két éve - 1. rész

Két éve, hogy bepakoltam az irdatlan nagy bőröndömet, utoljára bezártam a kiürített újlipótvárosi lakás ajtaját, bedobtam a kulcsot a postaládába, felültem a rigai repülőre és elrepültem Észtországba. Este háromnegyed 11-kor Imar várt a buszállomáson, és elvonszoltuk a nagy bőröndöt a Herne és a Kartuli sarkára, abba a kidőlt-bedőlt lakásba és elkezdtem az észtországi életem.

Most sem lakom sokkal messzebb. Kb. 200 méterre. :)

Az évfordulót megünneplendő reggel elmentem egy jó 55 perces jóga-pilatesórára, benyomtam egy vastlakukkelt a Wernerben, olvastam egy kicsit, majd felmásztam a Toomemägire megnézni végre a tartui egyetemi múzeumot. (Az ERM-be nem akartam menni, a városi múzeumban már voltam, és mondták, hogy a Minu elu ülikool, az új állandó kiállítás, nagyon jó.)

Valóban jó volt a régi ismerős katedrális ép és berendezett részében sétálni végre. És a kiállítás is nagyon jó volt. Csak részemről volt hülye ötlet oldamenni.

A maguk idejében forradalmi találmányok. Kézzel írt nyelvjárási katalógus. Hatalmas képek az egyetem professzoraival (köztük ismerős arcok). Interaktív koliszoba-makettek. Fraternitások és szororitások sapkái.

Istenem, mennyire szerettem egyetemista lenni!

És önként dobtam el magamtól.

Máshogy alakult volna, ha olyan egyetemre (vagyizé, gimnáziumba) kerülök, ahol valaki törődik velem? Ha találok esetleg egy olyan példaképet, akit szívesen követek és aki engem is szívesen vezet?

Máshogy alakult volna, ha nem radikalizálódik és polarizálódik az ország a végtelenségig, nem vezetik be a Neptunt, hogy agybajt kapjon tőle a teljes egyetem, nem telepítik ránk a kancelláriát, nem nyírják ki az Akadémiát, nem ég ki a tanszék majdnem teljes tanári kara és nem sokallok be a saját témavezetőmtől?

Máshogy alakult volna, ha Észtországba érkezvén nem szakad ránk a korona azzal a lendülettel és nem szakít el több mint két évre Mariföldtől, Udmurtiától, a kollégáimtól és barátaimtól?

Máshogy alakult volna, ha a Tartui Egyetem diákja lettem volna?

Vagy én így is, úgy is kudarcot vallottam volna? Mert gyenge vagyok, és kevés, és nincs meg bennem az, ami a kiválósághoz szükséges, megvezettem a professzoraimat és barátaimat, hazudtam és elmenekültem 1700 kilométerre a felelősségeim elől, hogy legalább az utcán ne kelljen összefutnom azokkal, akiknek csalódást okoztam?

A fejembe csaptam a tartui egyetemen végzettek sapkáját.

Nem tudom.

A mai napig nem tudom eldönteni ezt.

De fáj. Jobb napjaimon elfogadom, hogy sosem érdekelt a doktori annyira, és bőven volt mi hátráltasson ebben az időben. Rosszabb napjaimon a vitorlástáborom edzőjének hangja cseng a fejemben, aki puhapöcsűnek nevezte azokat a gyerekeket, akik nem bírják végigcsinálni a tábort. (Én nem bírtam.)

Azt tudom, hogy hiányzik az egyetem. És nagyon, nagyon nagyon nagyon sajnálok mindent, ami történt.

Anti, Anti

Anti haja elterült az ágyon. Rutinosan odébb dobta. A félhomályban a tekintetét kerestem. Kint sötétkéken világított a soknapos hó a fekete éjszakában, bent éppen az órákkal ezelőtt leégett tűz utolsó maradványai izzottak a frissen felhevült kályhában. Az asztalomon rendezett káosz, a fiókomban egy dagadó napló, az ágyamban a teendőktől és tervektől elfáradt Anti, kezében könyv.

Mindennapi idill.

