in the Total Perspective Vortex

[Ez egy régi bejegyzésem, valamikor novemberből, amit nem tudom, miért nem raktam ki. De most megtaláltam és kirakom. Politikai okfejtés amúgy.]

(ezt azoknak, akik nem értik a címet)

Nemrég beszélgettem Normannal politikáról, és nagyon jó volt. A finn politika volt a téma (nagy távlatokban az éppen sokkal izgalmasabb, mint a magyar), és nagyon érdekes volt hallgatni, ahogy a többi finn ismerősöm hagyományosan gondoskodó, skandinávos, szociáldemokratás jellegű véleményével szemben igazi holland módjára sokkal kapitalistább szemszögből látja a dolgokat. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy vele jobban egyet értettem, csupán élveztem, ahogy árnyalódik a látásmódom egy témában, ami érdekel, és ezt valaki értelmesen tálalja.

*

(Mai finn politika dióhéjban: a finn gazdaság gerincének annyi. A Nokia, stb. nagyvállalatoknak harangoztak, nem viszik a hátukon a jóléti államot, a finnek igyekeznének talpra állni, de eljutottak oda, hogy nincs annyi bevétele az államnak, hogy fenn tudja tartani a skandináv modellt.
Mit tesz erre egy kormány, főleg egy liberális-jobboldali jellegű?
Csökkenti a juttatásokat, spórolási intézkedéseket vezet be, illetve igyekszik még megadóztatni, vagy az ellenőrzése alá vonni azokat az ágazatokat, amikbe eddig nem szólt bele. Hogy legyen pénze, ugye.

Na ja, de ez a finneknek fáj, mintha a fogukat húznák, mert azt érzik elveszőben lenni, amiről eddig híresek voltak: a marhajófej államot, mely segíti a rosszabb helyzetben lévőket is, illetve a híresen nagyszerű oktatási rendszert, melynek sikerült a 20. században egy palakőzeten tengődő, hal- és kátrányszagú, múlt nélküli paraszthordából kinevelni egy nemzetet, mely létrehozta a világ egyik leggazdagabb országát. És pl. pont az oktatás volt, amire soha egyik kormány sem sajnálta a pénzt, akármi legyen, még akkor sem, amikor a komplett Szovjetunió dörömbölt a határon. De most pont ezen kezdett el iszonyúan spórolni, és közben a finnek olyan bizonytalanságot élnek meg, amilyenre emberemlékezet óta nem volt példa arrafelé.

Persze mindez életre hívta a finn verzióját a populista, szélsőjobbra hajazó párttípusnak is (már a nevük is sokat mond: Perussuomalaiset - avagy az Igazi Finnek), mely nyilván ígért rendet és boldogságot, a suttyó elit seggbe rúgását, ingyenmakkarát, saját tavat szaunával, téli napfényt és végtelen koskenkorvát. Jól meg is szerzett egy csomó szavazatot a tavalyi választásokon, bekerült a parlamentbe, aztán kurvára meglepődött, hogy hűbazmeg itt kompromisszumokat kell kötni.

A finnek, mióta függetlenek, először tapasztalják meg, hogy a politika nem csupán néhány ambiciózus idióta szabadidős tevékenysége, és a jó szándék nem elég a megoldáshoz. Ahogy azt is, hogy a társadalom bizony differenciálódott, egyenlőség meg erős középosztály ide vagy oda, és egy helsinki hipszterbárban ücsörgő formatervező-mérnöknek veszettül nem ugyanaz a valósága, mint egy kainuui kisvárosi fakitermelőnek. És ezen nem átallnak baromira meglepődni, hiszen ezelőtt mindenki ugyanannyira paraszt volt - kivéve persze a svéd nyelvűeket.

Úgyhogy van itt baj, és mindez elég sok kérdést és izgulni, aggódnivalót felvet.)

*

Mikor Csabával hétfőn moziba mentünk, kicsit sokkolódva állapítottam meg, hogy bizony mi is burokban élünk és alig ismerjük a mainstream kultúrát. És azt hiszem, soha nem szabad alábecsülni, mennyire csak azt a világot érezzük igaznak, amelyben éppen élünk és látjuk és lélegezzük, és aztakurvaélet, hány ember gondolja butának vagy korlátoltnak vagy gonosznak a másikat, amikor csupán annak a bűne az, hogy más a realitása.

Amikor elmegyek szavazni, leteszem a voksom valaki mellé, akit én valamiért épp a legjobb ötletnek tartok - aztán mérges vagyok a többi emberre, hogy miért nem ők is rá szavaztak, hülyék-e, vagy mi.

De igazából miért is mondanám meg pont én, hogy ki alkalmas a kormányzásra és lenne jó ember Magyarország élére? Ha jól megnézem magam, nem igazán vagyok "átlagos" magyar állampolgár.

90-ben, a létező legátmenetibb korban születtem, első- vagy másodgenerációs értelmiségipalánta vagyok, egy olyan családból, mely már a szocializmusban is saját vállalkozást vitt. Városban vidékinek érzem magam, vidéken városinak. Életem első 7 évében én voltam a legkisebb gyerek (4-ből), aztán rövid időn belül én váltam a legnagyobbá (5-ből), annyi figyelmet kaptam, amennyit egy ép másodszülött kap egy sérült elsőszülött után (keveset). A közoktatásban mindig kilógtam a sorból (pedig hányan próbáltak beskatulyázni eminens tanulónak! Aztán beszóltam nekik, és meglepődtek.) Az egyéniségemmel mióta beszélni tudok, azóta okozom a gondokat, és az emberek többsége pont azért nem kedvel, mert nem tud hova tenni (vagy mert rossz fej vagyok). Bölcsésznek, sőt finnugristának adtam a fejem, gyakran gondolkozom olyan dolgokon, amiken a többi ember nem, és nem gondolkozom olyanokon, amiken a többiek igen, és időnként furcsa fejeket vágok, mert a fejemben épp a múltban vagy meg nem történt helyzetekben járok. Félek majdnem minden konfrontációtól, és csak remélni tudom, hogy van bennem annyi szubsztancia, hogy kárpótolja a világot azért a rengeteg dologért, amit nem teszek meg, mert túlgondolkodom és lebénítom saját magamat. Közben töretlenül próbálom a világot egy jó helyként értelmezni, míg önmagammal love-hate viszonyt ápolok.

Összességében véve meglehetősen elhanyagolható vagyok, a véleményemmel együtt.

Akkor pedig valóban nem vagyok több, mint egy színfolt. Mint Finnországban a svéd anyanyelvűek pártja (vagy akár az RMDSZ Romániában). Nem kormányozni akar, hanem képviselni egy kisebbséget, melyet szintén megillet a hang.

És ezt akkor is így gondolom, ha közben igaznak tartom azt, hogy okosabb vagyok, mint az állampolgárok többsége. Be kell ismernem, hogy fogalmam sincs egy csomó problémáról, és egy csomó ember realitásáról, és így nem is vágyom másra, mint hogy olyasvalaki is relatíve "látható legyen" az ország vezetésében, aki az én hangomon szól. Nagyjából.