Néha úgy érzem, hogy a Finnugor Tanszék egy magányos szigetke egy szál világítótoronnyal a háborgó tengeren.
A legközelebbi levél azt fogja tartalmazni, hogy XXX. jogszabály értelmében a Rákóczi úti épületet alá kell aknázni 77 szent kézigránáttal (made in Antiochia), fel kell robbantani, majd felszántani a betont és sóval behinteni. Majd leforgatni A Lovasíjász 2-t.
"Szerintem ez őrült nagy állatság, de tudom, hogy nem számít a véleményem."
Ezek családtagok véleménynyilvánításai a helyszínre nézve.
Szóval nekem annyira jó esküvőm lesz! :)
Egyrészt marha jó férjem lesz, aki már most marha jó vőlegény, aki gondol mindenre, amire én nem, tehát miközben én menyasszonyi hajdíszeket mentegetek a pinterest boardomra, ő a lagzihelyszín kimeszelését tervezi. Meg izé... a betonozást.
Másrészt iszonyú jó fej barátaink vannak, akik simán beáldozzák a hétvégéjüket azért, hogy nálunk építőmunkást játsszanak, pedig csak káposztában és sörben és meghívásban tudunk fizetni.
Meg amúgy is, a helyszín! Biztos vagyok benne, hogy király lesz. És annyira mi! Senki nem tartja értelmes ötletnek, de mi csakazértis megcsináljuk, és a végén mindenki csak ámulni és bámulni fog! Már most, az első lépés után sokkal kevesebb a szkeptikus hang. Amúgy meg pont ettől a DIY jellegtől még közelebb kerül a szívünkhöz.
Amúgy meg nekem vannak a leglelkesebb, legkedvesebb koszorúslányaim, és itt külön kiemelném Nórit, akivel tényleg minden szellemi/érzelmi vadhajtásomat megoszthatom ("én is a világ közepe vagyok!!!"), és partner benne és érdekli, de amúgy is mindenki szuper-proaktív, mindenben felajánlotta a segítségét, és segít is, ha kérem.
...de nem ám csak az én barátnőim, hanem anyáméi is! Konkrétan jelentkeztek pincérkedni, meg dekorálni, meg satöbbi, és úristen. :D Ja és akkor még nem beszéltünk a nagyanyámról, aki segít a koszorúslányruhák varrásában, és lehet, hogy a menyasszonyi ruhámból is kiveszi a részét, és lelkes ruhakritikusom is. :)
És amúgy a segítőkész klánból nem hagyható ki a Sebestyén-ág is: após is, anyós is lelkes úttörőkként várják, hogy hasznossá tehessék magukat, és ettől az elképzelhető legjobb "választott családdá" nőtték ki magukat nálam.
És lesznek a násznép közt MTT-sek, és lesznek finnugristák, és kockák és külföldiek és régi barátok is, meg az őrült nagy család-konglomerátum, amitől szinte lehetetlen lesz rosszul mulatni, még akkor sem, ha a műhely jelenlegi állapotában tartanánk meg a lagzit.
De én már tudom, honnan lesz a ruhám, milyen lesz a hajam, van elképzelésem a dekorról, a programokról, sminkesről, lánybúcsúról, tutira megvan a menyecskreuhám <3, és a kaját is tudom, honnan fogjuk hozni, és zseniális lesz. És még október sincs. :3
Felöltözöm, eltekerek az egyetemre, lelkesen felugrálok a lépcsőn...
...és megállok, mert nincs is igazából itt dolgom.
Mármint van, de most izé, épp nincs órám, és nincs kulcsom, és nincsenek itt a többiek, és a "szobámba" sem tudok bemenni, mert még ahhoz sem másoltam kulcsot.
Leülök a fotelekhez, vagy besurranok a konyhába, felcsapom a laptopot, matatok, köszönök egy-két arrajárónak, subidú, igen én elvileg itt vagyok doktorandusz, ja és hogy mit csinálok, háááát.....
Mármint tudjátok, az a fajta hideg, amikor az ember este csobban bele, és a levegő már elkezdte hűteni a legfelső 1 milimétert.