A másnapi teendőim listázása közben Antira pillantottam. Felidéztem, ahogy szombaton Otepää-ban eltökélten nézett farkasszemet a hegyoldallal, síléccel a lábán. Meg amikor a hóban vezetve ingatta a fejét 12. századi dél-spanyol rituális zsidó zenére az országúton. Vagy amikor kibontott hajjal és szetu népviseletben vezette a műsort és zenélt két zenekarban egy este alatt és csinált úgy, mintha ez semmiség lenne.

Szombat éjjel Anti a kályhának dőlve nézte, ahogy magzatpózban nyöszörgök a kanapén. A szemem előtt 2006-os események forogtak, 16 éves korom óta először éreztem azt hogy nem tudom lemosni az érintéseket magamról, ki akarok bújni a bőrömből és... rettenetesen dühös vagyok.

Ránéztem. Kinyújtottam a kezem érte.

Egy órával korábban egy elvileg barátként ismert ember az akaratom ellenére alkoholt erőltetett belém, ragaszkodott egy csomó "baráti" öleléshez és a kezem fogásához, mindentudóként ítélte el minden eddigi kapcsolatom (Antit is), visszarángatott a lakásába amikor szabadulni akartam volna, csak hogy szerelmet valljon, még több italt akarjon belém tölteni és még több érintést követeljen tőlem.

Aztán meglepődött, hogy elszaladtam.

Fellélegezve, fáradtan és irtó dühösen róttam Tartu nagyon is ismerős utcáit azon az elcseszett estén.

Hol van Anti.

Hazavitt és csendben hallgatott a kályhának dőlve. Nem sürgetett és nem akart semmilyen következtetést levonni. Nem vágott a szavamba és nem akart okosabb lenni. Azt akarta, hogy megnyugodjak. Kinyújtottam érte a kezem és ő a karjaiba vett, hátha felül tudja írni azokat a rettenetes érintéseket.

A fejem ködös volt a káosztól, a bortól és a csalódottságtól, de otthon voltam, Antival, végre biztonságban.

A legjobb helyen, ahol csak lehetek.

haladunk

Egymásra fagyó jég- és hórétegek.  Színes fa homlokzatok. Háromtagú varjúcsalád a szomszéd ház tetején.

Az ablakból figyelem, ahogy az emberek fenékre esnek a csúszós járdán. Mindjárt kezdődik az órám. Ha nem, biztos van valami kijavítatlan házi. Vagy Anti érkezik meg midjárt.

A Naiivban egy orosz férfi egy cappuccinót küldött az asztalomhoz. Mondván hideg van.

Az asztalomon egy Bluetooth-os állványon figyel a technika. Próbaként felvettem egy észt haligézőt.

Tehát a műszaki feltételek adottak.

Már csak a tartalom kell.

Milyen egy érdekes élet?

Egy kellemes reggeli után teát szürcsölgetve belenyomtam a könyökömet Anti oldalába.

- So what is it like to be my boyfriend?

Anti csuklott egyet a teájába.

- It's a very special experience...

Most rajtam volt a csuklás sora.

Elég terhelt a kapcsolatom a különleges szóval. Rengetegszer hallottam magamra értve kicsi korom óta, és sosem tudtam teljesen pozitívan értelmezni. Mit jelent az, hogy valaki különleges? Idegen? Kényelmetlen körülötte lenni? Egy udvariasabb szó arra, hogy hülye?

Évtizedes küzdelmem magamat és a viselkedésemet társadalomban értelmezni. Ez volt az egyik első dolog, amit a pszichológusom megállapított velem kapcsolatban 2019-ben, amikor megcsináltatta velem a TCI-tesztet. És a különleges állandóan előjött. Mi a rohadt életet jelent ez a szó.

Ameddig első és legfontosabb munkám a doktoranduszság volt, konferenciákra, haknikra és terepmunkákra jártam, értettem, hogy oké, ez különleges, és különlegessé tesznek engem is. Mindenféle fura dolog történt már velem. Ti adtatok már el nyílt tűzön sütött szarvashúst egy rakás udmurtnak, mert az eredeti vendéglátótok kihajított egy tökidegen faluban a semmi közepén, így felcsaptatok egy idetévedő orosz segédjének, aki a vándorláskori magyar konyha rekonstrukciójával foglalkozik?

