2023. december 19., kedd

It's not a bug.

It's a feature.

Kristel verse a tegnapi főzőpartinkról (ami tényleg nagyon jól sikerült!) segített átkapcsolni bennem valamit. Valami olyasmit, ami biztos senkinek sem újdonság, de nekem mindennapi küzdelem. Főleg idén.

Nevesint, hogy ami ilyen egyedivé tesz engem, az .

Ha magasabb vagyok a többségnél és még ehhez képest is magasabbra emelem a fejem és nagyon kifejező arcokat vágok folyton, és nem leszegett fejjel koslatok hanem vonulok, az én vagyok és kész.

Időnként nézek stílus- és sminkvideókat. Egyik részük azt tanítja, hogy fedjük el a kevésbé vonzó (=átlagtól eltérő) részeinket. Másik részük azt, hogy hogyan emeljük ki pont azt, ami egyedivé tesz minket.

Tölthetek még éveket leszegett fejjel, tanult koslatással és bocsánatkéréssel, hogy már megint kiült valami az arcomra. De a moksaórába ki hozott életet a szemeszter során? A Nagy Lajos magyar fakultációsai, a Tallinna 32. Keskkool diákjai miért sorakoztak fel előttem, hogy szünet helyett tovább kérdezgessenek az előadásom után, bazmeg, a Postimees miért keresett, a tévé miért hívott meg?

Van, hogy pont a vonulás és a kifejező arcok és minden, ami vele jár teszik jobbá valaki napját. Esetleg adnak valamit hozzá az életéhez. Vagy mutatnak példát.

Én nagyon hiszek a példamutatásban, még jobban is, mint a tanításban. Nem kell vakon másolni senkit, de ha valakinek van olyan oldala, ami inspirál másokat, akkor már legalábbb egy dolgot jól csinált az életében.

Márpedig inspirálni az a rész tud, ami kilóg a felszegett fejével és a látványos arckifejezéseivel.

Nem vagyok rossz szándékú ember. Nem vagyok beképzelt, nincs az egóm az egekben és nem gondolom, hogy jobb vagyok másoknál. Aki ezt nem érzékeli, annak hiába bizonygatom az ellenkezőjét.

És akkor akár folytathatnám is a sorból kilógást.


(Tudom, hogy ez úgy hangzott, mint egy 17 éves naplóbejegyzése, de néha 33 évesen is ilyen dolgokkal küzd az ember. Biztos nektek is feltűnt, hogy rögös volt ez az év önelfogadás szempontjából)

2023. november 22., szerda

Oké.

RENDBEN.

Beismerem.

Egy kicsit várom a hazautat. :)


Általában, ha kérdezik, leszögezem, hogy én ugyan egyáltalán nem érzek semmiféle hovágyat, és csak a családom meg a barátok miatt megyek néha haza, de így is minél kevesebbszer, és egy picit sem érzek könnyes nosztalgiát a szép magyar táj, a csodás Budapest és az isteni magyar konyha iránt.

És ez így is van.

Az év 365 napjából úgy tűnik, kb. 363-ban.

De, mint kiderült, igenis képes vagyok izgatottságot érezni a hazaút iránt. Valahogy máris szívesen ábrándozom arról, hogy beülök egy kellemes pesti kávézóba, rovom a bérházak közti utcákat, húslevest eszem és fél napra elsüllyedek a nagyszobai kanapéban az otthoni macskákkal. Meg találkozom a barátaimmal és lyukat beszélünk egymás hasába.

Miért érzek így? Talán elültette bennem a nosztalgiát a felkészülés a hétfői iskolai haknira? Olyan sokáig vájkáltam a magyar demokrácia végnapjait dokumentáló anyagokban, hogy hovágyam lett tőle? Kicsit ellentmondásos lenne, általában minél többet gondolok Orbán Viktorra, annál kevesebb kedvem van hazamenni. (Bár a hakni nagyon jól sikerült!)

Nem, azt hiszem nem itt van a kulcsa a dolgoknak, hanem ott, hogy végtelenül vágyom a bekuckózásra és az elbújásra a világ elől egy ismerős, puha, szerető közegbe, ahol tudják, ki vagyok, több évtizede ismernek, úgy szeretnek, ahogy vagyok, szívesen látnak és az anyanyelvemen tudok velük beszélni. Fájón megviseltek az elmúlt hetek, sőt az egész év, a legtöbb kívánságom teljesült, de közben mintha folyamatosan céltábla lennék - ezt miért nem így csináltad, azt milyen stílusban mondtad, amazt miért így meg úgy kezeled. Hiba hiba hiba. Kritika kritika kritika. Nagyon vágyom már arra, hogy végre biztonságban érezhessem magam, végre pihenhessek.

És na, Magyarországon azt hiszem, pont ez vár.


Úgyhogy hátha jót tesz egy kicsit majd ez az otthonlét.

Aztán feltöltődve mehetek vissza Észtországba.