Drage ugyanolyan gyönyörű volt, mint tavaly és tavalyelőtt, nem hiányzott egy sziget sem, és a tenger is ugyanolyan kék volt reggelente. Éjszaka már furcsa indigószínűre változott.
Még sosem voltam ősszel itt. És mint olyan, furcsa volt megtapasztalni, hogy bizony a horvát tengerparton is elkezdődik az ősz. Névnapomon még bougainvilleával köszöntött Csaba, és szeptember 18-án is bérelt hajóról csapódtunk bele a tengerbe, fagyiztunk és csevapot grilleztünk, de néha bizony már elkapott minket a zápor, és hidegen fújt a szél az esti kártyaparti közben. A két dragei kocsma egyike már bezárt, gyerekek sem nagyon szaladgáltak már a köves strandon, sőt, egy nap egy helyi kislányt láttunk hazabattyogni, sporttáska méretű iskolatáskával a hátán. Nahát, Dragéban van, aki suliba jár...!
Szóval úsztunk a halak közt, gyűjtöttünk kagylókat, ugráltunk a hajóról, felmásztunk a Velebit hegyeire, korzóztunk Zadar sikátorain, hallgattuk a tengeri orgonát, meg felmásztunk a toronyba, ahol lefújta a fejünket a szél (illetve megsüketített minket a harang), és lőn este és reggel, és lórumoztunk és gyűlöltük egymást, aztán megint imádtuk, de az a hurrányaralunk-lendület már csak nyomokban volt ott az élményben.
Most meg már hideg van és kabátot kell vinni magunkkal, és Csabával csak pislogunk, hogy nahát, mikor lett ősz.
Ez a nyár mintha végtelen lett volna. Már el is felejtettem, hogy létezik más, mint meleg és utazás.
Újra látni a tanszékieket pont olyan zseniális volt, mint amilyennek képzeltem, sőt. Igen, én tényleg egy akadémiai értelemben komolyan vehető ember lettem, aki fizetést kap a munkájáért, és a munkahelye az egyetem!
Köszönöm ezeket az embereket, ezt a helyzetet, amibe bele sikerült jutnom, ezt a rengeteg szerencsét, ezt a csodálatos alkalmat, ezt a mini-világot, ahová bejutottam. Hesteg nyál.
Nem igazán jellemző, hogy egy dal összefoglaljon mindent, amit érzek egy helyzettel kapcsolatban (ha így lenne, csak dalokat linkelnék, és nem vesződnék írással), de most kb így van.
Úristen, de jó volt újra látni titeket!
- Az ismerkedős esten ott volt egy nagyon jó fej elsőéves csajszi, akivel mintha soha nem fogytunk volna ki a témából, így került elő, hogy tavaly egy finn beszélgetős estén milyen lenéző pillantásokat lőtt rá egy elvileg finnugoros csaj, aki elég beképzeltnek tűnt, és azóta is tart tőle, hogy összefut vele.
Összedugtuk a fejünket, és gondolkoztunk, vajon ki lehet, és kértük, hogy írja körül, hogy nézett ki, milyen volt a kisugárzása, miket mondott...
...mígnem kiderült, hogy én vagyok az.
No hát, fml, ezt jól megkaptam, de legalább a csajnak nem kell félnie, hogy összefut azzal a "beképzelt finnugorossal". :P
Ma volt doktori beiratkozás. Jéj! Gondoltam, páran doktorisok odamegyünk, aláírunk dolgokat, és kész. Ezt még a tegnap esti kamarázás utáni fejfájással is meg tudom tenni.
Aha.
Tudod, hol élsz, Bogáta, amikor odamész minden cuccoddal, és:
negyed órát késik az egész procedúra, mert a megnyitó beszédet tartandó tanár nem talált parkolóhelyet, majd a megnyitó beszédében a lakása tetőburkolása körüli problémákra hivatkozik
amúgy kb. 100-an vagytok
a TO-sok szószólója előre elnézést kér a leendő 4 év alatt történő adminisztrációs problémákért
majd beszedi a jelentkezési lapjainkat fotóstul, csak azért, hogy egy asztalra lerakva minden összekeveredjen, és mikor sorra kerülsz az aláíráshoz és a hitelesítéshez, a munkatársnak negyed óráig kelljen keresnie a papírjaidat (miért kellett beszedni bazzeg, miért nem lehetett simán odavinnem?!)