De jelenleg semmit nem csinálok, csak finnt és észtet tanítok otthonról Tartuban. Néha írok egy-egy cikket, blogbejegyzést, kommentet. Rég nem ugrok fel az Izsevszk-Kazány vonatra kiznyeri átszállással, nem tűzök biztosítótűt a melltartómba, hogy védjen, mikor egy halottat látogatok meg egy uncsói házban, nem bújok be egy moszkvai átlalános iskola kertjébe, hogy számi, mongol és kirgiz sátorrekonstrukciókban nyúzott sünt használjak dörzsiszivacsnak. Otthon ülök, próbálom kitalálni, hogy működik ez a tanítás-dolog, néha edzek vagy észt kurzusra megyek, de az életem a legkevésbé sem nevezhető olyan baromi érdekesnek vagy különlegesnek. Különlegesen nagyot hasaltam a disszertációmmal és a nyelvészi karrieremmel. (De akartam én valaha igazán nyelvész lenni?) Tehát miért jut a barátomnak azonnal a special eszébe, amikor engem akar leírni? Miért mondja azt, hogy amióta velem van, az élete nem tipikus és unalmas?

Nem tudok más magyarázatot adni, mint azt, hogy az életem számomra különleges.

Nekem rohadtul érdekes minden egyes nap és minden ember és hogy hogyan kúszok végig az adott 24 órán. Mindenestül, és kötelességemnek érzem, hogy osztatlan figyelmet adjak mindenkinek, aki úgy döntött, hogy a hetéből 60-90 percet megosszon velem. Akár órán, akár egy kocsmában, barátként.

Ahogy fogyasztom az életem napjait, egyre jobban foglalkoztat, mivel akarom megtölteni azokat, amik hátra vannak. És valahogy én sosem éreztem úgy, hogy az életem átlagos vagy unalmas lenne. Pedig lehet, hogy *objektíven* az. Most legalábbis.

Szóval ha az ember nem érzi az életét unalmasnak, akkor mások sem fogják őt unalmasnak érezni.

És... tulajdonképpen ez független attól, hogy mit csinál valójában.

(De az alkalmi őrült ötletek is ebből a hozzáállásból indulnak. :))

2021

Oké.

Ideje összegezni az elmúlt évet. :)

Azt hiszem, ezt eddig minden évben egy kicsit máshogy csináltam - most is feltehetőleg máshogy fogom, mint eddig. Más is volt ez az év, mint az eddigiek.

(Persze, nyilván. De tényleg, hosszú-hosszú idő óta kifejezetten más embernek érzem magam a korábbi önmagamhoz képest.)

Először is, 2020 végén azt kívántam magamnak, hogy találjam meg önmagamat újra. Örömmel jelentem, hogy ez sikerült. Szinte össze sem tudom hasonlítani a 2020 eleji önmagamat a mostanival. Sokkal jobb a kapcsolatom magammal, jobban érzem magam a bőrömben, jobban érzékelem a tetteim és azok következményeit, és sokkal kevésbé hasonlítom magam másokhoz. (Ami egyébként korábban nem volt jellemző rám, amíg az Imarral való kapcsolatom szét nem kuszálta az énképemet.)

Idén sem lett belőlem doktor, és akadt bizony bőven dolog, amit nem sikerült végigcsinálni, de más sokkal kevésbé haragszom magamra, és vannak előttem más, egészen konkrét és izgalmas tervek, amik jobban illenek hozzám.

Ugyanakkor ha 2021-re gondolok, elsősorban a szélsőséges érzelmi hullámvasút van előttem, amin ebben az évben végigmentem. Volt itt minden, mint a búcsúban, és a legmeghatározóbb élmények talán nem is azok, melyek a külvilág számára a leglátványosabbak. Ezt az évet csak egészben, egy történetként tudom értelmezni, tehát így is összegzem.

2021 újéve még az Emajõe utcai lakáson ért, ahol Imar és Syksy alkották a családomat. Akkoriban a kapcsolatom éppen nem volt rettenetes állapotban (az ünnepek jót tettek neki), de tavaszra az egész olyan szintre romlott, hogy több különböző faktor konstellációjának eredményekébben március második felében szakítottunk. Féltem erről a szakítástól, de relatíve problémamentesen zajlott (legalábbis nem az okozott problémát, ami általában szakításkor szokott), és Syksy is velem maradhatott. 1-2 hét leforgása alatt találtam egy új helyet, és mivel Imar Hollandiába látogatott, volt időm kényelmesen átcuccolni és kiszellőztetni a fejemet.