2023. november 13., hétfő

Mécses ég mellettem,

kellemes meleg van a szeretett lakásomban, Gloria és Sinderella elégedetten mosakodnak vacsora után, Aleksandra Nogieva komi popzenéje szól a háttérben, ami mindig jókedvre derít. Olyan sok jó dolog van az életemben.

A finnugor irodalmi kávézó mindig szívmelengető élmény, és ma is az volt. Nem ismertem eddig Jakov Kuldurkajev munkásságát, de nagyon megfogott, ahogy eddig minden költő.

És először futott át az agyamon, hogy nem vagyok szívesen látva.

Csak pár percre.

De nem voltam biztos benne. Negatív térre volt kiélezve az agyam.

Mi a franc bajod van, Bogáta. Ez egy finnugor kávézó. Mi a rohadt életért ne lennél szívesen látva. Te vagy a protouráli unikornis.

A kedvem egy pillanat alatt megjavult, és persze minden rendben volt. Halálra ettem magam az Anna V receptje alapján készült péksüteményekből.

De az elmúlt hetek-hónapok élményei mintha egy szút ültettek volna belém, ami folyamatosan rág belülről. Mikor mondok valami nem odaillőt? Mikor bántok meg valakit, mikor indítok be egy folyamatot, aminek nem látom a végét, de rossz hatással van rám vagy a szeretteimre? Elvesztettem a bizalmat önmagamban, félek magamtól, aggódom, mikor csinálok már megint valamit, valami Bogisat, valami szégyenletes hülyeséget. Néha egy-egy mozdulat után is azonnali megbánást érzek. Észrevette egyáltalán valaki? (Nyilván igen.)

Kivagyok teljesen. Mit mondtam annak idején anyának és mindenki másnak is, akivel szívesen beszélgetek hosszan? "Bízhatsz benne, hogy ha valaki szívesen tölti veled az idejét, az a hülyeségeidet is elviseli, és még az idegenek is feltételezhetően láttak már rosszabbat nálad." Most meg én érzem úgy, hogy bocsánatot kéne kérnem a létezésemért is. És tudom, mennyire rossz ez.

Azt hittem, már túlléptem ezen.


Újra jelöltem magam a Hõimulõimed vezetői tisztségére. Ha nem történik nagy dráma (persze ki tudja), újra megválasztanak. Jön két, izé, három új koncert. Nemsokára előadást tartok egy iskolában a propagandáról a magyar demokrácia leépülése példáján keresztül. Zsófi sulijában is tartok két előadást, ha hazaérek. A dolgok nem lassulnak.

De néha azon gondolkozom, nem adtam-e fel egy gondtalanabb életet. Nem adtam-e fel a felhőtlenséget és az aggodalmak nélküli találkozásokat, projekteket, esti merengéseket.

Ez mostantól az új normális?

Vagy csak november van?

2023. október 15., vasárnap

a finnugor diszkó

Nagyon kevés időm van mostanában blogolni, főleg most, októberben, amikor megfulladunk a finnugoros programokban.

De a tegnap diszkót úgy érzem, mégiscsak érdemes leírni, mielőtt feledésbe vesznek a részletek. (márpedig feledésbe fognak.)

A diszkó gondolata már régóta keringett a fejekben, de a nyár során tisztázódott le, hogy a Fenno-Ugria ezévi programjai főszervezőjének más elképzelései vannak egy finnugor zenés estéről, mint nekünk, úgyhogy a szervezés teljes mértékben ránk marad.

A szervezetünk elnöke én vagyok, úgyhogy nyilván belefolytam én is a szervezésbe (meg rangidős finnugristaként is), de a főszervező Britt volt, aki nagyon a szívén viselte az eseményt. Egymillió dologról kellett dönteni. Legyen belépőjegy vagy ne? Árusítsunk ételt-italt? Szabadjon alkoholt fogyasztani? Honnan legyen technika és ki fizeti? Kik legyenek a DJ-k? Legyen a zenén kívül más program is? Ki csinálja a posztert és a marketinget? Bár néhány témában erősebb viták alakultak ki (például a belépőjegyet érintően), többségükben az egyeztetések meglehetősen produktívra sikeredtek, és Brittnek hála nem nagyon vesztünk el a részletekben vagy csúsztunk túlságosan mellékvágányokra.

Ami ugyanis elég gyakran előfordul, az az, hogy a szervezők olyan szuper eseményt akarnak szerveni, hogy egymillió részletet is kitalálnak, amiből káosz és késések és kapkodás lesznek. Én erősen lobbiztam a minél minimalistább megközelítés mellett, és továbbra is úgy gondolom, hogy helyes döntés volt.