közlik, hogy "akinek nincs itt a diplomája, attól elbúcsúzunk" - úgy persze, hogy nyilván NEM szerepelt egyetlen e-mailben sem, hogy a diplomát hozni kéne... és nyilván nekem átvenni sem volt időm, hiszen Udmurtiában voltam, a TO pedig jövő héten nyit. Uccu, zárvatartás közben rátörni az ajtót a nyilvántartási csoportra, ahol némi kuncogás közepette a kezembe nyomták a kitüntetéses oklevelet - de a nagyközönség köreiben, mikor szinte senki nem hozta magával a diplomáját, szabályos pánikhangulat uralkodott
végül, mikor sorra kerülök, és végre megtalálják a hányódó papírjaimat, rá sem néznek a diplomámra
a "kötelezően elhozandó"-ként megnevezett adókártyámra, TAJ kártyámra, bankszámlaszámomra sem
és mindezen bohózat közben olyanokat hívnak meg előadni, mint az előadóművészeti doktoranduszok országos szövetsége. Hogy tartson bemutatót a PhD-s csellózásról.
És mindez... megvan online és látszik a Neptunban, és még az aláírásomat is bármikor beszkennelem nekik ha kell, és úgysem ront vagy javít vagy változtat semmin az, hogy még papíron is megcsináljuk ugyanazt, amit a neten, csak az egész jó sok idő és jó sok fa.
Szóval mi Németh Danival (akinek nagyon örültem) csak ültünk, és nem hittük el, mert pontosan úgy éreztük magunkat, mint minden uncsi és értelmetlen iskolai sorbanállós évnyitón, pedig már soha többé nem akartunk volna így érezni.
ELTE, drága... még szerencséd, hogy benned van a FU tanszék, mert téged amúgy nem nagyon szeretlek.
Hát igen, Franciaországba nem vittem magammal a laptopomat, így nem tudtam nap mint nap dokumentálni az eseményeket úgy, mint Udmurtiában, pedig megérdemelték volna.
Csodálatos két hét volt, és különösen örültem neki, hogy nemcsak én, hanem az öcsém is jól érezte magát az úton, tehát nem volt rossz velem utazni. Franciaország hihetetlenül változatos, 2-3 naponta egészen különböző helyeken jártunk, bennem pedig furcsa, retrospektív érzés alakult ki, hogy íme, itt egy ország, melynek a nyelvét 10+ éve beszélem, de még szinte semennyi időt nem töltöttem benne (3 napot a fővárosban kb), basszus, ebbe már réges-rég bele kellett volna szeretnem, mert lenyűgöző!
Kár lenne elfelejteni az út részleteit, így röviden írok pár sort minden állomásról. Megérdemlik.
Chamonix - Mont Blanc
Yeah you heard me, erős kezdés, rögtön a legmagasabb hegy lábához buszoztunk el röpke 17 óra alatt négyóránkénti kiállásokkal. Már maga az út megérte a pénzét, de átkelve a Mont Blanc-alagúton és alászállva Chamonix über-posh-fancy világába tényleg úgy éreztem magam, "mint aki megteheti". Persze nem, a kempingünk Chamonix-tól odébb, Argentiers-en túl, majdnem Svájcban volt, és a kisvárost járva konkrétan az éves családi bevételt el tudtuk volna költeni egy nap alatt, de erre nem volt idő, mert fel kellett felvonózni a Mont Blanc lábához, illetve túrázni kellett a hegyoldalban. Előbbi esetben meglepetten tapasztaltam, hogy magaslati betegségem van, tehát 3800 méteren olyan légszomjam és szédülésem volt, hogy a nagy óriás tövében csak azon tudtam gondolkozni, idehányjak-e, vagy csak szimplán ájuljak el. Utóbbi (tehát a gyalogtúra) pedig úgy megviccelt minket, könnyű sétának lett hirdetve de 5 órás bokatörő szenvedés lett belőle, szó szerint, mert az egyik utasnak kvázi kiment a bokája. Nem rendesen, de az út hátralévő részében sántított és minden egyéb túrát kihagyott.