Persze ahhoz, hogy én ezen a megvezetéssel, hazugságokkal, elhanyagolással, párhuzamos valóságokkal, vádaskodással és időnkénti agresszióval terhelt kapcsolatot, mely szinte teljes egészében  rátelepedett a kiköltözés utáni Tartu-élményemre, kiheverjem, kicsit több kellett. Újra felkerestem a pszichológusomat, és ő rengeteget segített. Az év során rengeteget tanultam a nárcizmusról, és ez meghatározó élménnyé vált számomra. Ismerkedéssel, randikkal, bulikkal, gyorsan megtelő naptárakkal, edzésekkel és sok-sok beszélgetéssel teli tavasz kezdődött, mely spontán volt, random, izgalmas, tele újdonságokkal, és nagyon jólesett. Sok új szemszögből láthattam magam. Kicsit újra megszerettem magam. Néha fegyelmeznem kellett magam, hogy betartsam a megbeszélt szabályokat, de sikerült. Valamikor június elejére éreztem úgy, hogy elégedett vagyok az életemmel és a benne szereplő emberekkel úgy, ahogy vannak.

De ó fájdalom, minden jó dolognak vége szakad, és a június közepi Finnugor Világkongresszus jött, hogy felrúgjon mindent, és még jobb dolgokat hozzon a helyébe. Az, hogy Antival egymásra találtunk, az abszolút plot twist volt mindkettőnk életében. El sem tudom mondani, hányszor meredtünk csak magunk elé, és nem értettük, miazisten történik épp. Hát, ez. Két ember, aki régóta ismeri és kedveli egymást, akinek hasonlít az érdeklődése, értékrendje és céljai, és aki - ahogy Anti fogalmazott - készen áll arra, hogy újra szeressen. Én persze nem éreztem késznek magam, és a legkevésé sem akartam újra kapcsolatot, de tudtam, hogy ha ebbe belekezdünk, az halálkomoly, és, egyszerűen szólva, túl jó volt ahhoz, hogy visszautasítsam, csak mert kicsit korainak éreztem. Tudom, hogy ez nem hangzik túl romantikusan, de ez pont olyan romantikus és jó, amennyire csak lehet. Az időzítés kulcsfontosságú volt. Se Anti, se én nem kezdtünk volna érdeklődni egymás iránt, ha valamelyikünk foglalt lett volna, vagy nem lett volna kész nyitni a másik felé. Akkor barátok maradtunk volna és kész. És az ember nem lesz kevésbé szerelmes attól, hogy észérvekkel alátámasztja a kapcsolata sikerét vagy belekeveri a történetbe a szerencsét. Anti, ahogy én is, tudja, hogy a szeretet nem tud kifogyni, és nem kell semmitől sem félteni. Első és legfontosabb célunk, hogy a másik boldog legyen mellettünk, és tudjuk azt is, hogy ezt legkönnyebben úgy érjük el, ha mi is boldogok vagyunk mellette. Támogatjuk egymást úgy, hogy tudjuk, a másik nyilván elboldogulna egyedül is. Mindennap megdicsérjük egymást valamiért. Szurkolunk egymásnak, mint a kicsi sün a mémben. Mindkettőnk számára izgalmas az is, ha nem értünk egyet valamiben. Nem a sors vagy a szerelem ereje vagy valamilyen felsőbb erő tartja egyben ezt a kapcsolatot, hanem a tudatos döntés, hogy egymásra mindig szánunk időt, elsőbbséget élvezünk más dolgokkal szemben, és teljes őszinteséget érdemlünk. Na és meg az, hogy Anti gitározik és lehet vele együtt énekelni meg zenélni meg összevissza marháskodni. ^_^

Tehát ahhoz képest, hogy terveim szerint idén a szakmai életemre koncentrálok és egyedül maradok egy ideig, hogy összekapjam magam - már megint a szerelem jött, és az a rész került helyre. A szakmai élet pedig... hát, még lesz idén is min dolgozni, de a fejemben legalább nagyobb a rend.

