és akkor vége lett

és a füst elszállt és a kimondatlan dolgok kimondásra kerültek és Bogi és Imar szakítottak.

Ez van!

Persze, jó lett volna megmenteni. Jó lett volna abban az eufóriában élni, amiben néhány hónapig éltünk, örökre egymásra figyelni, nem elvarratlanul hagyni egy szálat sem, mindent először egymással megbeszélni, mindig egymást helyezni az első helyre, míg nem lesz minden teljesen kristálytiszta.

De elvesztettük ezt a képességet, és sosem nyertük többé vissza, és most már azt is látom, hogy ez nem egy végzetes hiba következménye, hanem előbb vagy utóbb óhatatlanul megtörtént volna.

Nagyon nehéz érzelmi teherrel ugrottunk neki ennek a kapcsolatnak mindketten, és azonnal nagyon nehéz helyzetbe hoztuk magunkat (az, hogy egyik fél teljesen felforgatja az életét és elköltözik egy másik országba, minden kapcsolatra hatalmas terhet helyezne). Erre jött a covid. Nagyjából másfél évig bírtuk, és mindketten igyekeztünk.

De nem működött. Igyekeztünk, de nem működött. Hiába szerettük egymást nagyon (persze most is szeretjük egymást, ahogy volt szerelmesek, szövetségesek és jó barátok teszik), nem illettünk össze és valószínűleg nem is fogunk soha. Mindkettőnknek vannak olyan alapvető tulajdonságai, amellyel a másik nem tud mit kezdeni, és nem tudtuk megadni egymásnak azt az érzelmi és intellektuális stimulust, amire a másiknak szüksége lett volna. Erre természetesen jönek a hibák és a félreértések és a félrekezelt helyzetek, de az egész mélyén az egyszerű össze nem illés áll, és egyikünknek sem a hibája.

Szóval most béke honol. Imar is megkönnyebbült és én is.

Mi lesz most? Ő nemsokára hazautazik Hollandiába (családi okokból) és feltehetőleg jó pár hónapig ott is marad. Én itt maradok Tartuban az albérletünkben Syksyvel. Majd ha Imar hazajön (legkésőbb szeptemberben, elvileg), én elköltözöm majd valahová máshová.

Nem Magyarországra. Egy cseppet sem végeztem Tartuval. :)

Kié lesz a macska? Az enyém! :) Álmodni sem mertem volna, de Imar azonnal kijelentette, hogy Syksy elsősorban hozzám ragaszkodik, így velem kell maradnia. Egyelőre ez az ő életében semmilyen változást nem jelent (hiszen én maradok az elbérletben), a jövőben majd igyekszem a környéken lakást bérelni, hogy ne szakítsam ki a macskát teljesen a környezetéből (sőt akár kétlaki is lehet belőle). De ez még messze van.

Van-e köztünk feszültség? Nincs. Végre nincs. Amíg Imar haza nem költözik, együtt lakunk az albérletben, és a közös barátainknak sem kell azon aggódniuk, melyikünket hívják meg a házibuliba (lol) vagy a konferenciára (lol). Nem látom semmi okát annak, hogy kerüljük egymás társaságát.

Ezt a kapcsolatot én már réges-rég elgyászoltam. Sokáig tartott és nagyon fájt, de túlküzdöttem magam rajta. És örülök, hogy ennek végeredményeképpen most csak béke és egymás végtelen heccelése van itthon, szenvedés, önutálat és bizonytalanság helyett.

(Meggyőződésem, hogy az Irish Embassy Pub csaposa valamikor akkor zárt a szívébe, amikor egy októberi estén edzés helyett, miután sírógörcsöt kaptam az öltözőben, inkább bekúsztam a kocsmába és patakzó könnyekkel kértem egy Sillamäe-t. Azóta minden alkalommal megjegyzi, mennyire örül, hogy lát.)