A Nap tűzött ránk, Öcsiről kiderült, hogy zergealkatú (hihetetlen hogyan ugrált szikláról sziklára), és a társaság is megismerkedett egymással. Párok, családok, idősebb szinglik, zaklatott 30-as nők... jó fej banda gyűlt össze, melyet elsőre nem láttam ilyen tisztán, de később szinte minden nap kellemes meglepetést okozott egy-egy újabb jó beszélgetés egy új emberrel.
Szóval Chamonix kellően impresszív kezdés volt, mind látvány, mind nehézség szempontjából. Két "kisebb" magashegységi túránk volt, és belenyalhattunk a francia életérzésbe (tele angol turistákkal). Persze egy ilyen hely óhatatlanul iszonyú zsúfolt, és én már alig vártam, hogy továbbrobogjunk valami eldugottabb, "Baraka-kompatibilisebb" helyre.
ilyen utakon túráztunk
a középső magas a Mt Blanc. A baloldali csúcson van egy kilátópont, oda mentünk mi és onnan indulnak a csúcstámadások is.
Monsieur zerge
Provence (Cassis, Aix-en-Provence)
A közhangulat borongóssá vált, miután a siklóernyőzés Chamonix-ban elmaradt a szemerkélő eső miatt. Mindez azonban semmi volt ahhoz képest, amikor Balázs, a túravezető bejelentette, hogy bekaptuk a misztrált, lezárták a hajóútvonalakat, így a beígért tengeri kajakozásnak is lőttek. Elég nyomottan érkeztünk Aix-en-Provence-ba, mely számomra nagyon különleges város volt. Innen származott ugyanis életem 2. barátnője, Anais Rancan, akivel általános iskola első 3 osztályába jártunk együtt, és hárman alkottunk egy csapatott: Fanni (akit azóta is imádok, és akit szintén Franciaország szippantott magába), Anais és én. Anais azonban hazautazott Aix-en-Provence-ba, és én még mindig emlékszem a pillanatra, amikor elment, és ez a város volt a második francia hely, amit megtaláltam a térképen Párizs után.
Anais-nak nem akadtam nyomára Facebookon, Aix-en-Provence viszont így is hangulatos francia kisváros volt, bár nem egészen sikerült átéreznünk a varázsát a fáradtság és a csalódottság miatt. A kemping poros volt, a tömeg nem kisebb, és ez így volt Cassis-ban is, ahová a piac és a kalankák miatt mentünk. Itt kajakoztunk volna, de nem tettük, inkább lefújattuk a fejünket a misztrállal, és a heti piacon elszabadultunk öcsesszel, és átadtuk magunkat a gasztropunkoskodásnak. Kenyeret vettünk, kolbászt, comté és kecskesajtot, színes paradicsomot, majd fogtuk a bicskát és a vágódeszkát és jóízűen elfogyasztottuk őket egy közparkban egy tavacska és a canard capitaliste-ok társaságában. (Andrisnak egyszer a franciaházijában sikerült így fordítania a "tőkésréce" szót). Az arra járó franciák sokan megmosolyogtak, néhányan oda is szóltak nekünk, de mi nagyon éreztük a dolgot. :)
Mindezek után mégiscsak felültünk egy hajóútra, az egyetlenre, amely kiengedett minket a kalankákra, csuromvizesek lettünk a hullámoktól, majd egy sikertelen étteremkeresés után kiültünk a strandra egy-egy sörrel, és belevetettük magukat a jéghideg vízbe. Némi ücsörgés-úszkálás után hazavitt minket a busz, és este folytattuk a kempingben a beszélgetést-iddogálást. Másnap kora reggel indultunk a Pireneusokba.
Provence valahogy nekem nem adott sokat. Azt hittem, varázslatos lesz, de kb. olyan volt, mint a horvát tengerpart (Ledo jégkrémek és piros-fehér kockás graffitik nélkül). Nem volt színesebb, rendezettebb, hangulatosabb... és továbbra is vártam a világtól elvonulós, hipszteres, barakás életérzésre.
