tallinni ősz

Lassan besötétedett. A Hermann tornyot már alig látom a Lido ablakából, ahol ülök. Tallinnban vagyok, orosz beszéd, házias koszt, akváriumok és észt feliratok vesznek körül.

Tervislik.

Värske.

Head isu.

A Lido a kötelezően meglátogatandó tallinni helyeim közé tartozik, a Promod mellett, amit kegyetlenül kifosztottam. A Lido orosz típusú önkiszolgáló étterem. A tányéromat héjában sült burgonyával nyakon öntő hölgy az én észt nyelvű kérdésemtől egy cseppet sem zavartatva magát magyarázta nekem oroszul, hogy fel kell mutatnom a védettségi igazolványomat, de nem nála, hanem a kasszánál. Meglepően zavartalanul váltott oroszra az agyam. Hipp-hopp.

Az utca túloldalán jólöltözött emberek igyekeznem az operaházba. Hmm, milyen régen is voltam én operán vagy baletten, pedig anyával annak idején még bérletünk is volt.

Az elmúlt két és fél napot anyával töltöttem. Nagy vidáman mutogattam neki az életemet, Syksyt, Antit, Tartut és mindent, ami engem jelenleg olyan boldoggá tesz. Anya mosolyogva szívta be a levegőt, a hangulatot vizsgálta persze az épülőben lévő házak vázszerkezetét, és dobott fel ilyen-olyan vállalkozásötleteket.

Drága anya, segíteni szeretne abban, amiben csak tud. De nekem tulajdonképpen mindenem megvan. És mindennél többet jelent nekem az, hogy magam teremtettem meg és magam tartom fenn.

Most elmegyek és jól megnézem Antit, hogyan hörög a színpadon. :) Már Tallinnt sem utálom annyira (tulajdonképpen sohasem utáltam).

tartui ősz

Kályhafüstbe burkolózott Tartu: a Supilinn városnegyed kéményeiből folyamatosan árad a füst, jeleként annak, hogy itt a többség még mindig fával fűt, és az évi rutin része a tűzifa beszerzése, tárolása és beosztása. Képtelen vagyok megunni a kilátást az ablakomból, ami az ódon faházak tetőire nyílik, háttérben a Jaani kirikkel, a kedvenc templomommal. Hatalmas dolmányos varjak és járőröző macskák (köztük Syksy) uralják a környéket. A parkban csiperkék és gyapjas tintagombák nőnek, és valamilyen bocskoros-galléros gombafaj a fészeremben is tanyát vert.

Mindez elmondhatatlanul megnyugtató látvány. Nem zavarnak a lambériám alatt fészkelő lódarazsak, az ablakom előtt hálót szövő keresztespók, az éjjel a lépcsőházból berepülő denevér, a bukóablakon bepotyogó magvak, amiket a kertben növő fa hint magából szüntelenül. Nem zárom el magam a külvilágtól. Úgy működnek a dolgok, ahogyan kell nekik. Itt lakom fenn a babaházban, nézek le erre a mézeskalács-városrészre, és az az állandó szürkeség és hiányérzet, ami az éveim során szinte folyamatosan elkísért, már sehol sincs. A városháza tér díszkivilágítása otthonos és meleg, ahogy egy késő estén hazafelé botorkálok a macskakövön.

Antira rásüt a reggeli napfény.

Syksy a lábait behúzva, hasát az égnek meresztve, kinyújtózva alszik az ágyon. Ha megvakargatom a hasát, átfordul a másik oldalára.

Dudorászva, podcastokat hallgatva, táncolva készülök elő az óráimra. Minél jobban előkészülök rájuk, annál jobban élvezem őket.

A Lai-ban Anti kakót főz nekem. Bebújok a szobájába a hétfő esti táncórára, közben kintről hallom, ahogy a lakók viccelődnek, nevetgélnek.

My life is blissfully boring, mondom Saminak az Irish Embassy kocsmában. 

Minden összeállt egy szép, illatos, puha, meleg, sokkal eseménytelenebb életbe, ami nekem nagyon jó.

