Emlékszem a megkönnyebbülésre, amikor az orvos először kimutatta a szívhangot. Január 13-a volt, és én először pillanthattam rá a fiamra. Valamiért nagyon féltem, hogy nem lesz szívhangja, de volt. 7 hetes terhes voltam, ő pedig babszem méretű.
Mi még nem tudtuk, de a bal szívkamrája már akkor sem volt kifejlődve. És azután sem fejlődött ki.
14 hetesen forgolódott bennem, amikor végre megtudtuk, hogy minden fontosabb genetikai teszt szerint rendben van. Újabb hatalmas megkönnyebbülés. Ekkor már túl voltam az első trimeszter nyomorain, egy pusztulatos influenzán, meg többrendbeli identitáskrízisen, és készen álltam arra, hogy bejelentsük a világnak, hogy babát várunk.
Nagy volt az öröm.
A mai napig kapunk gratulációkat. Pedig gyerekünk az nem lesz.
Az ember már csak olyan, hogy szabad idejében elképzeli, milyen babát hoz a világra. Szőke lesz, mint Anti, vagy barna, mint én? Égszínkék szeme lesz vagy bezöldül? Érdekelni fogják a vonatok, a traktorok, a kukás autók? Milyen daloktól fog elcsendesedni? Magyarul vagy észtül lesznek az első szavai?
Kiderül időközben, mennyi rokon-ismerős vár még gyereket. Milyen jó lesz ennyi kortárssal együtt lógni. Igazi kis csipet csapat. Megkapom a tanszéki babaruhákat.
A 16. heti ultrahangon is vidáman dobogott a szíve. A jobb fele. Háromszor is megvizsgáltak, sétáltattak, ide-oda pakoltak. A bal kamrába alig megy vér.
Pisze orra volt és apró kezei-lábai.
De ha egyszer születés után nem tudna életben maradni. Nem tudunk mit csinálni. Nem minden baba életképes, és a miénk nem az. Más babák más okokból nem életképesek, és az is ugyanolyan szörnyű.
Két hét múlva újra találkozom vele egy ultrahangon. Nem azért, mert bármi változna, hanem hogy jobban ki tudják deríteni, mi mehetett félre. Hátha egyszer lesz egy egészséges gyermekem is.
Sinderella szokott helyén, a bal oldalamon nyújtózkodik. Én fekszem az ágyban és kedvem van a hasamat simogatni. Hosszú nap volt, idegenvezettem Szetuföldön. Nem érzek még mozgást, csak azt, hogy van ott valami. Alma méretű fiúgyerek.
Esküszöm nem fogok folyton csak a terhességemről (majd a gyerekről) írni. De ez az én blogom, amiben arról írok, ami foglalkoztat, és ez most eléggé foglalkoztat. Még sosem vártam gyereket, és elég sok mindent át kell programoznom magamban, mire kibújik belőlem a prücsök.
Az első trimeszter jó szar volt. Hányinger, álmatlanság majd aluszékonyság, ködös tekintet és teljes fókuszálatlanság, ingerlékenység, ilyen-olyan fájás, plusz titkolózás, bizonyalanság és csak várakozás, várakozás a 12. hétre, hogy az orvosok végre szóba álljanak velem. Egyél folsavat és reménykedj, hogy benned marad a baba.
Ez a fáradékony, nyűgös, zsíros hajú, rózsaszín bőrű, egyre hízó nő itt a tükörben az új valóság. Ezt sikerült alkotnod, édes lányom. Várandós kismama lettél, azok egyike, akikről a feminista kollégáid enyhe lesajnálással nyilatkoznak kávészünetben.
Valószínűleg a lesajnálás az én fejemben is megtalálható volt itt-ott.
Most aztán én is azon unalmas anyukák egyike leszek, aki babakocsikat hasonlítgat és a fogzási lázról panaszkodik.
De kezdek egyre jobban megbékélni ezzel.
Igen, lehet, hogy babakocsikat fogok hasonlítgatni. Meg egy csomó béna dologról fogok beszélni meg béna dolgot fogok csinálni. Meg nehéz lesz és ijesztő. Ez nem macska meg nem kutya, hanem gyerek.
De ha nem ez a nehéz dolog várna, akkor várna valami más nehéz dolog. Például hogy miért nincs még gyerek. Vagy valami más.
Továbbá az én szüleim is csináltak egy csomó béna dolgot a kedvemért, és ennek eredményeképpen sikerrel felneveltek, és nagyon hálás vagyok nekik. Egy epikus feladatra vállalkozunk Antival, mert hiszünk bene, hogy sikerrel meg tudjuk csinálni, és az életünk gazdagabb lesz tőle. Létrehozunk egy embert! Legendás lesz!
Nem akarom túlmisztifikálni az anyaságot, vagy leönteni giccsel. Büdös lesz, fárasztó és gyakran kiborító. De akkor is jólesnek a bátorító szavak, a tisztelet, az őszinte kérdések a hogylétem felől, a segítség-felajánlás és a pozitív történetek más szülőktől arról, milyen örömöket hozott a gyerek az anyja-apja életébe. Terhesen még jobban támaszkodom a környezetem hangulatára, és még jobban érzem, hogy befogadnak-támogatnak-e, vagy kitaszítanak. Néha ezt érzem, néha azt.