Ahogy hallgatom Imar neszezését a szomszéd szobából, piszkálom az Északos recenziót és nézem az arcom a tükörben, kicsit olyan érzés tölt el, mint mikor az elfeküdt végtagot megmozdítják és újra áramlani kezd benne a vér.

Szia Bogi.

Miért kételkedtél magadban ennyire. Hogy tudott lekötni ez a rengeteg hülyeség. Miért gondoltad, hogy nem vagy elég jó.

Biztos lesznek ennek az elengedésnek fázisai, rosszabb vagy jobb időszakai, de most nem kell sajnálni engem. :)

fájdalmak

Ha kikelek reggel az ágyból, normálisan felöltözöm, egészségesen eszem és rendszeresen mozgok, nem lehet lelki problémám?

Minden nap megpróbálom, de nem minden napot sikerül értelmesen tölteni.

A magányos bolyongás és az otthon ücsörgés között nincs lényegi különbség.

Az arcomba csapódott szinte minden ajtó itt Tartuban. Körülvesz a közöny és a magány.

De Magyarországon sem lenne jobb. Ott sem tartozom sehová, pont annyira nem, mint itt.

Fáj másokat traktálnom a hülyeségeimmel. Magamból is elegem van.

A személyiségem jégbe fagyott, a létezésemnek pedig leginkább abból a szempontból van értelme, hogy másoknak ne hiányozzak a leltárból.

Livin' the best life.

Az aspektusjelölést bányászom a tipológiai adatbázishoz, ami egyébként tök érdekes, csak tipikus ürgelyuk-téma: minél előrébb jutsz vele, annál bonyolultabb.

A másik monitoron Petter hangja inari számi morfológiát duruzsolja a fülembe. Nem teljesen tudok odafigyelni, de még így is érdekes. A morfológia csodálatos dolog.

Az ablakból a szépséges, hóborította Emajõgire látok rá, és a bebugyolált, néha sífutóléccel felszerelt észtekre.

Tegnap Sinine Äratus-tagokkal lazultunk és kártyáztunk Patrick lakásán, és tettünk próbálkozásokat egymás gondolatainak megértésére. (Imarnak jobban sikerült, mint nekem, de az is igaz, hogy három sör lemaradásban voltam a többiekhez képest.) Gyönyörű hóesésben sétáltunk haza.

A múlt péntek esti beszélgetés után Gergővel elengedtem néhány szorongást és dédelgetett sérelmet, aminek már épp ideje volt.

A téli egyetemen legalább a nevét látom a kollégáimnak. Az, hogy ugyanaz a program van nekünk megnyitva, és elvileg ugyanazt az előadást hallgatjuk, már rengeteget jelent az elárvult nyelvész kis lelkemnek.

Hölgy.

Mától (2021.01.26.) kezdve Észtország jelenleg a világ egyetlen olyan országa, melyben a köztársasági elnök és a miniszterelnök is nő.

Nő.

Valahogy kicsit furán hangzott. Átírtam: Mától (2021.01.26.) kezdve Észtország jelenleg a világ egyetlen olyan országa, melyben a köztársasági elnök és a miniszterelnök is hölgy.

(Amúgy ez egy elég jó hír. Nő/hölgy-szempontból is, de még inkább azért, mert 1) Kaja Kallas egy kompetens politikus, aki olyan értékeket és vezérelveket képvisel, melyekkel egyet tudok érteni, nem beszélve arról, hogy Imar ősszel belépett a pártjába, 2) az EKRE végre kiesett a koalícióból. Hála a magasságos jó égnek.)

Megnyomtam a "közzététel" gombot a FU tanszék oldalán.

Aztán megjelent Erzsi maga, Homonnay Gergely személyesen, és közölte, hogy nem hölgy, hanem nő.

Azóta azon gondolkozom, hogy vajon van-e valami gond a hölggyel. Van valamilyen konnotációja, amiről nem tudok? Tudattalanul erősítettem a patriarchátust? Regisztert tévesztettem?

