Sok-sok gondolkozás és mindenféle élmények után, olyan sok szomorúság és értetlenség után, amikor már olyan sokszor voltam dühös a világra és arra, mit csinálnak más emberek, rájövök, hogy ez a dal sokkal inkább rólam szól. (és nem én vagyok Christina)
Ez egy ilyen időszak. Darabos és rövid bejegyzéses. Mindenegészeltörött.
Still,
“The world is indeed full of peril and in it there are many dark places; but still there is much that is fair, and though in all lands, love is now mingled with grief, it still grows, perhaps, the greater.”
Mert az emberi kapcsolatok az olyan, mint biciklit tartani. Egyszer úgyis tudod, hogy ellopják. Egyszer úgyis tudod, hogy tudtodon és akaratodon kívül átbasznak és kihasználnak.
Senkinek. Soha. Senkit. Nem fogok bemutatni. Soha többé. Elegem van abból, hogy mindenkinek minden fontosabb, mint az én érzéseim. Be tudnék törni egy ablakot.
A beépített ébresztőórám megint működött. Tíz perccel hamarabb keltem föl, mint hogy megcsörrent volna a telefonom. A 709-es szoba két nőnemű lakója hangos nyögdécselések és szitkozódások közepette vette tudomásul, hogy hétfő van és korán reggel suli. Enyhén émelygő gyomorral gondoltam zseniális órarendemre.
B.Cs. tanárnőt nem lehetett lelőni. Olyan boldogsággal mesélt a szociolingvisztika sajátos megfoghatatlanságáról, folyamatosan eltérve a témáról és visszatérve rá, hogy az ember majdnem azt hitte, hogy épp tanul valamit. Legalább tudom, hogy néz ki Labov, és megállapíthattam, hogy Dell Hymes az egyik legcukibb professzorbácsi, amit valaha láttam. Nem lehetett látványosan mást csinálni az óráján, mint figyelni, de mikor a tudatom nem épp az anyanyelv problémáival törődött, olajzöld szemeket, szoros ölelést, jellegzetes hajlibbentést, kivilágított színpadot, hajnali összebújást vizionáltam.
Ma úgy keltem, hogy mindenképpen főznöm kell egy zöldbabfőzeléket. Így hát elmentem zöldbabért és megfőztem az évszázad zöldbabfőzelékét. Hihetetlen jó érzés volt újra a konyhában tüsténtkedni. Mellettem két csaj nagy bánatomra épp fahéjas sütit készítettek. Az egyik leste, mit csinálok.
- Paszulylevest főzöl? - kérdezte. Én kicsit meglepődtem, de miután sikeresen dekódoltam a kérdést, helyesbítettem, hogy nem levest, de igen.
Tovább beszélgettünk a koleszról, főzésről, sütésről, mindenféléről. Megkérdezték, hová valósi vagyok. Mondtam, hogy pécsi.
- Mi a határon túlról jöttünk, erasmuson vagyunk itt.
- Gondoltam - feleltem.
- Honnan? Onnan, hogy a félemeleten lakunk?
- Nem, a paszulyból.
Nagyot néztek, majd felnevettek.
Közben eszembe jutott az osztálytalálkozó. Milyen jó is volt! Pedig mennyire szent meggyőződésem volt, hogy nem lesz jó! Mégis... ahogy haladt előre az idő, olyan érzésem volt, mintha 4 éven át szemüvegen keresztül néztem volna az osztálytársaimat és most látnám csak igazán, hogy mennyivel szeretetreméltóbbak, mint amennyi szeretetre annak idején méltattam őket! Tudom, hogy ilyenkor mindenki igyekszik a legjobb oldalát mutatni, de most úgy éreztem, ennél kicsit többről van szó. Vagy nem, de akkor megmaradok ebben a hitben.
Jó volt. És jó volt Á.T. uraságot látni a jobbomon, ahogy parádézik és beszélget és megjegyzi, hogy hiányoztunk neki, az álszent fejével. Még akkor is jó volt, ha tulajdonképpen nem volt jó.
Jó öreg kollégium, jó öreg ELTE! Minden bajosságával mennyire jó dolog is viszontlátni ezeket! Rohadt dolog lesz ez az Amerika, azt hiszem...
Ma megint Nightquest-koncert. Kicsit máshogy, kicsit más szellemben, hálistennek Budapesten. Aztán egy kicsit visszaveszek a nagy koncertlátogatásból. Abból legalább.
Mostanában egyre gyakrabban képzelem el magam anyukaként. Ábrándozok egy mellettem levő kisgyerekről (aki néha fiú, néha lány), ahogy mesélek neki a világról. Próbálgatom, miket mondanék neki, hogy az ő kis agya is megértse és én is büszke legyek a kis egyszerű magyarázataimra. Nagyon fogom élvezni a világ bemutatását a gyerekemnek. A kisebb tesóim is azt szerették a legjobban, ha meséltem vagy magyaráztam.
Biztos ez egy ilyen hormonális izé, egyébként eszem ágában sincs még anyának lenni, csak nem olyan furcsa és távoli, mint ahogy eddig volt. Persze az életem most egyáltalán nem halad erre. 2012-ben haladt, méghozzá elég szépen, de azt sztornóztam. Sőt, mintha egyre nehezebben és bizonytalanabbul kezelném a kapcsolataimat. Sőt, mintha egyre nehezebb lenne definiálni, mit és kit akarok, és már így is zavaró tumultust érzek azon emberek terén, akikben valami felejthetetlent fedeztem fel.
