Ismeritek ezt az érzést, amikor az érzelmi baromságok miatt egyszerűen képtelenek vagytok dolgozni?
Én eddig nem ismertem.
Eddig. Jókor jön, mi?
Asszem abbahagyom az egyre rövidebb bejegyzések írogatását és elmegyek aludni. Vasárnap estére kész dolgozatot ígértem L. tanárnőnek. Egy kanyi betűt nem írtam bele egész héten.
Dédimamám 90. szülinapja epikségek epiksége volt. Összesen 32-en zsúfoltuk be magunkat hozzájuk, kicsit olyan volt, mint egy díszszemle: megmutogattuk egymásnak, mire jutottunk eddig az életben. Többen is odajöttek hozzám, hogy na mi van velem, végzek-e lassan meg minden... én pedig like a sir, olyan okossággal meséltem a szakdolgozatomról, mintha komolyan pontosan tudnám, hová tartok és milyen módszerekkel. Nem mintha totál ki lennék csúszva az időből, és agyára mennék a konzulensemnek és képtelen lennék egy szerencsétlen szakirodalmat tisztességesen végigolvasni - pedig ez az igazság.
És persze lekéstem a vonatot, mert nem tudtam, hogy hamarabb indul. Budapesten való tartózkodásom során elég sokat javult a szétszórtságom, tehát már általában sikerül elintézni a dolgokat, de ha egyszer nem sikerül, azt az egész családnak látnia kell. Világos. Eléggé rosszul esett a dolog. Ahogy az a tény is, hogy a holnap reggeli vonat is hamarabb indul, fél 5-kor már rajta leszek, azért, hogy negyed órám legyen átnyargalni Budapesten a stilisztika zh-ra, amire hátizé, nem sokat tanultam.
Elegem van az egyetemből.
Az akut hiányzáslöketet, ami megkörnyékezett, diszkréten figyelmen kívül hagyom.
Kellek én még az embereknek, nem igaz, hogy nem kárpótol a gondviselés... csak hogyan, mivel. Bár most igazán nem nagyok az igényeim. Talán Pesten jobban fognak menni a dolgok?
Húsvét. Feltámadás. Lelki megtisztulás a böjt hosszú időszaka után.
Én inkább úgy érzem, hogy végső lelki leromlás a hosszú halogatások és félmegoldások korszaka után. Tovább halogatni nem lehet. Tudtam, hogy éppen egy nagy rakás híg fost kevergetek, amit egyszer le kell nyeletnem magammal, és az most érkezett el, tehát semmi csodálkoznivaló nincs a mai állapotokon. Csupán szomorú vagyok. Hosszú hetekig vártam, hogy "minden igazodjék", de ezúttal a családi bölcsesség cserben hagyott.
Nincs bennem semmi büszkeség az elmúlt napokra nézve. Mindig a kisebb ellenállás felé vonzottam. Így jártam.
A húsvét pedig nem támaszt fel, hanem végleg belelök a gödörbe, amelyből már rég fölfele kéne tartanom.
Legalább ha tudnám magamat szeretni. Jelenleg nem látom azokat a bizonyos kapaszkodókat.
Ja meg egy önző huszonéves kis csitri. Ezek az elmúlt napok tanulságai.
Kinn ülni a Szabadság-híd közepén és mentás borsókrémlevest eszegetni igenis nagyon menő. Ezt a mindentlefényképező japán turista is tudta, aki lefényképezett minket is.
Kinn ülni a koliudvarban és macifröccsöt iszogatni szintén menő. Főleg, ha Szonja is jár mellé, akivel azon beszélgetéstípust műveltem, amit régen igen gyakran tettünk (tehát kb. Prága előtt): ketten, valamilyen alkoholos ital mellett, addig beszélgetünk a magunk lakonikus, nyugodt módján, ameddig el nem kopik a nyelvünk/el nem fogy a pénzünk/össze nem akadnak a szavaink a sok piától.
Ráadásul ma találkoztam H.L. kisasszonnyal, mely minden napot feldob, és sikerült megvennem, amit meg akartam venni mindenféleképpen. Remélem, húsvétkor sikere lesz.
Hazajöttem Csabától, aki mellett úgy aludtam, mint aki kómába esett (megterhelő is volt az este), majd hazamentem és szakdoga helyett nyilván szintén kidőltem. Az alvásból neszek riasztottak fel. Ajtó nyitódott és csukódott, valaki ledobta a táskáját, járkált a szobában. Ezt igen meglepett, mert Nórát csak húsvét után vártam. Fel akartam emelni a fejem, hogy megnézzem, ki tört be a szobába, de nem tudtam! Nem tudtam kinyitni a szememet sem! Minden erőmmel próbáltam felfeszíteni a szemhéjamat de nem sikerült! Kiáltani próbáltam, de egy hang sem jött ki a torkomon. Végső próbálkozásaim eredményeként halk nyöszörgést sikerült kipréselnem magamból, amire magamhoz tértem, nagy nehezen körbe tudtam forgatni a fejem de senki nem volt a szobában. Megkönnyebbülten visszahanyatlottam, mire vízcsobogást hallottam, és rájöttem, hogy azért nem láttam a behatolót, mert a mosdóban volt. De már megint nem sikerült kinyitni a szemem. Kétségbeesetten próbáltam felébredni, de nem sikerült. Erre megjelent Nóra, és közölte, hogy külföldieknek csinál bulit, és Kispál és a Borzot kezdett el játszatni a laptopomról. Ekkor nyugodtam meg, hogy ez bizony egy álom és semmi több, mert Nóra biztos semmilyen körülmények között nem rakna be Kispált. :P
De olyan igaziak voltak a hangok... és mi az, hogy nem bírtam felkelni? Mintha a testem nem lett volna a birtokomban. Help! :S
A furcsa álomból kellemes bizsergés ébresztett fel a jobb combomnál: anya hívott. Egyrészt kirángatott a szürreális Erasmus-partiból, másrészt végrehajtotta az advanced anyavaráslatot. Ennek megértéséhez ismertetem a basic anyavarázslatot, amit valószínűleg mindenki átélt már:
Keresek valamit. Keresem minden helyen, ahol lenni szokott, de egyszerűen nem találom. Megyek anyához:
-Anya, van nekünk (mittomén,) hernyófogócsipeszünk? (most hirtelen ez az első hülyeség, ami eszembe jutott)
-Van persze, a helyén!
-De nem találom!
Anya odamegy a legnyilvánvalóbb tárolóhelyére és előveszi.
...tehát ez a basic anyavarázslat. Az advanced pedig az, amikor be vagyok ragadva egy gondolati gödörbe, csomó van az agyamban, nem találom azt a szükséges láncszemet vagy motiváció-foszlányt, ami kisegítene a saját farkam kergetéséből, beszélek két szót anyával és ő az első hozzászólásával eloszlatja a csomót. Még csak nem is biztos, hogy ilyen szándékkal, csupán kimondja az első gondolatát. És valahogy már minden tiszta és világos, nekem pedig helyreállt az agyi pH-m.
Ehhez azért tényleg tehetség kell. És anyám most egy mesteri példáját mutatta be, nyuhé. =)