áfonyás kolbááász fűszeres kecskesaaajt
ha nincs kajak, jó a jacht is
"laknám" mondta öcsi
A Pireneusok (Luz-Saint-Sauveur, Gavarnie cirkuszvölgy, Pont d'Espagne)
Andris különösen várta a Pireneusokat, de engem is nagyon izgatott, és hát mit mondjak... egészen más, mint Savoyában, az Alpokban, a kisváros tündéri volt, a hegyek pedig kicsit mások, de ugyanolyan lenyűgözőek. De előbb még megálltunk Provence-ban a festői Baux-de-Provence váránál, melyre büntetlenül mondhattuk, hogy "de szép bauxit", mert a szó tényleg innen ered. Trubadúrok énekversenyeiről volt híres ez a hely (meg arról, hogy a misztrál majd' lefújt minket a falakról), és mivel túravezetőnk nem titkolt trubadúr-fanatikus, alaposan kiművelődtünk a témából. Tartalmas megálló volt, melyen életemben először használtam audioguide-ot, ami, jelentem, jó kis találmány. Megtalált a középkori hangulat, na. :) Az utazós nap után indult az út egyik csúcspontja (szó szerint, ha-ha): egy 30 kilométeres túra, tetszés szerint 1300 vagy 1500 km-es szintemelkedéssel (és ugyanannyival lefelé). A cirkuszvölgy, ahol Európa legmagasabb vízesése esik alá, gyönyörű volt, és a felfelé vezető út is a menedékházakig, itt azonban Bogi hozott egy rossz döntést: a nehezebb utat választotta, és elindult a csúcsra készülő csapattal. Nos, nem gondoltam, hogy könnyű lesz, de amikor már az ösvény is eltűnt és 10 méterenként kellett megállni lihegni, a lábam alatt meg a tátongó mélység volt, akkor már kezdett nem vicces lenni a dolog. Mindegy, felértünk a tetejére, csúcscsoki, csúcspálinka, csúcsfotó, hurrá, irány le. Aha... de nem le a hágóig, ahol átkelünk a hegyen, hanem le a hágó alá 200 m-rel, ami után mehettünk fel újabb 200 m-t mert arra vezetett az út! Ekkor Bogika már a sereghajtók közt kullogott és pityeregve kérte a túravezető bocsánatát, amiért nem bírja a tempót és muszáj megállnia, mert mindjárt összeesik. Nyögve-szenvedve valahogy felértünk a hágóra, és onnan indult a térdtörő 1550 m lefelé. Patakokon keltünk át, tehenek és mormoták között gyalogoltunk, de már kevesek tudták élvezni az utat. Öcsi köztük volt, ő még a végén is tudott ugrálni a köveken és a pisztrángokat lesni, hiába törte véresre a lábát a bakancs.
Másnap újabb túra várt minket, de csak egy rövidebb, és végig lefelé... bár ez a társaság nagy részét nem vigasztalta. A tengerszem azonban, ahová feltúráztunk, csodálatosan szép volt (és hideg... én voltam az egyetlen lány, aki belemerészkedett, há!), ahogy a patakvölgy is, tele vízesésekkel. Én személy szerint kicsit befordulva, morcosan caplattam a bandával, de a velünk utazó öttagú család anyuka-tagjával végül nagyon kellemeset beszélgettünk - mi másról, mint családról. :)
Hanem az este. A kb. korombeli (értsd: nálam 10 évnél nem idősebb) lányokkal nyakunkba kaptuk Luz-St-Sauveurt, és kisvártatva találtunk is egy közparkot, melyben élőzene és műanyag poharas sör várt minket. Zseniális, gondoltuk, leültünk a fűre és az utazás egyik legjobb estéje kezdődött, evéssel-ivással, röhögéssel, arra járó pihe-puha szőrű kutyákkal, énekléssel... és egy akkora zakóval részemről, hogy még most is tekintélyes seb van a sípcsontomon. A park közepén ugyanis egy kikövezett patakmeder volt, melyről jól elfeledkeztem a sötétben, beleléptem, és akkorát estem előre, mint egy tanyaló. A sípcsontomon olyan mély seb lett, amilyen mély egy sípcsonton lehetséges, és ez kissé meghatározta az egész hátralevő utamat.