Ma például jó érzés vett körül. Obinitsában örültek, hiszen nemcsak kedvelnek személyesen, hanem konkrétan egy szetu gyereket várok. Rieka Hõrn mesélt nekem egy csomót a régi szetu "nőnapi" hagyományokról, és kolléganőjével jól lecsesztek, mikor levettem egy zászlót egy szekrény tetejéről, hogy terhes nőnek nem szabad nyúztózkodnia, különben rosszul fordul a gyerek és lábbal előre születik meg.
A tizenhatodik hétben, lassan négy hónaposan már kész vagyok arra, hogy rendes Bogiból anyajelölt Bogivá váljak.
Sírtam az örömtől. Nem gondoltam volna, hogy én spontán teherbe tudok esni a meglévő ilyen-olyan nyavalyáimmal. Már megvolt az időpontom a nőgyógyásznál, hogy kikutassuk a terméketlenségem okát. Erre itt van tessék, a két csík, és a válasz több titokzatos változásra, amit az elmúlt időben a testemen megfigyeltem.
Az, hogy késik a menzeszem, nem újdonság. Mindig késik. A reggeli hányingert betudtam a rémes vastablettának, amit reggel éhgyomorra kell letolni a torkomon. Túl sok bennem a sav, nyilván ezért ébredek fel éjszakánként heves szívdobogásra és gyomorfájásra. A mellem meg nagy és érzékeny mert ugye mindjárt megjön a menzesz. Hát de nem jön.
Egy rimis gombapörkölt miatti felfordult gyomor és lemondott finnóra kellett ahhoz, hogy végre vegyek egy tesztet. Nem szoktam így kiborulni egy gombapörkölttől ugyanis.
Sírtam a félelemtől és izgatottságtól is. Hiszen épp most vázoltam fel, milyenre tervezem a 2025-öt! Vége az önálló életnek, vége annak, hogy én vagyok a legfontosabb: mostantól itt a gyerek, ha minden jól megy, meg is születik, kezdődnek a hosszú éjszakák, rövid alvások, hasfájás, sírás, betegség, programok, bölcsi, mókuskerék, a gyerek belekalkulálása mindenbe. Akartam anya lenni, akarom ezt a gyereket, de akkor is vége a könnyű jó életnek, úgyhogy jobb is erre realisztikusan felkészülni. Jesszus anya leszek meg minden, hogy kell ezt csinálni.
Aztán ott volt a magány: Anti munkában volt, nem akartam neki messengeren írni, vagy a munkahelyén felkeresni a hírrel. De ki másnak mondhatnám el? A családot beavatni később szokták, amikor már tuti, hogy minden rendben van, a gyerek kezd gyerekformát ölteni. Nagyon hiányzott, hogy felhívjam anyát, kibeszéljem vele, ami történik, meg ahogy érzem magam, de nem akartam neki hamarabb elmondani, mint apának, annak viszont várnia kell. A barátnőim? A legközelebbiek sajnos kifejezetten nem vonzódnak a gyerektémához, és még egy különösen jó barátnőmnek sem született gyereke. Az a gondolat sem nagyon tetszett, hogy mindenki szemében átalakuljak normál Bogiból várandós Bogivá, bevonzva a szokásos kérdéseket.
Apropó, amikre még egyáltalán nincs válaszom. Felhívtam az egyetemi klinikum diszpécserét és megtudakoltam, maradjon-e a január 28-ai időpont a hírek fényében, és ő azt mondta, maradjon. De ez még ugye majdnem 3 hét. Addig nem tudok semmit arról, miféle lény lakik bennem, és milyen kilátásai vannak a jövőre nézve. Addig én is a sötétben vagyok. El sem tudom mondani, mennyire várom már a 28-át.
Kicsit nehezen szánom rá magam ennek a posztnak az írására, ahogy az írásra általában.
De 2024 is megérdemli, hogy elbúcsúztassam.
A szavak, amik eszembe jutnak róla: hála, biztonság, egészség, szeretet, álomszerűség.
Nem olyan rossz szavak egy évre nézve. :) Na de jó, csináljuk ezt valahogy normálisan.
MUNKA, EGYETEM, TANÍTÁS
Az év során, főleg az első felében igyekeztem belerázódni a doktoranduszi életbe és valahogy tető alá hozni az első cikkemet. Teljesen nem sikerült. De részben igen. Imádom továbbra is az egyetemet, a kollégáimat, és különösen az órákat, amikre jártam, de jövőre mindenképpen több időt kell töltenem az irodámban, és jobban kell fókuszálnom a tudományos karrieremre, különösen az írásra, mert különben semminek semmi értelme. Ellenben nagyon büszke vagyok az eddigi kutatásomra, a jól sikerült kvalitatív interjúimra, a SOUL-előadásomra, az első recenzió-megbízásomra, és ahogy lassan beeszem magam a komolyan vehető tudományos közösségbe.