Kb. egy hónappal az esemény előtt tehát előállt a program: belépőjegy lesz (5 vagy 3 euró), karszalaggal, helyben nem árusítunk semmit, viszont lesz víz meg szörp (ez zseniális ötletnek bizonyult), korhatár nincs, kezdés 7-kor, az elején csinálunk egy kisebb vetélkedőt (végül azt elvetettük, hogy csapatokban versenyezzenek díjakért), aztán zene éjfélig. 4 és fél órát kell megtölteni zenével, és hamar össze is állt a DJ-csapat: Anti, Britt, Atte és én. Nyilván én vittem két műszakot is: a bevezető megérkezős zenét (nekem ez volt a kedvencem) és az utolsó, ún. hazaküldős szettet, amiben az elv az volt, hogy az elborultabb dalok kerüljenek sorra, hogy az emberek inkább haza akarjanak menni. A bevezető után volt tervben a vetélkedő (ezt Orsi csinálta), aztán indul a zene először Antival, aki a folkosabb dalokat hozza, majd Britt, aki a könnyedebb, családbarátabb slágerekre koncentrál, itt-ott retró dalokkal is, majd jön Atte, aki a buli velejét adja. Itt jönnek az igazi veretős finnugor örökzöldek. Majd én a betegebb, hazaküldős vonallal. A DJ-alteregók kitalálása volt talán a kedvenc részem. Mindenki kitalált magának egy nevet és szerzett egy fotót, akár beöltözéssel, akár egy meglévő képet machinált, akár az AI által generáltatott magának, mint Atte. Nagyon vagány egyéniségek alakultak ki.

Ami bennem kicsit felemás érzéseket hagyott, az a plakát volt. Agatha, bár csinált egy motívumot (ami tök jól nézett ki), kihátrált a palakátkészítés feladatából, így én egy hétvége éjjel alkottam valamit random ötletekből meg egy canva-sablonból, ami végül egész menőn nézett ki. Miután kiderült, hogy az ötlet másoknak is tetszik, még helyre kellett rakni benne egymillió nüanszot, meg egy FB-headert is kellett alkotni az eseményhez, meg le kellett fordítani a cuccot oroszra, és mindez (részemről legalábbis) meglett október 3-ára, a plakátok mégis 1 nappal a buli előtt, október 12-én kerültek ki. Ez nagyon bántott, nem tudok mást mondani. Főként a nyomda szívatott meg minket, de akkor is. Lehet, hogy a plakátok nem nagyon befolyásolták a résztvevők számát, de szerintem azért lett volna szerepük azok elérésében, akik nem tartoznak a közvetlen és online lévő elérési körünkbe, és a lelkemnek (najó, egómnak) is jót tett volna, ha a tanszéken látom a plakátot kitéve. Egyrészt mert valamilyen kinyilatkoztatás lett volna, hogy na, itt vagyunk, csinálunk dolgokat, másrészt meg a tanszékiek abszolút célközönség és nem mind lógnak állandóan szociális médián, ellenben nézik a hirdetőtáblát. És a plakát valóban felkeltette a figyelmüket, amikor kikerült: többen is kérdezték tőlem, hogy mi ez, és volt, aki végül el is jött.

De összességében az emberek jól elvégezték a rájuk kitűzött feladatokat. A nulláról építettük, ugye, az egészet. Anti szervált hang- és fénytechnikát (imádtam, mikor 12-én este kiderült, hogy bénázik a keverőpult - de szerencsére ez is hamar megoldódott, és milyen jó, hogy kipróbáltuk!) meg karszalagokat, Britt megcsinálta a FB-eseményt és nyomta a marketinget, Orsi végül elkészült a vetélkedőjével, Emil felajánlotta az ajtónállóskodást és végül ott is maradt egész éjjel, én biztosítottam a laptopot (ezen a vén masinán ugyanis lehet még reklámmentesen youtubeot hallgatni) és azt, hogy szoftverszinten minden simán menjen a zenék lejátszásával. Meg izé, sok esetben én szolgáltattam a B-tervet, lásd pl. plakát, de más helyzetekben is fel voltam készülve arra, hogy mit lehet tenni, ha valami esetleg kisiklik (extra laptop, extra hosszú lejátszási lista például).

13-án, bár rém fáradt és kialvatlan voltam (kösz Vassu...), kicsivel 5 után megjelentem a Darali Leli tervezte udmurt ruhámban az Ugala épületében két laptoppal, töltőkkel, és frissen szerzett tudással arról, hogy hogyan kell media playeren lejátszási listákat alkotni. Anti épp a fénytechnikát helyezte el itt-ott, Britt a helyszín kialakításán gondolkozott. Nekem nem volt sok más dolgom, mint csatlakoztatni a masinériát a keverőpulthoz és feltölteni a gépemre a lejátszási listákat, illetve itt-ott segíteni és aggódni. Hálistennek minden működni látszott, és a többiek is lassan-lassan megérkeztek. Közeledett az este 7, és bár én megrögzött protestáns vagyok, vetettem egy keresztet mielőtt lenyomtam a nyitólista play gombját. Felhangzott a számi rap, és elkezdődött a rendezvény.