Perfect

Félúton lebegtem álom és ébrenlét között, miközben hason feküdtem az ágyon, torzított gitárdallamok kúsztak a fülembe Anti frissen megjelent szólóalbumából, és ő a kezével gyengéden túrt a hajamban.

You know, this album is kind of an ode to imperfection - mondta.

De nekem ott és akkor, abban a fél órában az ágyon fekve minden teljesen tökéletes volt.

Tere tulemast!

Welcome!

Hatalmas molinók (vagy mik) lógtak a Tartui Egyetem főépületén, üdvözölve az új és régi diákokat az új tanév kezdetén. A molinók alatt sötétkék-fehér sapkás diákok ácsorogtak, professzorok és kórusnak kinéző csoportosulások várták a tanévkezdést. Én tettem egy balkanyart a Gildi utcában, így stílusosan belefutottam Imarba, aki valószínűleg szintén a tanévkezdésre igyekezett.

Hosszú-hosszú idő (izé... bölcsis korom?) óta ez az első szeptember, amikor tényleg semmi közöm a tanévkezdéshez. Persze ennek ellenére hatással van rá, ahogy mindenkire, de nem kezdek el egyetemi kurzust és nem adminisztrálok semmit sehol.

A belvárosban észt és külföldi diákok csoportjai cirkáltak és csodálkoztak rá a fa- és kőépületekre, szobrokra, parkokra, falfestményekre. Bizony, dácc rájt srácok, ez itt Tartu, nektek pedig kezdődik a nagy kaland! Tudatosítottam magamban, hogy ezek a felnőttnek látszó gyerekek nálam tizenhárom évvel fiatalabbak, majdnem feleannyi idősek, mint én. Bő farmert, hatalmas, galléros és fémgombos zsekit viseltek nagy zsebekkel és szintén méretes sportcipőt a lábukon, kilógó zoknival. Úgy néztek ki, mint a szüleim a rendszerváltáskori képeken, mínusz tartós hullám és kefebajusz. A diákképviselőjük velük szembefordulva mutatott a mögötte álló épületre - ahonnan én épp távozóban voltam -, hogy nézzétek, ez itt az egyetemi könyvtár. A hallgatóság kissé aggódó arccal méregette.

Este, miközben Sami húsgolyós linguinét főzött nekem a Pirogov Park melletti lakásában, ordító-skandáló diákhadak vonultak el az ablakunk alattt. Kilestünk az ablakon és néztük a szélesen vigyorgó, bizonytalan tekintetű bandát, mely épp nagy erőkkel igyekezett jól érezni magát.

Ilyenkor mindenki nyitott, mindenki izgatott, és mindenki egy kicsit zavarban van.

El is döntöttük, hogy vacsi után körbenézünk. A Pirogov Park csurig volt diákokkal, a Jaani Kirik melletti hruscsovkában egy szobából trance üvöltött az utcára. A Rüütli utca kevéssé patinás bárjai szintén dugig voltak, az általában dugig levő patinásabbak most kevésbé. A Möku felé vettük az irányt és hátrahőköltünk a bejárat előtt kígyózó hatalmas sortól. Jesszus srácok, a Möku azért annyival nem tud többet, mint a többi kocsma.

Megakõva!!! - ordított rá egy valószínűleg már nem józan lány Samira, és megpróbált lepacsizni vele. Valószínűleg Sami erőteljesen dél-indiai fizimiskájának örült ennyire.

Vén csirkének éreztem magam a turis blúzomban, szűk szárú, legalább hároméves nadrágomban, magas sarkú csizmámban. Olyan vén vagyok, hogy ilyen blogot írok, betűvel meg minden! Végül, kifáradva már a fiatalok látványától is, a meglepően üres Zavoodban horgonyoztunk le Samival, a szintén vén rókával. De egy cseppet sem éreztem úgy, hogy zavar a vénségem. Hazafelé indulván beszélgetésbe elegyedtünk két észt pasival, akik észtekre jellemzően meghatódva konstatálták, hogy beszélek észtül és Tartuba jöttem lakni. Miért tudsz észtül, nyelvész vagy tán? Eltaláltad öregem. És jó sok időbe telt, hogy itt kössek ki.

Elcsigázottan tekertem haza.

