak, hadd szeressenek bele örökre Észtországba, és keressék ugyanazt az érzést (hiába) máshol.

Anti mellett állva a Meremäe kilátóban a bőrömön éreztem a fájdalmát. Az ő gyerekkora ott van Petseriben és azon túl. Az ő egyetemi évei, kutatásai és magányos felfedezései ezek a dombok, völgyek, földutak és félig elhagyott falvak. Ellátunk a petseri gyár kéményéig de az a hely világokra van tőlünk. Ha valami értelme van az életemnek, az ez. Érezni magamon minden finnugor nép minden örömét és problémáját, érteni, honnan jön az öröm és a bánat, mit lehet tenni, legyen az csak csöndben hallgatás.

Soha nem fogom ezt megunni.

Ehh!

Izgalmas beszélgetések folynak e-mailekben, izgalmas felkérések érkeznek innen-onnan.

Végigmenni a folyosón a tanszéken, játszani a MyFitnessben, leülni egy kávészünetre, elmenni ebédelni és kibeszélni a világot, belefutni emberekbe váratlanul, örülni, szeretni, várni, mit hoz még az élet...

Mivel érdemeltem ki a konstans pillangókat (és lovakat és százlábúkat) a gyomromban?

mód és modalitás

Kehayov (2017) és Matthewson (2016). Deontikus és episztemikus. Root és circumstantial. Modal force és modal flavour.

Holnap indul a modalitás szeminárium, és én újra itt vagyok, a régi ismerős definíciókat olvasgatva, amikbe már annyiszor belegabalyodtam.

Az egyik legviccesebb pillanat volt az évben, amikor tavasszal Petar Kehayov behívott a szobájába és megkérdezte, van-e kedvem részt venni egy új projektben, aminek célja a modalitás bemutatása az uráli nyelvekben. Fogalma sem volt róla, hogy nekem ez volt a régi témám. De persze, hogy volt kedvem hozzá!

És ez nem zavar téged? - kérdezte Ruzsits Orsi ma a Pierre teraszán. A teraszi beszélgetés nem akart véget érni, annyi minden mondanivalónk volt egymásnak az ELTE-ről, Magyarországról, Észtországról, tudományról, az uráli nyelvekről, leíró nyelvészetről, életről és karrierről. Orsi teljesen átérezte, amit én is éreztem az ELTE-vel, illetve érzek Észtországgal kapcsolatban, és mindketten örömmel ragadtuk meg az alkalmat, hogy kibeszéljük a kontrasztot magunkból.

Nem zavar, válaszoltam. A témát mindig is szerettem, csak túl bonyolult volt és belegabalyodtam.

De ahogy olvasom Kehayov (2017)-et és Matthewson (2016)-ot, és ahogy az ELTE-s emlékek friss erőve kapva cikáznak a fejemben, kicsit nehezen koncentrálok, mert minden definíció tele van érzelmekkel.

Ha mással nem, azzal, mennyire más a jó öreg modalitást kutatni itt, mint az ELTE-n.

De azért mással is.

Érdekes, hogy kerülnek a helyükre azok a szálak is az életemben, amiket azt hittem, örökre lógni hagytam. Az élet valahogy mégis felveszi őket és beleszövi a jelenbe és a jövőbe.

pezsgő és covid a végtelen nyár végére

Köhögök mint egy szamár, és alig tudok aludni. Jól kinyírt a covid, a mai napig nem egészen tudok kimászni belőle.

Egle, az edzőm összeráncolt homlokkal nézte az adataimat. Hogy van az, hogy több mint fél éve emelgetem a súlyokat, izzadom szanaszét magam kardio edzéseken, sétálom a kilométereket és vezetem a kalóriákat, de egy cseppet sem változott semmi. Se zsír, se izom. Kedvem lett volna belerúgni minden bútorba az irodában. Izmos, enyhén túlsúlyos. Március óta. 50 kilóval guggolok és 110 kilót tolok ki lábbal a nagy büdös lófasznak.

Hétfő reggel a fodrásszal kínunkban nevetve próbáltunk közös nevezőre jutni, mit akarunk kezdeni a hajammal, de az eredmény szép lett. Ahogy az újságírót vártam, 200 m-ről hallottam a közfelkiáltást: Elagu! Elagu! Elagu! Tanévnyitó volt az egyetem főépülete előtt, Tartu krémjével és egy csomó elsőévessel feldíszítve. Szépen sütött a nap, és én elterültem az egyik újonnan készült fa nyugágyon a folyó partján, hogy összeszedjem a gondolataimat az interjú előtt.

