Anti halkan dúdolgatja az Ummamuudu-dalokat az asztalnál, miközben a 2023-as terveket írja össze.

Gloria mellettem nagy figyelemmel nézi, mit írok - igazi kultúrafogyasztó ez a macska, imádja a képernyőt nézni.

Karácsonyi fények, könyvek, félhomály vesznek körül.

Istenem, milyen hülye év volt ez.

Mégis: olyan jó szétnézni a birodalmamban. Ez az első év, amikor igazán észtországinak érzem magam.

Amikor valami jó történt,

érdemes megemlékezni róla, nehogy elfelejtődjön.

A tegnapi lángos-parti jó volt. Beszélgettünk, énekeltünk, zenéltünk, mindenkit a finnugor világ vonzott oda, és nevethettünk olyan dolgokon, amiket mások úgysem érthetnének.

Bogáta, a rossz vendéglátó. Bogáta, a rossz társalgó. Bogáta, aki mindig valami fura kínos dolgot csinál. Milyen mélyen hittem ezekben a dolgokban, amiket a családom mondott nekem. Még másnap reggel is alig hittem benne, hogy igen, az este jól sikerült.

Mások nem ismertek minden egyes embert, aki megjelent, de én igen. És a bulin megismerkedtek egymással, és beszélgethettek, és nevethettek és jól érezhették magukat egy igazi diverz finnugor társaságban (3 udmurt, 3 észt, 1 komi, 1 izsór, 1 finn, 1 magyar, 1 karél, 1 lengyel, 1 moksa).  A legkülönbözőbb emberek mondták, hogy nagyon jólesett nekik az este.

És ez nagyon fontos. És ez nálunk történt, mert én megszerveztem.

Én igenis nemcsak pofázok. Én élem a finnugor világot, és segítek másoknak is élni azt.

Ez a legjobb dolog a világon.

midnight rain

Hajnali 1-van, én a VTDB-feltöltésekkel molyolok, körülöttem 2 macska, a Valmiermuiža lassan fogy, a kinti sötétség még lassabban, a háttérben Taylor Swift Midnights-ja szól.

Gondolatok és érzések, amik csak akkor bújnak elő, amikor sötét van, mindenki alszik, még a twitteren sem veszekednek már az emberek, és az ember ébren álmodik, egyedül van önmagával.

Ma az edzőteremben gondolt egyet az edző és előhúzott egy 2016-os koreográfiát, amitől egész délelőtt azon gondolkoztam, mennyi minden változott azóta. És mennyi minden maradt ugyanolyan.

Egymilliószor virrasztottam így éjszaka a képernyő, valamilyen gyenge alkohol és a gondolataim társaságában.

Ha ott maradtam volna, ahol 2016-ban voltam, valószínűleg ugyanígy Taylor Swiftet hallgatnék, egy kicsi fehér laptopot püfölnék és a kanapén próbálnám kényelembe helyezni az egyre amortizálódó derekamat.

De nem pihenne mellettem 2 macska, és a sör sem Valmiermuiža lenne.

Azzal a Bogival sem lett volna semmi gond, de én nem az lettem.

Szabad a finnugoroknak ünnepelni?

Rokon Népek Hete van.

Juhhú.

Iskolákban tartanak finnugor tematikus napokat, kultúrházakban szerveznek előadásokat, táncházakat és egyéb rendezvényeket, Tallinnban és Tartuban megtartják az éves nagykoncerteket. Szegény finnugor világ két éve lábon lőve biceg a koronavírusjárvány miatt, most meg itt van ez a rettenetes háború.

Saját szervezetünk, a Hõimulõimed egy iskolai előadásra, egy múzeumi rendezvényre és a két nagykoncertre hivatalos csak ezen a héten, de a hónapban más programjaink is vannak. Tulajdonképpen rég nem voltunk ilyen aktívak.

Az általam egyébként mélységesen tisztelt Oliver Loode, az otepää-i Uralic Centre vezetője, akinek rengeteget köszönhet a finnugor világ, arra a következtetésre jutott, hogy helytelen manapság ünnepelni. Oroszország népirtó háborút folytat Ukrajna ellen, és az oroszországi finnugor kisebbségek többsége vagy lapít, vagy aktívan támogatja a háborút, mert azt hiszi, az jó ügyért harcol. A mobilizáció ráadásul különösen súlyosan érintette ezeket a térségeket, mind közül leginkább pont Mariföldet. Hogy álljunk ki és énekeljünk a nyelvükön mintha mi sem történt volna, hogy tapsoljuk meg őket, miután eljárták szokásos, mosolygós, csoszogós táncukat dobbal és dudával?