Nyilván nem tudtuk, mire számítsunk. A FB-on kb. 40 ember jelezte, hogy rész vesz, ami persze akármit is jelenthet. 1-2 szállingózó vendég kivételével az első fél órában senki nem jött. Antival kettesben rugóztunk a dalokra és igyekeztünk nem aggódni azon, hogy Orsi tervezett vetélkedője 10, 5, 2 percen belül esedékes és nincsenek még vendégek. Fél 7-kor jelent meg hirtelen egy nagy csoport mari, kiegészülve a Kuznetsov és Denisov-családokkal, gyerekestül. Az én utolsó dalom szólt éppen, még éppen volt idő őket beterelni a parkettre, hogy Orsi vetélkedőjében részt vegyenek.

Ekkor kezdett el először kombinálni az agyam. A diszkó ugyanis volgai finnugor értelemben az, hogy megy a mulatós és az emberek a tuc-tuc zenére táncolják azt az 1-2 féle táncukat, amihez hozzá vannak szokva. (Általában ez a mariknál a körbensétálós-csoszogós). A finnugor konferenciák diszkói azonban a részvevők által hallgatott zenék széles spektrumára épít, vagyis nagyon sok különböző nyelven nagyon sok műfaj szerepel, ami minden számmal más embereket mozgat meg. Nem egészen tudom pontosan, miért, de valahogy az én fejemben sokkal jobban élt a fiatalok idecsábítása, mint a helyi meglévő finnugorok szórakoztatása. Ami elég nagy hülyeség, akárhonnan nézzük. Úgyhogy mikor megjelent egy csomó mari, rögtön az jutott eszembe, hogy ha ezeknek nem adunk csasztuskás diszkót, sarkon fordulnak és hazamennek, márpedig a DJ-listákban nem szerepel _olyan_ sok csasztuskás diszkó.

De előtte még ott volt Orsi vetélkedője, ami szerintem tök jól sikerült, leszámítva azt, hogy az utolsó kérdésénél (hegyi vagy mezei mari dalt hallasz-e?) hibajelzést adott a fájl. Úgyhogy jött az impró, az internetről vadásztam le irtózatos propellergyorsasággal egy hegyi mari dalt és kerestem meg benne valamelyik versszakot. Orsi holtra vált fejjel nézett rám, de én "no time to explain" üzemmódban voltam - minden teljesen jól alalkult végül. Kitalálták, hogy hegyi mari. Később megmagyaráztam Orsinak is. :)

Aztán jött DJ Anti:vist a folk szettel. Anti megközelítése kicsit más volt, mint a többieké, inkább a különböző nyelvek reprezentációjára koncentrált mint a bulifaktorra, de mivel elég sokat beszélt DJ-zés közben mindenki számára világos volt, hogy legalább milyen nyelvű dalok hangzanak. Ennek ellenére, bár szentül megfogadtam, hogy senki DJ-szettjébe nem pofázok bele, a 6. szám környékén, látva, mennyire nem találják a helyüket nemcsak a marik de a többiek sem, megkértem Antit, hogy dobjon be egy emergency šij kandyra-t, különben kiürül a parkett. Felhangzott tehát Stanislav Shakirov és rögtön beindult az élet. Kör, csoszogás, tuge mo, sadyge šol. Ez egy ideig a parketten tartotta az embereket, ahogy persze Anti zseniális jelmeze is, a szetu népviselet egy fejre erősített őzkoponyával.

Én egy ideig szupportáltam őt a parti beindításában, majd a marik keresésére indultam, volt ugyanis egy üveg mari balzsamom és szerettem volna adni nekik belőle. Meg is találtam őket kint, ahogy nyilván vodkáztak, és persze nyilván mikor megláttak, elindult a tukmálás, hogy igyak én is. Már el is felejtettem, hogy hogy is megy ez, hogy hiába utasítom vissza sok-sok alkalommal, akkor is újra meg újra megkínálnak, és ha elfogadom, hogy befogják végre, akkor tuti adnak még még még. Ez nekem mindig egy kicsit kínos, de hálisten nem vitték nagyon túlzásba a dolgot, és közben rém jót beszélgettünk mariul. Az egyik legjobb emlék az egész estéből. Rögtön megmondták, hogy ha egyszer megnyílik a határ, elvisznek ide is, oda is, meg nagyon értékelik, hogy beszélek velük mariul és nagyon nagyra tartanak. Aki olvassa a blogom, tudja, hogy érzek a marik iránt, személyesen mennyire fáj, hogy egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy már szívesen látnának, vagy hogy én szívesen beszélnék velük (jobban utálom ugyanis az orosz agressziót és az agymosást, mint amennyire szeretem a finnugorokat), úgyhogy ez nagyonnagyon jólesett.