Ami holnap megjelenik a Maaleht-ben. Tegnap három és fél óráig szerkesztettem, hogy legalább részben megközelítsen egy olyan szöveget, amivel tudok azonosulni, de fogalmam sincs, mennyit hagy belőle jóvá az újságíró. A hozzám elküldött formában egészen botrányos, és elég rossz fényben fest le engem. Úgy érzem magam, mint Marie Antoinette vagy VIII. Henrik valamelyik felesége a lefejezése előtt. Együnk brióst és nyissunk pezsgőt!

Életem első litvánórája után beugrottam az olasz delikáteszbe és adtam egy kis üveg magyar paprikát a boltosnak. Cserébe kaptam egy karika kecskesajtot. Hazafelé menet belefutottam két baráti társaságba is, akiket boldogan leköhöghettem. Imádom ezeket a kora őszi estéket Tartu belvárosában. Minden tele van a vakációkról visszatérő egyetemi dolgozókkal és új, csillogó szemű diákokkal. Szinte lehetetlen otthon ülni.

A Naiiv fedélzetén a tulaj lehuppant elém két üveg fehérborral (amit magának szánt). Elsírtam neki a bánatomat az interjú miatt, és megmutattam neki a legfrissebb véleménycikkemet, ami aznap jelent meg az újságban. Pillanatok alatt megjelentek mások is, minek az lett az eredménye, hogy a fehérbor valahogy az én poharamba is átvándorolt, lenyomtam egy nőt szkanderben (talán mégiscsak erősödtem ebben a fél évben), és lelkes eszmbecserébe bonyolódtunk az észt etnogenezisről. Hazafelé biciklizve azon gondolkoztam, hogy ezek tulajdonképpen korai húszas éveim káoszos estéi a Krúdy utcai Andersenben, csak most van pénzem, nem keresek párt, képes vagyok időben hazamenni és a káoszos haver a kocsma tulajdonosa, akinek úszó szaunája van.

Az egyetem szenátusának közleményét látva könnyek szöktek a szemembe. Konkrétan utalnak a nyílt kezdeményezésünkre, amit július végén adtunk be. A huzavona, az igényfelmérés, a szövetségesek keresése, a félelem, a figyelmeztetések, nehogy pattogni merjünk, a kételkedő vagy gyűlölködő üzenetek... de az aláírások összegyűltek és döntés született egy független bizottság felállításáról, ami a jövőben kivizsgálja ezeket az ügyeket. Nem a rektor, aki lehet, hogy esetleg nem tudja, milyen zaklatva lenni. Indult egy képzés is a zaklatás felismeréséről és kezeléséről, ill. megjelent egy újabb bocsánatkérés is a rektor részéről, ami már nem tartalmazta azt az állítást, hogy lehetetlen lett volna más döntést hoznia. Mindezek nem biztos, hogy a mi kezdeményezésünk nélkül létrejöttek volna. Lehet, hogy mégis megérte küzdeni.

Húzós volt ez az első hét. Húzós volt az egész nyár vége. Húzós is lesz egy ideig, de erre való a szeptember.

Bárcsak örökké ennyi idős maradnék, bárcsak örökké bennemaradhatnék a szép, végtelen, boldog nyárban és őszben.

végtelen nyár

Kinn ülök a kakasülőn a Vein ja Vinében és nézem a Rüütli utcán elhaladó embereket. Nem mintha látnék ismerősöket: aki nincs külföldön, a nyaralójában vagy a saját kertjében ezen a szombat estén, az a Viljandi Folkon vereti. A Viljandi Folk az a fesztivál, amire még mindig nem bírom rászánni magam, hogy elmenjek. A Rüütli utca ennek ellenére tele van, turistákkal, akik kényelmes szandálban, lenge ingben, lobogó színes ruhában korzóznak, keresik a legmegfelelőbb helyet az esti sörre, koktélra és vacsira. A Rüütli szinte a horvát tengerpart sétálóutcáira emlékeztet, amikor annak idején gyerekkoromban a nyaralás egyetlen kimenős estéjén normális ruhát húztunk és elmentünk fagyizni Zadarba vagy Šibenikbe.

Nem mintha bánnám. Élvezem a "kihalt" Tartut.