 És mi van, a úgy döntünk, hogy ez nem helyes?

Ne menjünk iskolákba? Ne lépjünk fel falusi múzeumokban és kultúrházakban? Ne tartsuk meg az éves nagykoncertet?

Mondjuk azt a minket meghívó iskoláknak és kultúrházaknak, hogy ebben az évben nem vagyunk hajlandók marikról és udmurtokról beszélni?

Lehet, hogy van, aki szerint ezt kéne tenni. De azt hiszem, szerintem nem, és nemcsak azért, mert én szeretek fellépni vagy előadni ezekről a dolgokról. De most sem, és valószínűleg a jövőben sem hiszek a kollektív bűnösségben, és teljes népességek demonstratív jellegű büntetésében, amennyiben ennek nincs biztonságpolitikai alapja. Nagyon sokan érzik már így is magukat magukra hagyva. Egyszerűen nem érzem helyesnek még inkább megtagadni őket.

Meg egyébként is.

Szombaton Väike-Maarjában kell előadnom. Magyarországról. Kicsit elbizonytalanodtam. Mit mondjak Magyarországról? Gulyás, paprika, pálinka, Tenkes kapitánya? És ha a mai Magyarországról akarok beszélni, az nem csak Orbánról szólna? Nem nagyon akarom rá kihegyezni a dolgot.

Az én országom mégiscsak több ennél. És a finnugorok is többek Putyinnál. Putyinok, Orbánok jönnek és mennek, de nem maradnak itt örökre. Még ha nem is fest olyan fényesen a jövő, a finnugor népek többsége valószínűleg így is túléli Putyint. Hogy akarunk a jövőben ezekre az évekre emlékezni? Az évek, amikor megszakadtak a kapcsolatok?

Túl vagyok továbbá azon is, hogy innen, a tartui otthonom biztonságából mondjam meg az embereknek, hogy hogyan kéne viselkedniük.

Lehet, hogy kicsit máshogy illik most ünnepelni. De azért még szabad. Nem mindenki Oliver Loode, és nem mindenki tudja azt csinálni, amit ő.

Meg egyébként is.

Nem kell több embert utálni, mint akit muszáj.

vége van a hétnek és itt tartok

Kinyomtam a zoomot péntek este és nagyot sóhajtottam.

A rohadt életbe, elfáradtam. Pedig ezen a héten összesen 4 órám maradt el. De így is nehéz volt. Akkor is, ha szeretek tanítani, és ha nem igényel már olyan sok időt és energiát a felkészülés. Meg akkor is, ha a diákjaim többsége motivált és sikerült megtalálni velük a közös hullámhosszt.

25 diákom van jelenleg. Jövő hétre talán 26. Többet nagyjából nem is bírok.

Érdekes egyébként, valamikor 15 éves korom környékén úgy képzeltem el az életem, hogy majd egy jó fej magántanár leszek, nyelveket tanítok embereknek, ebből szépen megélek egy szép kis házban egy nálam kicsit vagy sokkal jobban kereső férfival, és milyen jó lesz nekem. Aztán tessék, magántanár lettem.

De nem is ez a baj. Én egy cseppet sem bánom a munkát.

Az viszont nem oké, hogy alig van honnan feltöltődnöm. Üres óráimban fekszem és videókat nézek, de ez nem tölt fel. Ettől nem érzem teljesnek az életem.

Ezen az útvonalon elgondolkoztam, mitől érezném magam jobban feltöltődve. A válasz hamar jött: barátoktól. Kollégáktól. Emberektől, akik megértenek. Valamilyen szociális élettől.

Szeretnék figyelni valakire. Szeretném kidumálni a dolgokat magamból és meghallgatni, ahogy ő kidumálja őket. Élőben. Szeretnék felszínes nyafogást, közös rituálékat, közösen megélt élményeket, és mindemellett azt az érzést, hogy nem vagyok egyedül, van aki megért, tartozom valahova. Ez erőt ad. Ez jelenleg csak kisebb részletekben van meg. Természetesen vannak diákjaim, akikkel összebarátkoztam, és vannak volt kollégáim, barátaim, akikkel nem szakadt meg a kapcsolat, de a közösen megélt valóság nagyon kevés. Még Antival is, aki egyébként nagyon drága.