Visszaszambáztunk azonban a diszkóba, ahol már kezdtek szép számmal gyűlni az emberek, és Anti szettjére is egész sokan táncoltak. A gyerekeikkel érkező, kicsit idősebb finnugorok mellett itt-ott megjelentek fiatalabb, korábban nem látott résztvevők, ahogy az egyetemről ismerős arcok is. Nagyon örültem például Kehayov prof. úrnak, aki aznap kapott hírt a diszkóról, és azt mondta, nem jön, mégis felbukkant. Kolja Anisimov, mikor meglátott, rám vetette magát, és hangosan megcsodálta az udmurt ruhámat, amit most látott először. A marik után ő is hálálkodni kezdett, hogy milyen jó, hogy megszerveztük ezt a diszkót, és lehetne többször is tartani ilyet. Kolja valamiért biztos volt benne, hogy ez a rendezvény az én érdemem, de gyorsan kijavítottam, és jó volt látni, hogy végül megtalálta Brittet is, hogy neki is megköszönje.

Britt végül elfoglalta a helyét a DJ pult mögött és beindult DJ mertǖder szettje nem mással, mint Korda Györggyel. Néha fura látni, hogy mi ragad meg az emberek fejében, a magyar kultúrából, én spec. soha nem gondoltam volna, hogy Korda György fontos része, de mire eddig a gondolatig eljutottam, már láttam, hogy Silver és Orsi vadul ropják a parkett közepén, úgyhogy abszolút egy szavam sem lehetett. Brittnek nagyon jól állt a DJ-skedés, és közben sokadszorra mondtam el egy néma köszönetet Valerijnek, aki aznap délelőtt küldött el nekem egy csomó mari diszkószámot, ami végül nagyon jól jött. Történt ugyanis, hogy Britt és Anti véletlenül kb. ugyanazt a mari dalt választották be a szettjükbe (erről is én tehetek, ragaszkodtam ahhoz, hogy Anti beletegye anélkül, hogy alaposabban megvizsgáltam volna, hogy máshol nincs-e hasonló), így Brittnek gyorsan valamivel be kellett helyettesítenie a keletkezett lyukat. Valerij dalai között találtunk egy tökéleteset, és amikor az felcsendült, megint megtelt a parkett. És nagyjából telve is maradt. Egy ponton persze beindult Az ördög útja, amit természetesen illett végigtáncolnom - már el is felejtettem, hogy a PásztorHóra milyen sokáig húzza és milyen gyorsra pörgeti fel. Maratonfutás lett belőle a végére, és kicsit sajnáltam, hogy annyi embert hívtam magammal táncolni (it will be fun, they said), mert a végén majd's összeestünk a légszomjtól. :D A legepikusabb pillanat mégis az volt, amikor sorra került az Italmas, és bevonszoltuk Kolját a mikrofon mögé, hogy nyomja nekünk élőben. Mindenki a parkettre rohant és őrült bulit csaptunk. Kolja persze tudja, hogyan kell felpörgetni a hangulatot, haknizott eleget életében. Szinte lehetetlen volt elszabadulni a parkettől, egymást érték a jó számok, amikre kötelező volt táncolni.

Tettem egy kört az előtérben, és nagyjából tetszett, amit láttam. Emil láthatóan nem vágyott leváltásra, jól érezte magát az ajtónálló szerepében. Sokan ácsorogtak-beszélgettek, még mindig jöttek új és új emberek, senki nem volt túlságosan részeg vagy viselkedett kellemetlenül. A vizeskancsók kiürültek, így elkezdtem őket szép sorban megtölteni, de nyilván nem történhetett ez meg anélkül, hogy itt-ott meg nem szólítottak volna. Kolja megint elkezdett nyunyorgatni és Ingával megtanított a helyes alkoholtukmálás szabályaira udmurt módra. (Bonyolultabb, mint gondolnád. A tukmált italba ugyanis bele kell innod egy kicsit, majd utánatöltened, hogy bizonyítsd, hogy nem valami rossz lötty, te is szívesen meginnád.) Aleksei Ivanov kérdőre vonta Antit, hogy hogy hagyhatja, hogy Kolja ennyire nyunyorgasson engem, de Anti úgy döntött, nem bonyolódik ökölharcba.

Színre lépett Atte, vagyis DJ Soome Sorts. Őszintén, Atte szettje számomra egy kisebb rejtély, mert bár ismertem róla néhány dalt, a többséget nem, mégis akkora bulit hozott össze, hogy az állam kerestem a padlón. Persze Atte listáján voltak olyan örökzöldek, mint a Superudmurti vagy az udmurt Despacito vagy a Cha cha cha, de valahogy sikerült megtalálnia azokat a slágereket is, amik a frissen érkező észt fiataloknak is ismerősek voltak, nem beszélve arról, hogy egyre inkább mindegy volt már, hogy mi szól és milyen nyelven, ameddig volt jól ugrálható ritmusa. Így például a Nád a házam teteje a legprosztóbb mulatós stílusban akkora sikert aratott, hogy csak néztem, és a Keče lekteš, mely kihagyhatatlan mari klasszikus, az Oleg Slavin-féle verzióban is jót ment, pedig Oleg Slavin még a gagyi diszkóhoz szokott mariknak is kicsit túl gagyi és diszkó. Végül befutott Christiana is a bulira, aki persze végtelenül megdicsért, hogy milyen jó partit hoztunk össze, de aztán nekem rohannom kellett, a marik ugyanis kérték Attét, hogy a hazaindulásuk előtt még játsszon le nekik egy mari dalt, így Atte értem küldött. Sokadszorra (és nem utoljára) jött jól a Valerij adta minialbum, így onnan szerváltunk egy jó veretőset, mindenki nagy örömére.