A 2 csoport + 1 magántanítvány felállás finntanítás terén nekem bejött - bár lehet, hogy ezt is csökkenteni kellene. Valahogy, ahogy egyre észtesedek el, úgy érzem magam egyre nagyobb imposztornak finn terén. Viszont nagyon szeretem minden diákomat, és nincs szívem búcsút mondani nekik. Továbbá a tanítás nagyban segít abban, hogy ne felejtsek el finnül. Valami azt súgja, hogy nem sokáig marad így ez az oldala az életemnek, de ameddig így marad, szeretettel, becsülettel csinálom.
ÖNKÉNTESSÉG, FINNUGORSÁG, ZENE
Úgy tűnik, amit a legjobban élvezek és a legjobban megy, még mindig a varázslénykedés a finnugor világban. Hogy itt mennyi minden történt!
Először is, végigvittem még egy évet, majd sikeresen leköszöntem a Hõimulõimed elnöki tisztségéről. A második év sokkal simábban és magabiztosabban ment - csináltunk egy mari táncházat, egy második finnugor diszkót, megjelent egy csomó tag csomó cikke, kirándultunk a Sörve-félszigetre, kiadtuk a lűd nyelvtant, szerveztünk szaunaestét... nem is tudom-bírom összeszámolni, mennyi minden történt. A nem-főnöki tisztséget megszokni meglepően nehéz, de mégis kellemes változás. 35 évesen már igazán nem kell a junior szekciót vezetni.
A Kännu Peal Käbi életében mindenképp csúcspont volt a Tallinn Music Week, mely annyira nagy hatással volt rám, hogy még blogolni is bírtam róla. Utána jött a változás: Anti kilépett, és sok ideig úgy volt, hogy én, is de meggondoltam magam - azonban elment Heikki, és persze Rodolfo sem tudott már velünk maradni, hisz Japánba költözött. Ez a sok változás és a velük járó sokkal kevesebb koncert azonban valahogy csak dobott a kedvemen a zenekarban maradáshoz és aktív részvételhez: a TMW után a másik egyértelmű csúcspont a rokon népek napi fellépés volt Narvában (szinte) az "új felállással": megerősített benne, hogy van még keresnivalónk a színpadon, és szuper új dolgok várnak még minket.
Twitteren tavaly örültem neki, hogy elértem az 1200 követőt. Most jelenleg 4900 van (bár volt már 5000 is). Ennek mindenképp látom a hatását: meginterjúvolt Sergei Sumlenny a finnugorokról, Sophia Smith Galer a lűd projektről, Thomas Mitchell az orosz ellenzéknek adott anyagaiban használta fel a felem készített interjúját, Antal Dániel a finnugor zene ügyét karolta fel, és ahogy fogalmazott, "visszaadtam kicsit a hitét az emberiségben"... :D Most jelenleg a brit nagykövettel való találkozásra várok. Viszont a rohadt élet, egyre nehezebb ignorálni, hogy ki és hogyan birtokolja a Twittert, és az milyen károkat okoz a világnak. Át kéne nyergelni a Bluesky-ra, át kéne keretezni kicsit a kontentemet, bele kéne vágni a videózásba, de 'szom de nehéz otthagyni 5 év alatt összegyűlt 5000 követőt.
Aztán ott volt a FUFF. Aminek a hatását és eredményét még mindig nem érzi a világ eléggé, de én igen, és mindenki más is, aki ott volt! Nekik igenis életük (vagy legalábbis az évük) egyik legjobb pár napja volt az a bizonyos néhány júniusi nap, ami sokaknak kihat az életére még mindig. Idén újra csinálunk workshopot, illetve feltett szándékom szélesebb körben elterjeszteni az elkészült alkotásokat.
Kicsit nőtt az előadások, random bohóckodások száma is. Márciusban Lettországban és két lengyel városban propagáltuk a finnugorokat (szuper jó volt), májusban az országos finn nyelvi versenyen tartottunk egy kis finnugor játékos délutánt, Anna Makeevvel három óvodában is felléptünk, az év második felében kétszer is eljutottam Mulgimaa-ba a magyar kajámmal. Igen, ebből is szeretnék többet. Főleg Antival. <3
Jó, ha az ember csinálja ezt a rengeteg dolgot, és még jobb, ha ezért meg is jutalmazzák. Októberben megkaptam a Veelinnurahvaste ösztöndíjat kiemelkedő unikornisi tevékenységemért, és bár ez nem okoz különösebben nagy változást az életemben, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól.
A részvételem tavasszal az (eel)arvamusfestivalon új szerepet nyitott meg az észtországi közéleti szereplésemben, név szerint a külföldi nyelvtanuló szerepét. A kerekasztal-beszélgetés szuper jól sikerült, és a szeptemberben írt cikkem is nagyon pozitív visszajelzést kapott. A brit nagykövet érdeklődését is ez keltette fel irántam. Ez, illetve általános bevándorló-dolgok Észtországban nagyon is foglalkoztatnak engem, és talán könnyebben is emészthetők, mint az elvont finnugor világ. Meglátjuk!