Meg a háború. Az a rohadt, undorító, rettenetes háború. Bárcsak tudnék segíteni valamilyen olyan módon, ami nem kerül pénzbe, és nem kell hozzá folyékonyan tudni oroszul.

Elkapott a honvágy.

Elnyúlni a nagyárpádi ház teraszán az esti rigófüttyöt hallgatva, fröccsel a kézben, miközben a kutya dörgölőzik hozzám. Random családtagok tűnnek fel és tűnnek el újra. Bármibe is kerül ennek a helynek a fenntartása, nem az én problémám. Milyen jó lenne. Én mégiscsak magyar vagyok.

De már szinte senkivel sem lehet úgy beszélni, mint régen. Túl messzire sodródtam.

Úgyhogy létre kell hoznom a saját valóságomat, a saját hálómat, a saját világomat. Csak ha sikerül is, ennek fenntartása örökké rajtam fog múlni.

Az ég zöld,

a fehér fekete,

a háború béke,

a részleges mobilizáció teljes, ha oroszországi kisebbséghez tartozol.

Kérlek, Észtország, mesélj még arról, hogy hogyan nem emberek ezek, akiket a frontra küldenek.

Kérlek Twitter, gúnyold ki most azokat, akik az utcára mennek tüntetni. Mondd, hogy gyávák, gyengék, kollaboránsok, amiért csak most mentek az utcára.

Gúnyold ki lehetőleg azokat is, akik most kétségbeesetten menekülnek az országból.

Mesélj nekem erről a külföldön is piacképes diplomáddal, a schengeni vízumoddal, a korlátlan interneteddel, a működő demokráciádból, az otthonod melegéből, hogy te hogyan lettél volna a moralitás mintaképe, rád hogy nem hatott volna a propaganda, te hogy kockáztattad volna a megélhetésedet, a lakásodat, a családod épségét, a gumibotot, a könnygázt, a börtönt, hogy szerveztél volna működő ellenállást, kijátszva a rendőrséget és a mindent behálózó FSZB-t, hogyan ráztad volna fel az országot, döntötted volna meg Putyint, stabilizáltad vagy békésen feldaraboltad volna az orosz föderációt, mert ugyan mi lehet ebben olyan nehéz.

Hiszen a twitteren is rendre megosztod a vicces videókat, hogyan menekülnek az oroszok, meg a divatos megmondóemberek frappáns mondásait arról, hogy nyeri el a gonosz méltó büntetését. Te tudod, mi a helyes.

Látod, most is gyűlnek a videók a merevrészeg frissen sorozottakról. Semmi kétség, orkok. Megérdemlik a halált. Nem szerencsétlen, félrevezetett, sarokba szorított emberek, akiket elvittek a családjuktól és most részegek, mert nemsokára halottak lesznek. Te máshogy viselkedtél volna.

Nevezz engem oroszpártinak ezért a bejegyzésért. Hiszen aki embert lát egy oroszországiban, az csakis ukránellenes lehet, mint az közismert.

Nem tudom, mit reméljek jobban: hogy az észtek egyszer végre megértsék, mit művelt Putyin az országával, vagy hogy soha ne kelljen megérteniük.

Miért vittem el a macska holttestét a gazdájához?

Este 9 körül bicajoztam haza, amikor a Turu utca oldalában egy döglött macskára lettem figyelmes. A cica a járdára kiterítve feküdt, mellette a nyakörve, melyen rajta volt a neve és a címe. Telefonszám nem volt.

Aki elütötte, az valószínűleg megtett annyit, hogy így szem elé helyezte a szegény állatot, de arra feltehetőleg már nem volt (lelki) ereje, hogy megpróbálja megtalálni a gazdáját.