Súlyokat emelgetek és koreográfiákat ugrálok majdnem minden nap az edzőterembenm és már egy kicsit erősebbnek érzem magam, mint mikor elkezdtem. Vega ebédmenü után vadászok a belvárosban, savas feketekávét főzök le az irodában, ahol általában egyedül vagyok és kantelezenére próbálok mit kezdeni a gyűjtött adatokkal. Időnként sikerül. Imádom az egyedüllétet, a szabadságot, a csippanó belépőkártyát, a biciklim kattanó zárját, a hideg fényeket a kihalt folyosón. Otthon cicák várnak, egy hűvös kert és Anti a hosszú szőke hajával és lefegyverző mosolyával. Idill.

Sheba a szokásos bújós módján üdvözölt. Nem egészen voltam lelkes, mikor Imar megkért, hogy két napig etessem (ő bizonyára a Viljandi Folkon van), de megpróbáltam úgy felfogni, mint egy terápiát. A régi Emajõe utcai lakás. Az az ajtó, az a kanapé, az a padló, azok a mozdulatok, amikkel el kell fordítani a kulcsot a zárban. Ismerős és ismeretlen tárgyak odabent. Na és persze őrült disznóól. Shebán ugyanazt a szeretetéhséget érzékeltem, amiben én is szenvedtem annak idején. Lehetőségeimhez mérten megszeretgettem, kitisztítottam az almát, vettem neki jobb minőségű kaját és finomságot, játszottam vele és meg is sétáltattam. Szegény cica. Próbáltam a helyhez úgy viszonyulni, hogy csak a jó öreg káosz és komolyanvehetetlenség, de nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy nem kavart fel. Imar, aki még mindig itt van, röpköd a tartui életben mint egy éjjelilepke, zavar engem, zavar, ahogy jó embereket manipulál, és semmit sem lehet tenni ellene.

Remélem, semmi nem történik velem minimum másfél hónapig, montam Irénnek. Egy héttel később már a rektornak címzett nyílt levelet fogalmaztam Christianával az egyetemi szexuális zaklatási esetek jobb kezelését követelve. Akartam én ezt? Egy nagy frászt. De mégis itt találtam magam: Christiana tenni akart valamit, de szociális média híján mindenhonnan lepattant. És ha az egyetelm tanácsából azt mondják, hogy nincs aláírásgyűjtés, de nagyon kéne, hogy legyen? Akkor hogy megy az ember aludni? Elterjesztettem így az aláírásgyűjtést facebookon, twitteren, majd megjelent az újságban is. A világ összes érzelmén átmentem az elmúlt héten... beléptem a feminista csoportba, amibe soha nem akartam volna, és beszéltem egy csomó emberrel, akivel soha nem akartam volna többet szóba állni - hiszen ismerem ezeket az embereket, ezek néztek rám lesajnálóan Imarnál, hozzájuk voltam hasonlítva, és velük voltam megcsalva is, így vagy úgy. Ezt is megpróbáltam elfelejteni, miközben próbáltam egy egész országot megrengető téma zászlóvivője lenni, mintha erre lenne bármi felhatalmazásom. Meg is kaptam innen-onnan, hogy menjek vissza ahonnan jöttem, ott aktivistáskodjak. :) A mai napig nem értem, hogy kerültem ebbe bele.

A Naiiv hajó fedélzete az új kedvenc helyem. A víz közelsége, ide-oda közlekedő kacsacsaládok és csivitelő fecskék megnyugtatnak. Bárcsak végtelen lenne ez a nyár, mondtam Antinak. Miközben a világ nagy része megfő, én végtelenül békésen élem az életem a kihalt Tartuban, a kihalt egyetemen, a csendes utcákon. Van időm a kötelességeimre és a hosszabb távú terveimre koncentrálni... és egy kicsit a feldolgozatlan traumáimra is.

Fel lehet őket dolgozni egyáltalán?

pillanatok egy nagyon káoszos júniusból

Főtt spárgát és házi majonézt eszegettünk egy komplett romhalmaz tetején, ami valaha egy fürdőház volt. Az este tartalmazott továbbá két halálnyugodt házigazdát (egy művésznő és egy hangszerkészítő), egy fekete macskát, egy golden retriever kutyát, aki rettegett a fehér macskától, némi főtt tojást és két üveg fehérbort. A fürdőházat elvileg felújítják, és ennek eredményeképpen időnként elkészül egy-egy szoba, amiben fogadhatnak vendégeket, de nincs mit szépíteni - a ház aljában csordolgáló vasas víztől kezdve, a konyhában hetek óta enyésző zöldségeken át az egymás hegyén-hátán porosodó színházi díszletekig a hely nem volt más, mint egy - hát, alig lakható romhalmaz. És minden sarkát imádtuk. Bármikor visszamennénk, akár csak azért, hogy letakarítsuk az ereszt vagy végre szemtanúi legyünk, hogy a kicsi fekete macska éjjel emberré változik és szellemeket idéz. Az elzászi utunk messze legjobb része volt.