Lecsengett  Atte szettjének az utolsó dala, a Säkkijärven Polkka eurodisco-verziója is, és jöttem én, DJ Proto-Uralic Unicorn. Artur Jefremovval kezdtem, már csak tiszteletből is, majd jött a Két pejló. Ezt a  dalt az esküvőm óta nem hallgattam meg, mert mindig Bencére emlékeztet, de most úgy éreztem, hogy pont azért megérdemli, hogy lejátsszam. Engem is meglepett a fogadtatása, senki nem ismerte de imádta a közönség. Annyira, hogy még az utána következő Kyläbaarira sem táncoltak annyira, pedig ez aztán nagy szó. Ekkor kezdtem el egy kicsit aggódni, ugyanis az én szettem főként a kevéssé ismert, kevéssé értékelt dalokra koncentrált ("hazaküldős szett" MTT-s nyelven), láthatóan az emberek nagyon is akartak még partizni. Ráadásul szembesültem azzal is, hogy a listám túl rövid, nem tart ki éjfélig, úgyhogy kisebb pánikba estem, és őrülten kombinálni kezdtem, hogy mit lehet még játszani. És közben rettenetesen örültem, hogy a vén laptopomon nem kell a youtube-on reklámokkal viaskodni. Talán ez az önbizalomhiány miatt nekem nem volt olyan jó élmény a DJ-zés, mint a többieknek az elmondásaik szerint, az amúgy is túl rövid listámról rögtön száműztem 3 dalt, pedig lehet, hogy semmi baj nem lett volna velük. Érdekes volt megfigyelni a közönség reakcióit, a Iven Polkka techno és a Kahen Kilon Siika, melyekhez nagy reményeket fűztem, nem annyira mozgatták meg őket, a Bambusest laev viszont, aminél attól tartottam, hogy túl nyugis lesz, egy csomó embert visszavonzott a parkettre. A Seppo on Biseksuaali alatt, melyre Silver úgy vetődött be mint egy távolugró, tudomásul vettem, hogy a közönségem most már elsősorban észt fiatalokból áll, így az ő igényeiket próbáltam kielégíteni a hátralévő dalokkal. Hálistennek besegített Anti, Mirjami és Inga, illetve a lánya, Erika is odasomfordált hozzám egy barátnőjével, hogy esetleg a Valge Mersut lejátszanám-e nekik. Legalább én is szélesítettem a műveltségemet. :) Kicsit stresszes volt ez a kívánságműsoros rendszer, de azt is tudomásul vettem, hogy a buli végén vagyunk, tehát ha valamit még szeretnének, azt én és most tudom lejátszani nekik. Végül egy utolsó Irina Jakaeva után végül benyomtam a Kodulaul-t és fellélegeztem. A villanyokat felkapcsolták, utolsó levezető dalnak még bekapcsoltam az egyik új kedvenc dalomat, a Vádjolust (milyen szép, számi dallal kezdtünk és azzal is fejeztük be), és nekiláttunk takarítani.

Hulla fáradtan és fülig érő vigyorral búcsúztunk el a maradék résztvevőktől. Hajnali 1-re minden el lett rakva és össze lett csomagolva. A kassza tele volt pénzzel, később kiderült, hogy kb. 110 vendégünk volt. A diszkó minden reményünket felülmúlta. Nemcsak a finnugor közösségnek nyújtottunk egy jó bulit, de teljesen random fiatalokat is idevonzottunk, hogy mari meg mordvin meg udmurt slágerekre veressék. A technika működött, az Ugalát nem vertük szét, pedig rengett a ház az ugrálástól, és mindenki azt kérdezte, hogy mikor lesz a következő. De talán a legjobban az esett, milyen hálásak voltak a finnugor kisebbségek. Többen is mondták, hogy egyrészt nagyon hiányzott már, hogy valami összehozza a közösséget, másrészt nagyon örültek, hogy ez olyan esemény volt, amire nyugodtan elhozhatták a gyerekeiket, hogy együtt bulizhassanak velük, és legyenek finnugoros élményeik. A marik a vodkaszünetben mondták, hogy bár nem tilos hazalátogatni, mégsem jártak otthon egész évben, és nincs is kilátásban, hogy menjenek.