Átváltottam a saját profilomra, és megkérdeztem, mi a gond a hölggyel.

De Timár Bogátának nem válaszolt.

Úgyhogy a sötétben maradunk, kedveszeim. És gondolkodhatunk, hogy azon kívül, hogy vajon stigmatizált-e a hölgy szó, vajon Homonnay Gergely 1) vajon szintén azok közé tartozik-e, akik egy rakás joviális bácsit képzel a FU tanszék üzemeltetői mögé, 2) miért tartotta fontosnak ezt az egy szem dolgot kiemelnie ebből az egyébként elég sok érdekes információt tartalmazó posztból, 3) vajon a FU tanszéknek válaszolt-e volna, és ha igen, milyen stílusban.

Unista suurelt.

Azaz álmodj nagyot, mondja nekem a kis fekete táblára, krétával felírt szöveg egy műnövénybe beleszúrva a könyvtár menzáján az asztalomnál, farkasszemet nézve velem, a sült sertésszelettel és a szósszal leöntött krumplival.

A kasszánál ugyanilyen tábla ugyanilyen műnövényben arra szólított fel, hogy nevessek. Jó helyre tették, épp a kártyás fizetéshez használt terminál mellé. Azon nevessek, hogy öt euró a menü?

A szomszédos asztalnál ülő lányok műnövénye a "ne felejts el ragyogni" instrukciót hirdette.

Nem tudom. Egy kicsit kellemetlenül érzem magam ezektől a szövegektől. A legváratlanabb pillanatokban törnek rám azzal, hogy álmodjak nagy álmokat, ragyogjak, nevessek, vegyek egy mély levegőt, ragadjam meg a pillanatot, legyek magam a változás, amit látni szeretnék a világban, meg még mi nem.

Mintha minden pillanatban a jövőmet kéne építgetnem.

Mintha minden pillanatban a legjobb formámat kéne nyújtanom.

Belegondoltak már, hogy milyen érzés egy depressziós embernek azt olvasni a sertéssültje fölött, hogy ne felejtsen el ragyogni?

Amúgy én csak ebédelni szeretnék. És ebben a tíz percben, ameddig megeszem ezt a szelet húst barna szósszal és krumplival, nem szeretnék azon gondolkozni, hogy mi történt a legutóbbi nagy álmaimmal, és hol tart a jelenlegiek megvalósítása.

Nagyot álmodtam, mikor ide költöztem, például. Vagy amikor úgy döntöttem, elkezdek azon dolgozni, hogy el tudjam olvasni (például) ezt a műnövénybe tűzött észt feliratot. Nagyot álmodtam, mikor férjhez mentem és nagyot álmodtam, mikor elváltam. Muszáj hétfő ebédidőben emlékeztetni engem az álmaimra?

És a helytelenül megsütött, rágós menzai húst nyiszálva nem akarok ragyogni. És ha nincs semmi vicces, nem akarok nevetni.

Esetleg talán mosolyogni.

Jönnek értünk.

Tegnap egy, ma már három troll tévedt oda az ELTE Finnugor Tanszékének a Facebook-oldalára. A legrosszabb fajtából (a trollokat ugyanis lehet kategorizálni): nem érdekli semmi, csak az, hogy szembesítsen minket egy épp aktuális, általa fontosnak tartott hazugsággal, illetve hogy minket mihamarabb fingósnak vagy fingugornak nevezzen.

Nem szeretünk kitiltani, de most muszáj volt.

A közhangulat fokozódását érezzük. A radikalizálódást érezzük. Azt is, hogy ezekre az emberekre nem lehet hatni.

Azokra kell, akik (még) nem ilyenek. De azokra nagyon.

Igazából rohadtul ijesztő, ami most épp itt történik. Eddig csak utáltak minket, de most konkrétan jönnek értünk.

Ideje évet értékelni.