Ja és a portré(szerű)interjú a Maaleht-ben. Sosem gondoltam volna, hogy ekkora méretben látom a fejem egy hetilapban, de láss csodát. Ennek nem volt nagy visszhangja, de nem bánom. Megerősített abban, hogy még mindig van érdeklődés irántam, és ez bőven elég.
BARÁTOK, KAPCSOLATOK
Először is a legfontosabb: Anti még mindig megvan! :) És továbbra sem kíván menni sehova, amiért nagyon hálás vagyok neki. Rengeteg közös kalandban volt részünk, rengeteget nevettünk, piszkáltuk egymást, pihentünk, küzdöttünk vállvetve valamiért, meg néha egymás ellen is. Nem lett a kapcsolatunk semmivel sem rosszabb, sőt.
Barátok terén a változás szintén többnyire pozitív. Nagy örömömre több sokéves kollégával-zenésztárssal érzem úgy, hogy eljutottunk a megértés és a bizalom szintjére. (De jó, hogy nem léptem ki a KPK-ból!) Szorosabb lett a viszonyom Edinával is.
A legjobban mégis a szeptember óta kialakult társaságnak örülök Orsival, Reginával és Bridge-dzsel. Ők kifogyhatatlan örömforrás, ami remélem, még sokáig megmarad.
A helyzet az ugyanis, hogy én örülök, ha új barátokat szerzek, de legalább annyira örülök annak is, ha egymással barátkoznak össze, vagy alakul ki köztük valamilyen pozitív kapcsolat nekem köszönhetően. Ezért élveztem olyan rettenetesen a FUFF workshopot is: láttam, ahogy emberek ismerkednek meg pont azokkal, akikre adott helyzetben szükségük van, és maradnak, fejlődnek ezek a kapcsolatok tovább. Ez az igazi érték.
Amúgy az év új embere Kristi Ilves. Az év régi embere Petar Kehayov, illetve a pszichológusom, Irén, de tudnék még írni mellé jó néhányat. Csak valahol őket is meg kell említeni. :)
EGÉSZSÉG, JÓLLÉT
Érdekes, hogy az egyik, amire a legnagyobb hangsúlyt fektettem idén, szinte egyáltalán nem látszott meg a szociális médiámban, és alig páran tudtak róla. (Pacsi Vicának, aki mindig türelemmel meghallgatta az aktuális kínomat.) Márciustól fogva, de különösen az év második felében komolyan befektettem az egészségembe. Szerváltam egy személyi edzőt, megismerkedtem a különféle masinák húzogatás-tologatásának tudományával, megtanultam kalóriát számlálni. Miután ez önmagában nem váltotta meg a világomat, szeptemberben beneveztem egy 8 hetes challenge-re, minek eredményeképpen gyakorlatilag minden nap edzettem, napi 10 000 lépést gyalogoltam és vezettem a kalóriákat is - és végre-végre sikerült fogynom, izmosodnom. Október 31 napjából 27-ben voltam edzőteremben, a november szintán hasonlóképp telt. A challenge adta tudás a mai napig elkíséri a mindennapjaimat, most is min. 8000 lépést sétálok, most is min. heti 4-5-ször veretem az edzőteremben, és sokkal, sokkal többet tudok a kajáról, mint korábban. Küzdök a normális fehérje- és vasbevitellel, és megtanultam kombuchát nevelni. Jól érzem magam a bőrömben, relatíve jól funkcionálok. 2025-ben szeretném csökkenteni a szervezetemet irritáló anyagok bevitelét és a felesleges túlevést. A kaja jó, nem kell rosszul lenni tőle.
Mindemellé komolyabban kezdtem veni a hidratálást és a rendes bőrápolást. Teljesen más dolgok mellett kötöttem ki, mint amiket 2024 elején gondoltam, de nem bánom a sok időt, amit ennek a kutatására fordítottam, és meglepően élvezem - mind a kialakult rutint, mind az eredményt.
Illetve idén is vettem egy halom ruhát, aminek nagyon örülök. Na jó, nem abszolút mindegyiknek - de mostanra kezdek sokkal tudatosabb lenni a ruhatáramat, főleg az anyagokat és szabásokat illetően, és sokkal jobb viszonyban vagyok a szekrényemmel, mint tavaly. Volt néhány világmegváltó felismerésem.
Szóval volt egy kis glow-up, különösen 2024 végén. :) 2025-ben folytatódni fog!
DOLGOK, AMIK NEM KELLENEK
Nagyon szeretném folytatni a 2024-ben, különösem 2024 utolsó negyedében kialakult életemet, de ebbe természetesen beletartozik néhány elengedés is.