Bekönnyezett a szemem, amikor Fanni megállított a kastély murváján, mikor megpróbáltam angolosan lelépni az esküvőjéről. Nem akartam megbántani, csak annyira el volt foglalva mindennel, és én annyira marginális vendégnek éreztem magam, hogy úgy gondoltam, nem nagy gond, ha elslisszolok. De persze nem kellett volna - ismernem kéne Fannit eléggé ahhoz, hogy igenis számít neki minden egyes vendég, nagyon is. De a lábam fájt, késő volt, őrült fáradtak voltunk a kimerítő francia úttól és valahogy az esküvőt magát is úgy szervezték, hogy elég kimerítő legyen. (Kikérdeztem a mellettem ülő esküvőszervezőt, innen tudom.) Fanni maga is kicsit nyomottan érezte magát a lagzi dinamikájától, de hálisten később sikerült átbeszélni a dolgokat és megnyugtatni őt, hogy voltak azért nagyon szuper dolgok is ebben a hétvégében. Régi pécsi ismerősök, új párizsi ismerősök, mennyei sajtok és borok. Meg látni Fannit. Az is nagyon jó volt.

Sokkal, SOKKAL több ember volt a jaani máglyánál június 23-án, mint 7 évvel ezelőtt. Szonja és én azonban így is végtelenül meg voltunk hatva, hogy ennyi év után együtt és ugyanott ünnepeljük a jaani estét. Fox jámboran követett minket, és bár kicsit nyomorogva, de teljes katarzisban élvezkedjünk a legrövidebb éjszakában. Valaki odajött hozzám azzal, hogy követ twitteren. Más csak a virágkoszorúmban gyönyörködött. Foxszal másnap a Naiiv hjóján ücsörögve gondolkoztunk azon, hogy van-e jobb hely, mint az Emajõgi vizén ringatózva egy nyári estén élvezni egy mojitót. Remélem az élmények elég motivációt adtak nekik ahhoz, hogy végre ideköltözzenek, minél hamarabb.

Anti belekúszott az égszínkék finn tóba. Úgy éreztem magam, mint egy képeslapon: kristálytiszta természet, sehol egy lélek, fenyőerdő és hullámzó jégvájta tó. Ez az a finn nyár, amiről a dalok szólnak, amiért a finnek hajlandók elviselni 8-10 hónapnyi hideget és latyakot. Ez a harapható tisztaság és szabadság. Évek óta tanítok finnül, ennél is több ideje tanulom én magam, de még talán soha nem sikerült eljutnom az egész lényegéhez. Ez az egész lényege: a tó, az erdő, a levegő, a napsütéses éjszakák.

A. Heinapuu valószínűleg nem az első söre után töredelmesen bocsánatot kért tőlem, amiért miatta nem kaptam meg az Ilmapuu díjat. Amit mondjuk jó lett volna megkapni, mert 1) hülyére dolgoztam magam az elmúlt időben, 2) 2500 euró jár vele, ami nyilván tök jól esett volna. Bár nem vagyok biztos benne, hogy A. Heinapuu valóban az egyedüli felelőse annak, hogy nem kaptam meg az Ilmapuu díjat, azért jólesett hallani, hogy én voltam a szoros második. Az érzelmi csapongások ellenére nagyon élveztem a társaságát, ahogy kipletykáltunk mindent, ami kipletykálható, és - ami a legfontosabb - megismertük egymást. Egyébként is imádtam a kuhmói estét: ősöreg finnugristák és néhány fiatalabb tag. Pont annyira káoszos és csodálatos volt, régi ismerősökkel és őrült történetekkel terepmunkákról, mintha újra 2019 lenne, és az életünk nem dőlt volna össze.

A W-Park 5-ös számú pályáján rosszul mértem fel a lehetőségeimet és 6 méter magasan pánikrohamot kaptam. Ez amúgy nem jellemző rám, ez volt az első alkalom. Őrült lihegés közepette hisztérikus sírásban törtem ki, de Christiana megnyugtató jelenlétének köszönhetően valahogy visszavánszorogtam a kiindulópontra. Hosszú percekig nem bírtam megnyugodni. Mondjuk lehet, hogy nem volt a legjobb ötlet a FUFF másnapján halál másnaposan kalandparkba menni, de nagyrészt amúgy élveztem, jobban, mint az otthonmaradást élveztem volna. Christiana mindig szuper, abszolút megértett és mindenben támogatott. Segítségével hamar elmúlt a másnap, de azért a fáradtságon meg az érzelmi kimerültségen nem tudott segíteni. A szülinapomon viszont meghívott magához és ajándékozott nekem egy anti-másnap szettet: kókuszvizet, kombuchát, kimchit, gyömbérshotot és - ha esetleg inkébb tovább innék - kézműves sört. Ezeket amúgy másnaposságtól függetlenül is imádom, úgyhogy igazán szeretve éreztem magam. Az 5-ös számú pályát valahogy végigcsináltam.