Véget ért 2020, és bár ez természetesen nem jelenti azt, hogy mostantól minden probléma megoldódik és megjavul az élet, talán annak örülhetünk, hogy a kettesek és nullák a dátum mellett nem emlékeztetnek épp arra, hogy ez az év éppen különösen nyomorult.

Illetve talán tényleg lassan lesz fény az alagút végén, na.

De milyen volt nekem 2020?

Az a fura, hogy szinte nem is akarok beszélni róla.

Ez az év persze különleges volt mindenkinek, de az is köztudott, hogy nekem akkor is különleges lett volna, ha nem történik egy világjárvány a tetejébe. Igazából nehéz eldöntenem, hogy mi alakult úgy, ahogy a pandémiának köszönhetően, és mi, amihez annak semmi köze. Ha egyáltalán van olyan dolog, amihez ennek nincs köze.

2020-ban lenyomtam a téli egyetemet Budapesten, az IMM konferenciát Bécsben, és február 13-án kiköltöztem Észtországba, tele reménnyel arra nézve, hogy itt majd minden jó lesz, réges-rég ide szeretnék költözni, itt jobb a szakmai környezet, és persze összeköltözünk Imarral.

Aztán beütött a járvány, elköltöztünk másik lakásba, bezártak a helyek, eltompultak a vibráló színek, elkezdtek túlságosan is hasonlítani egymásra a napok, visszatértek a hajnali pánikrohamok, feloldódott a lockdown majd újra lecsapott, bekúszott a bizonytalanság minden döntésbe, tervbe és mondatba, én pedig hosszú szorongós órákat töltöttem azon gondolkodva, hogy ki vagyok és miért.

Amivel nagyon nehezen tudok megbirkózni, az a csalódottság önmagamban, mégpedig a szakmai életemet tekintve. Nem tudok semmilyen okot, magyarázatot, kibúvót találni arra nézve, hogy miért toporgok még mindig szinte a rajtkockán. Tudom, mit kéne csinálnom és nem teszem. Felkelek reményekkel telve, és a napom arról szól, hogy szép lassan elvesztem a reményt. Csalódok magamban szinte minden percben. Évek óta próbálok segítséget kérni, de semmi sem használ.

És ez az, ami a legjobban fáj, és amit nagyon-nagyon nehezen tudok feldolgozni. Ennek eredményeképpen gyakorlatilag már alig-alig kedvelem magam. És így nagyon nehéz élni a napokat, pláne fenntartani egy párkapcsolatot (egy sziporkázó értelmiségivel).

Szóval ezt el kellett mondanom. Erről nem 2020 tehet, erről én tehetek, és látom benne visszatükrőződve a személyiségem egyik legnagyobb hibáját (=nem tudok fegyelmezetten tanulni és dolgozni, minden IQ-ból, összehányva próbálok meg megoldani, és ami nem sikerül elsőre, vagy nincs egy zseniális ötletem rá nézve, azt nincs kedvem tovább fejleszteni). Nem tudok mit mondani magamnak, és másoknak sem.

Ez a nagyon nehezen elviselhető fájdalom áthatotta az évemet, de nem teljesen döntötte romba. Van egy-két dolog, amire büszke vagyok. Elindítottam a magánvállalkozásomat, és van 16 diákom. Némelyikük azt mondta, hogy nagyon szereti az óráimat. A Tartui Egyetemen marit tanítottam egy szemeszteren keresztül, és nagyon élveztem. (Örök hálám Mariannak és Orsinak az inspiráló, jókedvű társaságért.) Leadtam két tudományos és egy ismeretterjesztő cikket (a tudományosak közösen írt cikkek voltak, de az egyiket kb. 80%-ban én írtam). Előadtam a témámból a doktori szemináriumon. Megjelent több vers- és egy novellafordításom. Tartottam egy továbbképzést a hakniprojektről. Megtanultam marha jó kenyeret sütni - de ez speciel egy olyan terület, amit akarok fejleszteni, és dolgozom is érte szorgalmasan. Régi álmom vált valóra azzal, hogy megtanultam a videóvágás alapjait.