Tündér bogarak ezek a fiatalok. És imádnivaló, ahogy rácsodálkoznak erre a városra, pont úgy, ahogy én tettem négy éve.

Anti

szorosan a karjaiba zár, lerázza a cipőjét és megkérdezi Syksyt, mire készül éppen, engem pedig arról, hogy milyen napom volt, hátradobja lófarokba kötött szőke haját, rám mosolyog, rutinosan előkapja a dohányzóasztalt, elmosogatja és eltörölgeti az edényeimet, megkérdezi, segíthet-e még, leellenőrzi, elég meleg-e a kályha, beleszürcsöl a fekete teába, elmeséli, mi volt a munkában vagy mit alkottak épp a zenésztársai, beszélgetünk egy kicsit a közös finnugor dolgokról és a közös barátainkról, megdicsér ha ügyes voltam, fegyelmezetten megeszi, amit elé rakok és még egyszer elmosogatja az edényeket, türelmesen megölel, ha valami bánt, hangosan mereng egy véletlenszerű - általában finnugor - témán, beleharap az alsó ajkába, váratlanul elneveti magát, váratlanul gyönyörűnek nevez, védelmez a széltől, az esőtől és a fejemben táncoló depressziótól, visszaveri a vissza-visszatérő démonokat, rendületlenül a karjaiban tart miközben én magzatpózban sírok, nevet az indokolatlan hisztimen, lepereg róla a világ igazságtalansága és a generációs krízis, az alkotói válság és szégyenérzet, meghatódva fogad minden csésze teát és tál levest, elmerengve pengeti a saját dalait a gitárján, együtt énekel az autórádióval, a youtube-playlisttel és az ortodox pópával, átadja magát a zenének, a gondolatnak, a hangulatnak és nekem.

You don't have to be anything or prove anything.

That's not how love works.

And least of all do you have to be perfect.

Szeretnék írni

a nagy családi vakációról, de a szavak cserbenhagynak. Amennyire tudtam, kiéltem magam a szociális médián, a többi csak parttalan ömlengés lenne. Imádom őket.

Szeretnék írni Szonjáék látogatásáról, de az olyan békés, nyugodt és meghitt volt, mint ami általában jellemzi a kapcsolatomat Szonjával. Viszont lehet, hogy ők nem is tudják, nekem milyen sokat jelentett.

Szeretnék írni Anti kék szemeiről, és arról, hogyan ballag előre a kapcsolatunk, lépésről lépésre, otthagyott fogkefékkel, macskacsőszködéssel, szöveggondozással, késő esti gitárjátékkal, készüléssel télire, de ezek a pillanatok is csöndesek, titkosak és intimek, és... szépségesek, és a mieink.

Mulgi pidu. Seto kuningriigi päev. Viru raba. Sibulatee. Varázslatos észtországi nyár.

Ezen kívül szeretnék arról írni, milyen megható érzés volt Helsinkiben újra egy hostel konyhájában hostelreggelit reggelizni. Semmi nem emlékeztetett jobban arra, hogy talán, talántalán újra normális (lesz) a világ, és én újra egyedül utazhatok, és ennek az élménynek alapvető része a hostelágyra lerogyás, a kómás reggeli az utasításokkal teledekorált hostelkonyhában.

Szeretnék továbbá arról írni, hogy milyen inspiráló egy háromnapos továbbképzésen egy csomó varázserővel bíró nyelvtanár boszorka közt új módszereket tanulni. Ha én tudtam volna, hogy a magyar mint idegen nyelv közösség ilyan vagány nőkből áll!

Meg szeretnék arról is írni, milyen csodálatos reggel 5-kor felkelni a Peipsi-tó partján, hogy megnézzem a napfelkeltét a víz felett.

Elkényeztet a világ.

kas elu on tõesti nii ilus

Kint zuhog az eső, a háttérben zongora szól egy dark academia lejátszási listán, mellettem Syksy összegömbölyödve alszik, én pedig kávét szürcsölgetek a mari bögrémből, miközben a finnóráimra készülök.

A fejemben a tegnap este és a ma reggel kellemes emlékei cikáznak.

Ilyen pillanatokban annyira boldognak tudom érezni magam.

És észveszejtően szerelmes vagyok Antiba.