Lefotóztam a macskát és a nyakörvet, és segítséget kértem a macskamentő szervezetes Hannától, aki azt javasolta, vigyem házhoz a cicát ha tudom, és próbáljam átadni a gazdáinak. Vettem egy nagy levegőt, fogtam egy gumikesztyűt és visszatekertem biciklivel a holttesthez. Közben gondolkodtam az érzéseimen. Egyrészt izgatott voltam, hogy segíthetek (mindamellett, hogy nagyon szomorú nyilván), másrészt kicsit valahol reménykedtem, hogy valaki addigra már elviszi a macskát, és nem rám hárul a szörnyű feladat, hogy át kell adnom azoknak, akik mit sem sejtve hazavárják.

A macska még ott volt, és beemeltem a még meleg, merev testet a biciklikosárba. A kérdéses lakás az utca túloldalán lévő paneltömbben volt, de a kaputelefon valahogy nem akart működni. Közben Anti csatlakozott hozzám, és gondolkoztunk, hogy mitévők legyünk. Megkérdeztünk pár helyi embert, hogy lehetne becsöngetni, de senki nem tudta. Végül a tulajdonos maga hallotta meg a lakásból, hogy valakik egy cicáról beszélnek és lejött.

Láthatóan mit sem sejtett, és beletelt 1-2 percbe, mire teljesen megértette, hogy a cicája nincs többé. A bőrömön éreztem a meglepetést, a hitetlenséget, a tagadást majd a kétségbeesést, amit láttam rajta. A karjaiba vette a testet, de nem bírt vele felmenni, leguggolt és végeláthatatlanul zokogott. Én is. Orosz volt, nem tudom, mennyit értett vagy fogott fel abból, hogy a macskát a Turu utca szélén találtam (és nem én magam ütöttem el), de láthatóa nem is érdekelte már, hogy mi ott vagyunk. Egy férfi kijött vele, és vádlóan nézett ránk. Antival elkullogtunk. Neki is fel kellett segíteni engem a lakásba, mert annyira sírtam. A fülembe suttogta, hogy a helyes dolgot tettem.

Amint volt annyi lelki erőm, megírtam Hannának, hogy a dolog elintéződött, illetve írtam a cicás csoportba és felhívtam anyát is. Közben két görcsös sírás között tovább gondolkodtam - miért akarom annyi embernek elújságolni, hogy mi történt? Miért érzek még egy enyhe késztetést arra is, hogy kirakjam a szociális médiába? Jól vállon akarom veregettetni magam, hogy milyen jó ember voltam? Fitogtatni akarom, hogy én, Timár Bogáta, felnyaláboltam a döglött macskát az út széléről és házhoz szállítottam?

Lehet. Lehet, hogy valóban szükségem volt hátba veregetésre és elismerő szavakra. De végül úgy döntöttem, hogy ha így is van, akkor is megérdemlem, mert ez piszok nehéz volt. Pontosan tudtam, mit él át az a nő előttem, aki a karjaiban dédelgeti a cicája holttestét, és előhozott minden fájdalmat és traumát Syksy halála kapcsán, amire mostanában amúgy is túl sokat gondolok. Az önmagammal való elégedettség valahol 5% körül mozgott a mindent elsöprő gyássszal szemben. Meg amúgy is. Tényleg jobb tudni, hol van a macska mint hogy örökösen bizonytalanságban élni, várni, reménykedni, akár évekig.

Szóval lehet, hogy volt bennem fontosságtudat, és lehet, hogy dicséretre vágytam. Lehet, hogy ez motivált abban, hogy magamra vállaljam ezt az egész dolgot. És látva az az orosz nő fájdalmát, elgondolkodtam, miért tettem ezt magammal, miért tettem ezt a problémát a magamévá. De ha teljesen őszinte akarok lenni magammal, akkor is elsősorban az ösztönzött, hogy úgy éreztem, ez a helyes. Nem tudtam volna aludni, ha otthagyom azt a macskát az út szélén, mert bár tudom, milyen meghallani a halálhírét, azt is tudom, milyen gyomorgörccsel hetekig várni, hogy mikor jön már végre haza. A végeredmény ugyanaz, csak kevesebb a kínzás. És tényleg jólesett, amikor mások azt mondták, hogy jó ember vagyok és helyesen cselekedtem. Minden ember, akit tisztelek és akire felnézek, ezt tette volna és nem bújt ki volna a feladat elől.

És végül nem, nem flexelek vele szociális médián, vagy családi, baráti csetszobákban. :)

Rohadt életbe azért. Ezért vagyok nevelőotthon. Nem bírok én elviselni ennyi fájdalmat.