Nagyon tetszett, ahogy egy pszichológus fogalmazott valamelyik tanácsadó hasábjában, valami olyasmit, hogy a boldogság egyik fontos sarokköve menedzselni az életünkben lévő emberek szerepét és a rájuk fordított időt. Néha ez az idő és szerepkör egyes emberek esetében itt-ott változott (csökkent vagy nőtt), és ezeket néha kisebb krízisek előzték meg. Viszont ez a hozzáállás segített kicsit nyugodtabban és kevésbé abszolutista módon közelíteni ezekhez a változásokhoz: nem arról van szó, hogy valaki már nem a barátom vagy ki akarom zárni az életemből, csupán igazítok a szerepén és a vele töltött időigényemen. Néha a nyugodt hozzáállás még mindig kihívást jelent, de mindig igyekszem, és esendő bűnös halandó lelkek vagyunk, ugye.
A Postimeesbe publikáltam pár cikket az év során, viszont nem vagyok biztos benne, hogy ez folytatódni fog. Korábban volt egy jól működő munkakapcsolatom a véleményrovat szerkesztőjével, de mióta őt áthelyezték, sokkal nehezebb lett megjelentetni valamit a véleményrovatban, és kaptam visszautasítást is. Meg amúgy is, kicsit fura dolgok mennek most a Postimeesben. Ki ez a Martin Ehala?
Nem kell továbbá olyan nagyon utazni. Mindig mindenki azt kérdezi tőlem, hova utaztam vagy tervezek utazni az év során. De idén a franciaországi út, a hamburgi konferencia és a mostani karácsony (no meg a csodálatosan eseménytelen tartui nyár) megerősítettek abban, hogy nekem egyáltalán nem hiányzik az utazás. A világ összes csodája és izgalma nagyon jól megvan nélkülem.
Idén kiléptem az Észak szerkesztőségéből és felfüggesztettem egy időre a nevelőoothonkodást is. (Bár nemsokára újrakezdem, hehe.) Jó sok mindenre mondtam nemet, mert nem mindenre van időm. Volt néhány kapcsolat is, amit talán lett volna lehetőségem mélyíteni, de nem tettem, és valszeg ez volt a helyes döntés. Élvezem ezt a szakaszát az életemnek, amikor a főbb dolgok a helyükön vannak, és foglalkozhatok a finomhangolással. Abban sem vagyok biztos, hogy rengeteget fogok ide blogolni a jövőben.
ÉS MÉG AMI JÖN
És persze volt pár ilyen-olyan random esemény. Például a petíció a Viljandi Kultúrakadémián történtek miatt, mely tényleges hatást gyakorolt az egyetem működésére. Az egy igazi hullámvasút volt, ami csodával határos módon megtérült.
Részt vettem az Ääremaastikud élményszínház három napján is, bár nem sznészként, hanem konyhásként. :) De történetesen imádok nagyobb csoportokra főzni, és hálás voltam, hogy hozzátehettem egy ilyen különleges élményhez, ill. lakhattam pár napot a legendás Eikellegimaa-n. Ez is olyan pár nap volt, ami rengeteget adott az évhez.
Az év során gazdihoz adtam két macskát: Puumát és Kuzját. Mindkettőre büszke vagyok, de különösen Puumára, aki a volt diákomhoz, Dorkához került a tesójával, Panterrel, és nagyon boldogok együtt. (Említettem, ugye, mennyire szeretem, ha szerepem van pozitív kapcsolatok kialakításában.)
Még mindig nincs vége a lakást érintő hülye pernek, de legalább történtek előrelépések, mi több, a nekem tetsző irányba. A következő nekem tetsző lépés lehetne az, hogy végre befejeződik ez az egész istenverte cirkusz. Nem szeretek bíróságra járni.
Félretettem x mennyiségű pénzt. Megmondtam magamnak év elején, hogy mennyit akarok, és sikerült. Nagyon örülök neki.
Illetve az évhez hozzátartozik az a rengeteg nap és élmény, amiben nem én tevékenykedtem aktívan, hanem mások tettek számomra széppé. Ilyen volt az évi több Kirjanduskohvik, vagy a január eleji talsipüha Obinitsában. Ilyen továbbá a sok szuper edzés, amin részt vehettem, a finom ételek, amiket ehettem, a kellemes kávézók és bárok, ahova elbújhattam és ahol mosolyogva üdvözöltek, a tavak, amikben úszhattam és az ösvények, amiket taposhattam, az üzenetek, amiket idegenektől kaptam (már ha pozitívak voltak), a cikkek, könyvek és videók, amiktől okosabb és műveltebb lettem (remélem).
TERVEK 2025-RE
Néhány dolgot csak fenn szeretnék tartani. A kapcsolatom Antival és a barátaimmal ezek közé tartozik. Meg a munkám az egyetemen. Azt is fenn szeretném tartani, ha lehet. :) Szeretnék a Hõimulõimed-ben is benne maradni, bár nem feltétlenül oda akarom fókuszálni az energiáim zömét.
Van, amit szeretnék fejleszteni. Ilyen a lakás itt-ott, meg a kertgondozási képességeim (melyek jelenleg nem léteznek, a kertem viszont igen, szóval ezzel valamit nos kezdeni kéne).
Van, amivel úgy érzem, hogy jó úton vagyok, de még nem értem célba - ilyen az egészségem, a ruhatáram és a napi rutinom.