Mint sok harmincas évei elején járó embert, engem és a korábbinál komolyabban érdekelni kezdett a fizikai és mentális egészségem, az időm beosztása és az évtizedes jellemhibáim korrigálása. Ez részben szükséges is volt, hiszen éreztem, hogy ha így folytatom, zátonyra kormányzom a hajót. Nem igazán maradt semmi abból, amibe energiát fektettem a húszas éveimben, és nem volt más választásom, mint alaposan a tükörbe nézni, ki vagyok és miért és mit lehet javítani. Sokat olvastam, sok podcastot hallgattam és sok szokásomon változtattam, nem beszélve a pszichológusommal töltött időről. Ez egy hosszabb és buktatókkal, visszaesésekkel telibb folyamat, mint amennyire az ember azt be szereti vallani magának, de most már látom, hogy történik, és az első eredményeket is.

Illetve izé, tanítottam! Sokat! :) Bár még mindig nem vagyok olyan jó tanár, mint amennyire szeretnék, egyrészt a módszertanom is fejlődött, másrészt büszke vagyok arra az érzelmi és intellektuális élményre, amit a diákjaimnak nyújtani tudok. Tanulási folyamat ez nekem is, de idén több diákommal is találkoztam végre, és nagyon örülök, hogy részeivé váltak az életemnek. Ebben az évben szeretnék valami új dolgot is kipróbálni, nemcsak a tanítást, de mindenképpen meg szeretném tartani a kis nyájamat is. :) Nemsokára megpróbálkozik az első diákom a középfokúval, nagyon izgalmas.

Persze időről időre előbukott, hogy egy finnugrista unikornis vagyok: tanítottam egy kicsit Jeremy mari kurzusán, énekeltem a Világkongresszuson meg a Kännu Peal Käbivel többször is, Alekszejev csinált velem egy mari interjút, meséltem a finnugrisztikáról a diákjaimnak is, és nagy büszkeségemre megjelent a cikkem a Fashion Street hasábjain. (Hülyén hangzik, de ez elég nagy szó, meg az is, hogy az embereknek tetszett.) Illetve befejeztem a négy éve zajló NKFI-projektet is: megírtam az összes mari paramétert. Ami szintén tekinthető nagy szónak. :)

Október végén meghalt Syksy. Elsirattam ezerszer, és még most is, ahogy írom ezeket a sorokat, elszorul a torkom és dühös leszek a világra, amiért elvette tőlem ezt a gyönyörű, apró, drága cicát, az én legdrágább kincsemet, akit bármitől megvédtem volna, ha tudtam volna - végül mégis kudarcot vallottam. Tudom, hogy nem olyan, mint amikor az embernek a gyermeke hal meg, de egy kicsit olyan. Végtelen fájdalom.

2021 egyik legalapvetőbb élménye a halál folytatólagos jelenlétének közvetlenebb érzékelése volt. Valahogy minden eddiginél világosabb számomra, hogy az élet egy magasabb rend, cél és értelem nélküli, véletéenszerű összevisszaság, a betegségek, balesetek és tragédiák állandóan és előre megjósolhatatlan módon bárkivel bármikor megtörténhetnek, a halál becsukott szemmel bedrogozva lengeti a kaszáját közöttünk és egyikünk sem tudja, hány órája van még hátra. A nagypolitika bármikor szörnyeteget csinálhat belőlünk, a társadalom a korábban természetesnek vagy normálisnak tekintett viselkedési módot bármikor kollektíve lecserélheti valami másra, és bármikor jöhet olyan krízis, hogy a szomszédom szájába lépve akarom majd kicsavarni a kezéből az utolsó falat kenyeret. Világossá vált, hogy az emberek többsége messze túlértékeli önnön fontosságát és a rá irányuló figyelemmennyiséget, illetve az igazság, melyről korábban azt hittem, hogy vita esetén a végső és megkérdőjelezhetetlen döntőbíró, így mindenki érdeklődésére számot tart, valójában olyan nagyon nem fontos és nem is érdekel olyan sokakat.