A pakolás közben még beszélgetésbe elegyedtem "kollégámmal", Aleksi Palokangasszal, a Sukukansojen Ystävät elnökével. Ő is ámulatban volt az este sikerétől, mondván Finnországban biztosan nem mozgatott volna meg ennyi embert egy ilyen esemény. Hát igen, erről beszélek, amikor azt mondom, hogy Észtország és Tartu a központ. De ez nem jelenti azt, hogy máshol nincs értelme szervezni ilyet. Láthatóan van rá igény és szeretnek érte minket.

Illetve nagyon büszke vagyok a szervezőgárdára is.

Rég volt ilyen jó este.

2023. szeptember 7., csütörtök

szemerkélt az eső a lív parton,

és én morcosan caplattam Anti után a tengerpartra. Fáztam, sötét volt, meg amúgy is, miért akarom én látni a partot, nem is szeretem a tengert. De az ösvény a kempingtől a partig eltévszthetetlenül vágott végig a fenyőerdőn, a homok világított a lábam előtt, fele útig lámpára sem volt szükség.

Amikor kiértünk a partra, a tenger feketén hullámzott előttünk. Kagylódarabok fehérlettek az amúgy is világos homokban, szinte világítottak a holdfényben. A homok finom volt és sűrű, a hullámok bordákat mostak bele, ahol elérték. Előttünk a korábbi tábortűz maradványai izzottak az esőben.

Nem rajongok a tengerért, de most csöndben néztem, ahogy a hullámok mossák a bakancsom szélét. A lív tengerpart fenséges volt és megnyugtató. Erről a partról indultak a lív halászok Saaremaa-ra, Gotlandra és még ki tudja hová évszázadokon át. Most üres és csöndes, csak a Sääre-félsziget és Kolkja világítótornyai pillogtak a távolban.

Mire észbe kaptam, Anti suhant el mellettem meztelenül, egyenesen a víz felé. Mondta, hogy meg akar fürödni a tengerben, én meg nyilván mondtam, hogy nincs az az isten, hogy vele tartsak. Nézve azonban, ahogy gázol bele vízbe, sarkon fordultam és én is levetkőztem. Hideg volt minden és nyirkos de nem fáztam. A tenger szinte langyos volt, selymesen sós és békésen hullámzó. Éreztem a bordás kemény homokot a talpam alatt. Combmagasságig érve hanyatt fordultam és hátulról belemerítkeztem a vízbe, mint akit megkeresztelnek. Átfutott rajtam a libabőr.

Sokáig ringatóztam a vízben. 10 éve vagyok finnugrista. Azóta jártam a komi tajgán, Finn-Lappföldön, udmurt falvakban, mari szent ligetekben, Kazány magas várában, szetu folyóvölgyekben és sok-sok rendezvényen. A lív part, melyet olyan sokan megjártak már, eddig váratott magára. De most itt vagyok, csak ő meg én meg Anti, és alig tudok betelni a pillanat intimitásával.

Mikor vacogni kezdtem, végül kikászálódtam a vízből. Még nem volt kezdvem felöltözni, így álltam neki élesztgetni a tábortűz maradványait. Anti a homokkal viaskodott, majd nagyokat fújva segített a tűz élesztésében. Kisvártatva felkaptam az első lángok, és én még mindig meztelenül, mint egy ősember, guggolva néztem az apró tüzet az üres parton.

Az eső még mindig szemerkélt, de mi nem siettünk sehová. Lassan felöltöztünk, bár ekkorra a tűz már olyan vidáman lobogott, hogy alig volt szívünk otthagyni.

Az 1970-es években a lívek itt égették el a halászhajóikat szovjet parancsra. Az a maroknyi lív, aki azóta megmaradt, emberfeletti erőfeszítéssel próbálja fenntartani a nyelv és kultúra utolsó maradványait, mielőtt végleg csak néhány dal és egy zöld-fehér-kék zászló emlékeztet arra, hogy valaha léteztek. A lívek, akik valaha majdnem annyian voltak, mint az észtek. A lívek, akiknek királyuk volt és elásott aranyuk. A lívek, akik jobban ismerték a finn, svéd és észt kikötőket, mint a letteket a mocsaras erdő másik oldalán.

Fogtuk egymást Antival és visszaballagtunk az eltéveszthetetlen ösvényen a táborba, magára hagyva a tábortüzet az üres parton.

Hát ilyen volt az első találkozásom a lív parttal.




2023. augusztus 18., péntek

hagyjál békén

Megnyitom az internetet, és a szemem már úgy siklik el a rózsaszín háttérben vigyorgó szőke nő mellett, mint egy felugró reklám vagy egy sütiengedélyezést követelő ablak mellett.

Az összes kedvenc és nemkedvenc youtuberem kivesézte, az összes twitterező megemlékezett róla, az összes ismerősöm bejelentkezett a moziból, még a pénteki ugrálós edzésen is arra ugráltunk, hogy life in plastic, it's fantastic.