És van, amibe lassan ideje belevágni. A helyzet ugyanis az, hogy idén félúthoz érek a doktori tanulmányamban, és lassan ideje lenne gondolkozni azon, mit szeretnék csinálni, ha a Tartui Egyetem nem finanszírozza tovább ezt a pazar életmódot, amit itt folytatok. És ha komolyan gondolom, hogy vállalkozni szeretnék és a saját főnököm lenni (neadjisten családot alapítani), akkor azt el kell kezdeni építeni nem jövőre és nem is fél év múlva, hanem most. Ötleteim vannak, nem is egy. (Belegondolva talán ez a baj.) Ideje legalább egyből valóságot csinálni.
Szóval az idei évet a tudatos növekedésnek szentelem. Meglátjuk, hogy alakul.
De rohadt hosszú lett ez a poszt.
Szóval ennyit az elmúlt és a leendő évről. :) A világ helyzetésről direkt nem írtam most, mert, nos, minek. A megőrülés elkerülése érdekében igyekszem saját hatáskörömre koncentrálni, eltekintve rendszeres és nem rendszeres adományozástól.
Pszichopatán hangzik ugyanis valószínűleg, hogy nem. Szinte egyáltalán nem. Nem vágyakozom a Túró Rudi íze, a Balaton partja, a belpesti bérházak, a pécsi dombok és a magyar nyelv után. Néha kicsit hiányzik az érett barack és a magyar borok meg persze a családom, de még a lelkem mélyén sem találom azt a zugot, ami valahogy "hazavágyik".
Valami gond van velem?
Ha találkozom egy magyarral, élvezem a magyaros energiát, a közös hátteret, meg azt, hogy megért - sok tekintetben úgy, ahogy az észtek nem tudnának, akkor sem, ha akarnának -, de a kellemes beszélgetésnél többet nem akarok tőlük, és eszembe sem jutna direkt kereni magyarok társaságát.
Ha hazamegyek rövid időre Magyarországra, élvezem a kultúrát, a sokszínűséget, az ismerős helyeket, fényeket és illatokat, de elég hamar elkezdek visszavágyni Észtországba, és általában örömmel utazom vissza Tartuba.
A helyzet az, hogy én annyira szeretem Észtországot, és annyira teljesen dilemmamentes ez az érzés, hogy nincs hely másnak. Sokéves álmom volt ide költözni, és minden nap hálát adok a jó sorsomnak, hogy ez sikerült. Imádok itt lenni, jobban, mint bárhol máshol a világon, és remélem, soha nem kell elmennem innen. Ez nem kényszer, nem fázis, nem epizód, nincsenek további terveim. A tervem Tartu. Boldog monogám házasságban élek vele.
Bár Magyarország távolról sem a legrosszabb hely a világon, sosem éreztem magam valami szuperül ott. Azt hittem, az élet már csak ilyen. De mióta jártam Észtországban, tudom, hogy sokkal szuperebbül is lehetséges éreznem magam. Minden tekintetben.
Úgyhogy nem, nem hiányzik, hogy újra rosszabbul érezzem magam, csak mert abban nőttem fel.
és most is félálomban nyammogom a papírízű vegán salátát. Anti nincs itthon ezen a héten, Dániában okosítja magát.
Wanda sírt, sírt a ketrecben majd az ágy alatt. Én döntöttem úgy, hogy befogadom pár hétre, szegény pici háromszínű anyacicát, aki kétféle belső gyulladással küzd, ezért el kellett választani a kiscicáitól. Negyedik napja keresi őket a hálószobánkban és sír. Én a kanapén alszom, már amikor tudok. Négy óránál többet egyszer sem sikerült, de inkább a 2-3 felé tendál éjjelente.
Az órák összefolynak, a betűk is a papíron. Nehéz a szemhéjam és fáj a fejem.
A módosított tudat módosított hetet szült. A mindennapi teendőket tiszta akaraterőből toltam végig, a szabad órákban a legkülönbözőbb irányokba folyt szét a nap.
Az ügyvédem izomból rádudált a szomszéd kocsira, aki csak közlekedni szeretett volna. Kicsit féltem tőle, de tudtam, hogy legalább ugyanilyen erővel képviseli az érdekeimet is. Összesen 1 óra éjszakai alvás után támolyogtam be a tárgyalóterembe és igyekeztem nemcsak felfogni a körülöttem folyó vitát, hanem uralkodni az arcomon és a nyelvemen is. Nem tudom, mennyire sikerült. Gyűlöltem minden percét, de az agresszív ügyvédemre végső soron büszke voltam. Otthon Sinderella, meglátván engem, turbó üzemmódba kapcsolt és addig dorombolt mellettem, amíg álomba nem szenderedtem a nap közepén.
A magyar spleen különböző csatornákon keresztül talált utat hozzám. Ritkán ér az a luxus, hogy kibeszélhetem Magyarországot egy emberrel, aki érti. Kényelmes érzés hasznosnak lenni és magyarázni az értetlenkedő világnak, mi történik Magyarországgal, de lássuk be, külföldiek ezt érteni sosem fogják. A magyarok meg nem nagyon szeretnek beszélni róla. Vagy ha igen, abból pálinkagőzös sírva vigadás lesz. Húzd rá cigány.