Mindezek a felismerések, bár elég rondán hangzanak így leírva, nem tettek egy cseppet sem cinikussá vagy pesszimistává. Ezek csupán egyszerű tények. Tulajdonképpen még nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb is vagyok attól, hogy ezek tisztán állnak a fejemben.

Elfogadtam továbbá azt is, hogy nem kell mindenkinek mindent értenie vagy tudnia (nekem sem), és nem minden dolog vagy ember érdemel magyarázatot vagy figyelmet. Akkor sem, ha látszólag fontosnak tűnnek. Szeretetből gyűlöletbe átugrani minden hülye tud, a közömbösséghez azonban fegyelem és kitartás kell. Korábban azt is hittem, hogy ha világosan elmagyarázok dolgokat, abból baj nem lehet, hiszen érthetőbbé teszi a dolgokat. De most már nem bánom azt sem, hogy valójában nem így van. Több tiszteletet kelt és kevesebb problémát generál, ha nem magyarázok mindent meg.

Talán ezek voltak 2021 legfontosabb élményei és tanulságai.

Az elengedés művészete,

a szeretet újra megtalálása,

és a gyász.

Ez volt az én hullámvasutam. Az év végén pedig egy teljesen másmilyen Bogi jött ki, mint amilyen belement. Nagy örömmel fogadom ezt a változást.

2022-re fegyelmet kívánok magamnak. Hogy képes legyek véghezvinni eltervezett dolgokat most, hogy olyan sok minden már a helyére került. :)

holtak hónapja

Eső fénylik az lámpafényben a Herne utcában. Ugyanolyan napok és ugyanazok a képek.

Sárga.

Barna.

Sötétzöld.

Fáradt.

Halott.

Syksy halála után a Liszt Intézetbe való felvételem sem sikerült, ami persze nem baj, csak... de.

Nagyjából az alapvető életfukciók működtetéséig tudtam hátrálni.

Felkelek reggel és megcsinálom a dolgokat (mondjuk a tanítást), mert mások nem érdemlik meg, hogy ezzel terheljem őket, de ez nem húz ki semmiből. Életet pumpálok magamba másfél-két és fél órára, aztán visszaeresztek a semmibe.

Kudarcok és sötétség.

November és március azok a hónapok, amikor az emberek meghalnak, mesélte Anti.

Mit akar kezdeni magával, Bogáta, kérdezte a pszichológusom.

Semmit.

a semmi

Temetés után nem nagyon van semmi.

Akinek kellett, az már tud a macskám haláláról. (Őrület belegondolni, hogy ha akár egy hónapja tudtam volna erről, valószínűleg eszemet vesztettem volna. Már csak pár hetem van hátra Syksyvel. Már csak napok. Ma éjjel nem jön vissza és soha többet nem látom.)

De ha az ember mindent leírt, mindenkinek elmondta, mindent a helyére pakolt, mindenkitől szeretettel fogadta a részvétnyilvánítást, akkor nem marad más, csak a hiány.

Nincs itt, és nincs ott.

Nem is lesz soha többé.

Hiába nézek ki az ablakon vagy nyitom ki óvatosan az ajtót. Ez csak izommemória, mindenki tudja, hogy nem fog feltűnni a cicám váratlanul és nem fog halkan nyávogni, hogy bebocsátást nyerjen, egyen egy kis uzsonnát és utána összegömbölyödjön az ölemben és dorombolva elaludjon. Úgyhogy teljesen felesleges kinézni az ablakon. Az üres utcát fogom látni.

Csak azért, mert eltettem Syksy kaparófáit és tálkáit, leszedtem őt a telefonom háttérképéről és mindenkivel tudattam, hogy többet nem látják, még nem zártam őt le teljesen. Még nem tudok megnyugodva továbbmenni.

Úgy járom az utcákat, mint egy beteg. Nem érzem magam fizikailag betegnek, de nem akarok sehol sem lenni, és nem akarom magam dolgoknak kitenni. Teával és vodkával felszerelkezve, takaró alól akarom nézni a kedvenc műsoraimat, megfeledkezve a világról. Sétálni akarok oda, ahová eddig bicikliztem, csöndet akarok akkor, amikor mindig zene szólt.

Nem akarok sehol, semmi sem lenni.

Közben gondolatok formálódnak bennem.

A trauma megváltoztat.