Szeretettel teli volt a születésnapom. Korábban riadalmamban megcsináltam néhány szűrővizsgálatot, minek eredményeképp a legnagyobb bajom a krónikus vérszegénység. (Amivel tényleg kezdenem kéne valamit.) De ez sokkal kevésbé riasztó, mint a dolgok, amiktől féltem. Szóval minden okom megvan reménykedni további boldog években még akkor is, ha nem nézek pont úgy ki, mint 28 évesen, és nem pont úgy néz ki az életem, ahogy azt sokszor és sokféleképpen elképzeltem. A szülinapomon rengetegen felköszöntöttek, és jó volt érezni, hogy számon tartanak.

És most július van, és nagyon remélem, hogy legalább 2 hétig nem történik velem semmi.

<3

FUFF 2024

Sinderella a jobb oldalamon terpeszkedik, ahogy szokott, a hasát a kezem felé fordítja hátha megsimogatom. (Általában bejönnek a számításai.) Én fekszem az ágyon és rohadok.

Második napja nem bírom elhagyni a lakást.

Holnap remélem sikerül. Időnként sikerül felkelnem és felöltöznöm de akkor sem bírok kimenni az ajtón.

Kint még bőven világos van, az idő gyönyörű, és rengeteg a tennivaló. A fejem viszont ködös és nem megy a gondolkodás.

Talán ez lep meg a legjobban a Finnugor Filmfesztiválban, amin az elmúlt hónapokban dolgoztam, és ami most szombaton ért véget. Hogy nem bírok feltápászkodni belőle. Olyan vagyok, mint azok az állatok (általában rovarok), akik miután világra hozták a kicsinyeiket, maguk elpusztulnak. Egyszerűen nem tudok az előttem álló feladatokra koncentrálni. De még az alapvető funkcióimat sem nagyon tudom ellátni. Ottmaradtam a fesztiválon.

Ami annyira nem meglepő, mert ez az esemény tényleg jó sokat kivett belőlem. Kapok érte pénzt, de így is kicsit kínos, valójában hány órát töltöttem a szervezésével. (Kurva sokat ugyanis.) Az sem segít, hogy valószínűleg még egy ideig nem láthatom a filmeket, legalábbis a végleges verzióit.

Ahhoz már kicsit késő van, hogy elmeséljem, mi történt, mikor és hogyan. Minden csapatnak megvolt a maga bája és különlegessége. De mindenki nagyon jó fej volt, ahogy a színészek és a finnugor segítők is (kivéve akik nem - de ebből nagyon kevés volt). Nem akarom szó nélkül hagyni azt sem, hogy ezt nem mindenki lett volna képes megszervezni.

Ügyes vagyok. Szuper filmek készültek, barátságok és új ismeretségek szövődtek, láttam, ahogy a vendégek bepillantanak a kisebb finnugor népek világába és beleszeretnek Észtországba. Ezek már egyenként is olyan dolgok, amiktől teljesen bepörgök.

De aztán látva a félig üres termet az ERM-ben a vetítés kezdetén, elgondolkoztam, hogy vajon ki a fenét is érdekel, hogy ez megtörtént. Pár amatőr-félamatőr filmes csinált egy-egy párperces filmet valamiről, amiről elég keveset tudnak amúgy. Érdekel ez valakit? Lett ettől valakinek jobb?

Talán ha meglesznek a filmek online is, kicsit nagyobb visszhangja lesz. Vagy ha viszik őket fesztiválokra. De tulajdonképpen mire is pazaroltam ezt a rengeteg időt, amit a doktori dolgozatommal kellet volna inkább töltenem?

Ki kell kapcsolnom a fesztiválszervező Bogit és be kell kapcsolnom a nyelvész Bogit. Igen, várnak a hétköznapok, a mókuskerék. Ha nem akarom, akkor is.

Ismerem a finnugor világot. Biztosan tartogat nekem még bőven munkát és projektet.

De most először fel kell száradnom ebből, és ez meglepően nehezen megy.