De bazmeg, néha fárasztó, amikor a sokadik nagymellényű idióta próbál azzal sakkmattot adni nekem Twitteren, hogy ugyan hogy van Orbán még mindig hatalmon, ha állításom szerint a többség nem támogatja.
Becsuktam a szemem a futópadon.
Mínusz hét centi a derekamból. Őrülten küzdök a hetedik hete - mindenre figyelek, kajára, lépésszámra, termi edzésre, kalóriára. Krónikusan kialvatlanul valószínűleg nem hozom a legjobb eredményeket, de most már megtanultam gyakorlatilag félálomban végigedzeni a tervet. Nagyon jól megy az a lehúzás behunyt szemmel is. Még két hét akaraterő.
A modalitás-szeminárium kicsit felborzolta a kedélyeimet, nagy erőkkel igyekeztem lenyugtatni magamat. Kivételesen csak a cikk felét olvastam el ('szért ad Petar fel minden héten valami 70 oldal olvasnivalót), de így is én vittem a hátamon a csoportmunkát. A modalitás-szeminárium olyan, hogy bár másfél óra, még így is csak bemelegítésnek tűnik - legszívesebben utána lesétálnék a legközelebbi kocsmába a professzorokkal és beszélnék tovább arról, hogy hogy is van az a deontikus meg episztemikus. (Igazából Budapesten volt is ilyen, sör és szintax volt a neve.)
Apropó alkohol. Ki kellett bontani azt a hülye bort? Nyilván nem, mégis kibontottam. Legalább legyen mire utatni, miért hullik szét a tudatom, a depressziós macskán kívül. De a kinyitott bor általában kinyitott kreativitást jelent, és mire észbe kaptam, már megint több mint 400 ezer ember látta az 1956-os hozzászólásláncomat Twitteren. Hirtelen ötlettől vezérelve én is lyukat vájtam a meglévő nemzeti színű szalagomba és magamra tűztem. A virálissá válás egyébként még egy jó mód arra, hogy az embernek napokra szétessen a figyelme, mondtam már?
Az üzenetekre válaszolgatván a mögöttem ülő pasi megkocogtatta a vállam. Olyan szép és intelligens kisugárzása van kisasszony, nem bírtam nem megszólítani önt. Egy kicsit beszélgettem vele, majd megkértem, hadd mehessek vissza a munkámhoz. Nyilván nem hagyott békén. Miután elültem máshová, azután sem. Végül a pincérek terelték el az asztalomtól - még jó, hogy ismernek és jóban vagyok velük. Ritka az ilyen élmény Észtországban, de sajnos ha megtörténik, akkor általában nem marad az udvariasság keretei belül. Magyarországon könnyebben békén hagynak, ha megkérem őket.
Kicsit megilletődve és feldúlva tekertem haza a bicajom, mikor hirtelen csörgött a családi chat - Gyöngyi húgom több mint egy év új-zélandi tartózkodás után hazaért. A vasút mellett vacogva gratuláltam neki online. Október 23-a volt, Gyöngyi nap.
Mivel a fejfájás nem múlt el, lehúztam a cipőm és összegömbölyödtem az iroda kanapéján. Csak Elizabeth van bent, de most ő sincs itt, csak nem ítél el, hogy ledőltem egy kicsit. Kisvártatva kinyílt az ajtó, és beállított Elizabeth az édesanyjával. Gondolta, megmutatja, hol dolgozik. Remekül nézhettem ki zokniban elfekve a kanapén.
Ki nézett ki még remekül? A portás ma reggel. A cipzáras Columbia pulcsimban, amit 2006-ban apával vettünk a pécsi Árkádban. A pulcsi velem volt az összes gimis évem alatt és azután is, és mindig is nagyon szuper volt, de valahogy valami a piros-szürke mintában nem tetszett, így tavaly elajándékoztam Christianának. Ő viszont nem egy gyűjtögető típus, gyakran válik meg a cuccaitól, így nem csodálkoznék, ha leadta volna valamelyik turkálónak. És így most a cipzáras Columbia pulcsim a tartui egyetem portásán üdvözölt engem kora reggel, amikor (az általam tartott) finnórára siettem.
Legalább jól megnevettettem vele Gyöngyit, akinek egy kis lelki támogatásra volt szüksége. Új-Zélandról nem lehet csak úgy kisétálni - de még ha tudja is ezt az ember, akkor is nehéz megküzdeni a valósággal. A lelki elsősegély dominálta ezeket a félálmos napjaimat - így jutott el Bridget az ügyeletre (nagyon jó okkal!), így adtam ki feladatnak az Autiosaari-t a diákomnak (hálás volt érte), és így mutattam meg a portást titokban Gyöngyinek a cipzáras Columbia pulcsimban.
Azon gondolkodtam éppen, hogy ezen a héten nem nagyon történt semmi.
(Igen, már megint virális lett egy bejegyzésem Twitteren, és ilyenkor mindig csőstül jön a mindenféle reakció, ami lássuk be, fárasztó. Úgyhogy most itt reagálom le.)