Lett egy cicám, akit nagyon szeretek, és szerintem ő is engem. Normál (=nem covidos) esetben heti öt-hatszor jártam edzeni. Sokkal kevesebb alkoholt ittam. Csatlakoztam egy kórushoz, ami normál (=nem covidos) esetben működött is, sőt fel is léptem velük. Nem maradt abba a hula táncolás sem.

Volt néhány euforikus pillanat is, például a születésnapom, a család látogatása július elején, a PásztorHóra és kb. az egész Rokon Népek Napja, és igen, a karácsony is. Nagyon szép karácsonyunk volt.

Idén elmaradt az IFUSCO, a summer workshop (kétszer), a CIFU és az evidencialitás-konferencia. Nem tudom biztosan, de gyanítom, hogy ezek is befolyásoltak abban, hogy szakmailag ennyire nem tudtam teljesíteni. Nem volt kontroll, nem voltak határidők, nem volt mit várni. Nem lettem magyar lektor sem, pedig erre nagyon számítottam.

Ha csak a járvány okozta lezárásokat nézzük, nekem ez volt az egészben a legnagyobb veszteség: nem volt lehetőségük történni dolgoknak. Sosem voltam egy nagy tervező, abban hiszek, hogy a dolgok igazodnak. A lehetőségeket sem kerestem aktívan, általában megtaláltak. De ha az ember otthon ül, és mindenki más is az ötletek, az eufória, az inspiráció meg sem születik. Olyan, mintha az életem lassan kifogyott volna az üzemanyagból.

Nagyjából decemberre jutottam odáig, hogy hajlandó voltam legalább félig megbocsátani magamnak azért, ahogy érzem magam.

Oké, hogy nem haladok, ha semmi nem vesz körül, pláne nem a témavezetőm, elvesztettem a megszokott környezetemet és nem sikerült beilleszkedni az újba.

Oké, hogy nem sikerült még beilleszkedni az újba, ha tátong köztünk egy hatalmas nyelvi akadály, és amint megérkeztem, bezárt az egyetem.

Oké azt mondani, hogy hiányzik az otthon, hiányoznak a kollégáim, akikkel éveken át dolgoztam együtt, és hiányzik az az érzés, hogy mások ismernek, hisznek bennem és számítanak rám.

Oké, hogy időbe, konfliktusba, türelembe és kompromisszumokba kerül közös életet kezdeni egy új férfival.

Oké, hogy magányosan érzem magam, ha az egyik kedvenc dolgom a világon a hosszú beszélgetés egy kedves baráttal, és a legkedvesebb barátaim nincsenek velem, és itt alig van (azaz mondjuk ki: nincs), akivel hosszan tudnék beszélgetni.

Oké, hogy nem vagyok elég motivált a finnugor közösségben, ha itt már eleve olyan sok lelkes és aktív finnugrista van, akik eléggé összeszoktak (és tudnak észtül!), és eleve, a finnugor dolog ideát nem is olyan "forró" téma, mint otthon. Azt szeretem csinálni, amit mások nem, hogy úgy érezzem, szükség van rám. Itt Tartuban én csak egy finnugrista vagyok a sok közül.

Oké, hogy ha romokban hever az önbecsülésem, nehezebben veszem rá magam arra, hogy új embereket akarjak megismerni.

Az pedig, hogy mindezek közt a párkapcsolatom még mindig megvan (sőt, most éppen elég jó állapotban), kisebbfajta csoda.

Új országba és új környezetbe beilleszkedni időt igényel. Fázisai vannak, és közben az embernek önmagát is újra kell építenie. Gyakran nem is az eleje a legnehezebb. Nem lehet megúszni, és nincs rövid út.

Azt kívánom magamnak 2021-ben, hogy találjam meg önmagamat újra.