A mozi megmentője.

Feminista. Nem feminista. Férfigyűlölő. Nem férfigyűlölő.

Társadalomkritikus. Vagy nem.

A kultúrharc terméke. Vagy csak egy játékreklám.

Mond valamit. Vagy majdnem mond valamit.

Az elmúlt hetekben úgy éreztem magam, mintha valaki fojtogatna, hogy mondjak már véleményt róla. Mindenkinek van véleménye róla! Azért készült! Nyilatkoztasd ki a véleményed férfiakról és nőkről, haladásról és nemi szerepekről, kapitalizmusról és a korosztályom infantilizálásáról, nosztalgiáról és marketingről!

Margot Robbie vesébe látó nézéssel, teli fogsorral vigyorog rám egy pasztellszínű kalap alól. Nézd, itt vagyok! Erre vártál! Tudom, hogy erre vártál!

Bazdmeg. Hagyjál már békén. Igen, voltak Barbie-jaim, és nagyon szerettem velük játszani, és szép emlékeim vannak róluk, és igen, foglalkoztatnak a fent említett kérdések, de ezt az egész marketingkampányt, ezt az egész édeskés, műanyag, éppen csak egy kicsit riasztó giccset, amely mögött ott hunyorít rám Greta Gerwig neve, úgyhogy tuti komoly témákat feszeget majd a film, mindezt annyira precízen rám, a korosztályomra szabottnak érzem, hogy szinte megfulladok tőle. Lassan pánikreakciót vált ki belőlem a Barbie szó. Szálljatok már le rólam. Hagyatok békén.

Nem akartam figyelmet szentelni neki, pont ezért. De most mégis írok róla, minél kevesebbszer megemlítve a termék nevét, hogy legalább a Google-keresési találatokat ne duzzassza tovább, mert annyira ijesztőnek és disztopikusnak érzem, hogy így sikerült mindenkit az ujja köré csavarnia. És nem úgy, mint ahogy régen a Twilight vagy a Harry Potter tette, hanem hogy mindenki nagyon fontosnak érezze, hogy valami okosságot mondjon róla. Vagy ha nincs mit mondania, legalább vegyen egy fast fashion pólót a márkajelzéssel és lőjön egy hashtages szelfit a moziteremből rózsaszín popcornnal vagy mit tudom én.

Vedd meg, vedd meg, vedd meg. Fogyassz Barbie-t. Szereted őt! Nézd, egyed, viseld, hozd szóba! Fulladj bele!

A marketingnek nem lenne szabad ilyen jónak lennie.


(Azért Broey Deschanel tényleg jókat mond róla.)



2023. augusztus 16., szerda

Sinderella a másik oldalára fordult mellettem. Gloria is a közelben van, összegömbölyödve alszik az egyik cicabútoron. Én ha nem is összegömbölyödve, de szintén pihenek az ágyon. A szomszéddal egész jó kezd lenni a kapcsolatom, lepasszoltam neki a maradék szárazkolbászokat, amiket a hűtőből bányásztam ki, én ugyanis kezdek szinte teljesen leszokni a húsról.

Az idő szép, és én kifejezetten jól érzem magam.

Nem tudom, pontosan mi történik, és hogy meddig tart (lehet, hogy az augusztusi jó idő és relatíve nyugis időszak teszi?), de egyre jobb minden. Minden nap jó, minden nap egy ünnep.

A sok self-help és inspiráció kezd lassan összeállni egy életfilozófiává, amit képes vagyok gyakorlatba ültetni. Ha elkap egy rossz gondolat, fel kell állni és mást csinálni. Este nem érdemes sokat töprengeni. A doromboló macska csökkenti a stresszt. A mindennapi, szenozoros élmények (ízek, színek, textúrák, illatok) csak arra várnak, hogy teljesen átéljem őket. Átadhatom magam a mozgásnak, a víznek, a napfénynek, a szundításnak a puha cicáim mellett, meditálhatok babfejtés vagy ruhafoltozás közben, elégedetté tesz az elvégzett munka.

Gyöngyi itt volt három napot és sokat beszélgettünk arról, milyen jó elveszteni dolgokat ahhoz, hogy visszataláljunk önmagunkhoz. Én az elvesztés-részen túl vagyok, úgyhogy most lehetek akár nyugodt is.

Megengedőbb magammal.

Nem mérges magamra, vagy nem szégyellni magam folyamatosan. Gyakran az az érzésem, hogy az emberek túlnyomó többsége állandóan szégyelli magát valamiért.

Persze folyton van munka, tanítás, zenekar, egyesület, írás, per a lakás miatt, házimunka (most pl. az istentelen mennyiségű cukkini és paradicsom valamilyen jellegű felhasználása), nem beszélve arról, hogy továbbra is sikítófrászt kapok mind az ukrán háborútól mind a globális felmelegedéstől... de ha valahol képes vagyok lenyugodni, az itt, Tartuban.