1. Szerintem a szociális média egyik legnagyobb előnye, hogy semmire nem kell azonnal reagálnom. Csak tőlem függ, hogy válaszolok-e egyáltalán valakinek, és ha igen, hogyan. Én olyan ember vagyok, aki élőben nagyon könnyen felhúzza magát, pofákat vág, beszól, nem fejezi ki jól magát, és másokat is kiborít maga körül. Ez az életem története. És persze még extra mérges szoktam lenni magamra is, azért, mert észre veszem, hogy már megint hülyén viselkedem, de nem tudok máshogyan. Úgyhogy a szociális média egyik legnagyobb áldása számomra az, hogy átgondolhatom, kibeszélhetem mással, megvizsgálhatom többb oldalról, amit látok vagy olvasok, és cenzúrázhatom magam addig, amíg a lehető legkiensúlyozottabb, legkonstruktívabb, legelegánsabb önmagamat tudom hozni a nagyvilág előtt. Minden mást úgyis csak megbánnék. Szóval tudom, hogy sokakból önmaguk egyik legrosszabb verzióját hozza ki a szociális média (ki ne akarna leugatni egy ostoba kötsögöt), de én őszintén igyekszem önmagam legjobb verzióját prezentálni, amennyire csak tudom, hogy még évek múlva is büszke lehessek arra a karakterre, akit az interneten építek és Timár Bogátának hívok.
2. A reakció egyben promóció is. Ha válaszolok egy idiótának, aki szerint egy libsi kurva / fizetett ügynök / hazaáruló / náci vagyok, esetleg arra buzdít, hogy húzzak ez Észtországból vagy öljem meg magam (igen volt ilyen), akkor azt az embert láthatóbbá teszem az algoritmus szemében, és végső soron neki teszek szívességet. És tulajdonképpen lényeges, hogy mit gondol rólam? Nem. Nem tartozok minden beteg őrültnek magyarázattal. Semmi sem olyan erőteljes üzenet, mint az ignorálás.
3. A szociális média akkor jó, ha mások reagálnak rám, nem pedig én másokra. Csodás, szuper dolog, hogy kiírhatom magamból, mennyire imádom a finnugorokat, és ez eljut a legkülönbözőbb emberekhez a világ legkülönbözőbb pontjaira. Szerintem messze a legjobb dolog ezekben a platformokban, megoszthatunk egymással érdekes, korábban nem ismert, látókört szélesítő tartalmakat. Ha én kezdeményezem ezt, akkkor az engem épít. Ha én reagálok másokra, én építem őket. (Persze sokan megérdemlik az építést, ebben semmi rossz nincs.)
4. Szimplán reagálni csak akkor van értelme, ha valami pozitívat akarok mondani valakinek, vagy ha valakinek szüksége van nagyobb elérésre, mert pl. drónokra gyűjt stb. Beszólni semmi értelme nincs. Mint írtam, ezzel csak szívességet teszek annak, akinek beszóltam. Az ő véleményét biztos nem változtatom meg, legfeljebb magamból csinálok céltáblát. Meg amúgy akarok bunkó lenni másokkal?
5. Nem szabad tudatmódosító szerek hatása alatt posztolni. (Blogolni sem. :)) Bármi, amit részegen, betépve, vagy hulla fáradtan mondani akarok (amúgy nem szoktam betépni), leírhatom, de csak akkor posztolom, ha józanul is elolvastam, és akkor is jó ötletnek tűnik.
6. Nem kell minden vitába beleavatkozni. Akkor sem, ha az az én posztom alatt alakul ki. Egy csomó ember csak arra használja, amit írok, hogy megerősödjön a saját elképzeléseiben, és isteni kinyilatkoztatást tegyen. Hadd nyilatkoztassa ki, illetve vitatkozzon azzal, akinek van erre ideje. Ha nincs igazuk, főjenek egymás meg a saját levükben.
7. A szociális média nem a valóság. Híresség lehetek online úgy, hogy senki nem tudja körülöttem, mivel töltöm az időm a telefon/laptop előtt. Online nagyon könnyű azt hinni, hogy mindenki egyetért velem, de jaj jaj de nem így van. Végső soron semmi értelme semminek, ha nem csinálok valamit. Nem az interneten, hanem élőben. Semmi értelme az online világnak a valóság nélkül.
Tudnom kell, hogy kinek tartozom felelőséggel, és kinek nem. Értsd: leszarom, mit gondol egy brazil tinédzser rólam, mert nekem az számít, hogy végigénekeljem a buszutat Narvából Tartuba az udmurtokkal, moksákkal és marikkal. Leszarom, hogy valaki Hollandiában félreértette a posztomat, amíg én szervezhetek egy finnugor diszkót vagy bemutathatok két tehetséges fiatalt egymásnak. Jó dolog az online hírnév, de az, ami: online, immateriális, és nem teljesen valódi.
Továbbra is igyekszem értéket teremteni és a legjobb oldalamat mutatni ott, amennyire csak tudom. És örülök a lehetőségeknek, amiket megnyitott előttem.