Amikor 16-17 éves voltam, úgy képzeltem, hogy beleszeretek fiúkba, némelyikükkel együtt járok, lesz, akivel nem jön össze, aztán lesz egy igazi, akivel meg együtt maradunk mert minden tök jó lesz mert összeházasodunk és csinálunk gyerekeket. De mintha csak távolodnék a céltól... nem tudom, lehet, hogy a sok tapasztalat teszi, de már szinte el sem tudom képzelni, hogy úgy magával ragadjon valaki, hogy abban ne kételkedjek. Az is lehet, hogy nem a sok tapasztalat, hanem a kor miatt, mert arra a feltétlen, gyermeki, egyértelmű odaadásra, amire gimiben képes voltam, most így 22 és fél éves fejjel már nem vagyok képes egy új ember iránt. Túl sok minden... én pedig csak agyalok és minden úgy elmosódik. De nem csak nálam! 5 lány szerelmi életét ismerem közelebbről és majdnem mind így vannak. Hosszú kapcsolat, ami elromlott, tombolás helyett új kapcsolat, új kapcsolat helyett elnyújtott egyedüllét. Mintha az élet egy furcsa, kegyetlen játékot játszana velünk. És minden, minden mintha egyre bonyolultabb lenne, és minden egyes nappal veszítünk a reményből, hogy valaki, valaha úgy ki tudja bogozni ezt a kusza halmazt a fejünkben, hogy az minket is megnyugtasson.
Ami azért is furcsa, mert hiába vagyunk régen a "szakmában", és gondoljuk, hogy nagyjából ismerjük a férfiakat, egyszerűen nem ugyanazokkal találkozunk. Az a rémes típus, aki X barátnőmet úgy szereti, engem sosem talált meg, de még Y barátnőmet sem, és az Y-rajongók sem vettek soha észre engem, nem beszélve arról, hogy az én hódolóim sem néztek soha X vagy Y irányába (legalábbis úgy tudom). El sem tudom képzelni, milyen lehet egy X vagy Y típusú sráccal. Komolyan úgy látszik, hogy egyes emberek bevonzanak bizonyos típusokat. De ez meg viszont szörnyű, hiszen akkor akit eddig megcsaltak azt tutiszáz, hogy örökké meg fogják, és aki csakis hódolókat gyűjtöget az sosem tapasztalja meg, hogy valaki a hús-vér embert látja majd meg benne? Predesztináljuk magunkat?
Aki hosszú távra tervezett a fiújával, keservesen csalódott. Aki csak szexpartnerre vágyott, állandóan frusztrálva van a szentimentális rohamoktól. Aki szeretne barátnő lenni, azt ellepik a komolytalan kapcsolatok. Satöbbi. Én meg, aki nagyon kevés időt töltött eddig egyedülállóként, eldöntöttem, hogy most egy jó ideig a férfiaknak legfeljebb egyetlen testrészére vagyok kíváncsi - és ez 10 nap alatt a számomra létező leghalálosabb módon íródott felül. Miért? Hogy történik ez? Oké, hogy Odie mama is megmondta, hogy amit akarunk és amire szükségünk van, az nem ugyanaz, de azért egy halvány sejtésünk lehet felőle, nem? Avagy aki megveszik egy narancsért, az csak mérsékelten lesz boldog, ha elé raknak egy féldisznót, vagy mi.
Egymást lovaljuk a reménytelenségbe és lassan elfelejtünk bízni. Hogy csinálják mások? Nem gondolkodnak? Felvesznek egy szemellenzőt? Tesznek néhány visszafordíthatatlan döntést? Annyira nem értem... tényleg nem a "ki" számít hanem a "mikor"? Attól eltekintve persze, hogy vannak addiktív személyiségek... és azokkal mit lehet csinálni?
Bárcsak tudnám a válaszokat! De ez a január valahogy kifordított mindent.
Valakinek nagyon gyorsan meg kell mentenie, gondoltam, miközben teljesen indokolt indokolatlan csápolással lejtettem körbe a szobámon majd megint majd megint, közben tétlenül néztem gondolataim leszűkülését egy minimális prokarióta, vagy legalábbis ösztönlény-szintre, megszállottan bámulva a facebookot, ha ott van azért, ha nincs ott, azért. Ez a vadvízi örvény beszippantja a tudatomat. A fantáziám úgy csorog ki belőlem, mint a túltöltött edényből a lé, és csak úgy lődözöm a környezetemre a tüncögést, amíg elfelejtem, hol a poharam, merre raktam a kulcsom, és szénné égetek 4 tojást. (Én. Aki büszke arra, milyen jól főz, eh.) Ön- és közveszélyes állapotomban nemegyszer kiröhögöm saját létemet, mennyire éretlenül viselkedek, pedig tulajdonképpen már valóban nem vagyok 17 éves, de... ó világ, hogy rakod ezt össze, hogy nem volt más vágyam, mint felnőni, majd visszabadarintasz a kamaszkorba és én élvezem?
"Love can be like poetry of demons or maybe God loves complex irony?"