Mindazonáltal egy zseniális este volt ez, amikor végképp megnyugodtam, hogy bármi történjék ezután, itt nagy baj nem lehet. Az emberek nagyon jó arcok, az ország csodálatos, és öcsivel is megvan az összhang. Kicsit lelkifurdalásom volt, amiért erre az estére nem hoztam magammal, de... hát, nekem is kell egy kis csajos este. :)
az a bizonyos vízesés :)
öcsi a hegycsúcson - ő jobban bírta mint én
...gollam
Bordeaux borvidék, Ile de Ré
"Remek srác az öcséd!" mondta Balázs, a túravezető. Kihúztam magam büszkén, mert nem ez volt az első alkalom, hogy Andrist dicsérték nekem az útitársak. Intelligens, érett, érdeklődő... mindenki arról számolt be, hogy öröm volt vele beszélgetni, ha volt alkalma rá. Erre a kialakuló vélekedésre tett rá egy lapáttal a látogatás a Chateau Venus borospincébe, ahol a nagyon kedves körbevezetés és kóstoltatás egy zongora társaságában történt, melyen Andrisnak megengedték, hogy játsszon, és mindenki nagyon el volt ájulva tőle. :)
A nagyon jó (és egyre jobb) hangulatú borkóstolás után megcéloztuk Ré szigetét, a zöld zsalugáteres fehér házacskák, só és biciklik földjét. Maga a sziget iszonyú hangulatos, főleg biciklin (mi is azon toltuk, akárcsak mindenki), bár az első este olyan nagy naplemente-partit csaptunk a homokos strandon, hogy Andris a másnapi bicajtúrát elég nehezen bírta. Kár, mert szépséges volt, így én egyedül folytattam az utamat a sóillatban. Ekkorra már egészen beleszerettem a falvakba, a francia emberekbe, a büdössajtevő-borivó-tenger gyümölcsei közt kotorászó életérzésbe.
Szintén Ré szigetén történt, hogy egy naplemente-bulin betaláltak a "hogy is van ez a finnugor dolog" kérdéssel. Betaláltak már Chamonix-ban is, bár ott inkább csak a nyelvészi életvitelemről kérdeztek, de most jól belemerültünk a teóriába és az érzelmekbe is. Nem sikerült rosszul, nagyon érdeklődők voltak a kérdezők, pedig korábban Nepálban erősen kapták a kurultájos ívet, és sikerült érthetően és hihetően elmagyaráznom a dolgokat. Azt bánom csak, hogy 1. el kellett kussoltatnom egy srácot, aki a "kérdezek valamit de nem várom meg a választ, hanem én fejezem be a mondatot" betegségben szenvedett, illetve 2. a következő este egy útitársam megszólalt, hogy "de a finnugor nyelvrokonság csak egy nagy humbug, nem?", amire sajnos nem volt erőm kimerítően válaszolni (és a társaság is kicsit unta már a témát), így elintéztem annyival, hogy "tegnap ezt másfél órán át kifejtettem, de a lényeg, hogy nem, nem az". Lehet, hogy ezzel kicsit megsértettem. Mindenesetre az út további részében határozottan pikkelt rám.
oh yes please
öcsike zongorázik, mellette én mintha úszószemüvegben lennék
gasztropunkoskodás vol.2
Ile de Ré feeling
Bretagne (Dinan, Sain-Cast-de-Guildo, Fort Latte)
Bretaaaagne! Ha csak egyetlenegy helyet kellene mondanunk öcsesszel, hogy melyik volt a legeslegjobb, akkor ezt mondanánk. Persze akkor az út már egy exponenciálisan növekvő függvény volt boldogságszint tekintetében, de Bretagne, a maga nem-franciaságával, egészen különleges hangulatot árasztott. Több száz év franciáknak való ellenállás és szívás (szar idő, szegénység) után, most, az ország egyik leggazdagabb régiójaként és a világ legmagasabb presztízsű népének (=angol, a franciák ősellensége) közeli rokonaként mintha mindenki konstans röhögne a történelem alakulásán, illetve saját bretonságán.
Letértünk az autópályáról, és nekivágtunk a szántóföldes-kisvárosos tájnak, ami valóban hasonlított Angliára (Devonra, Cornwallra... kb. 10 éve ott is jártam). A kemping csodálatos volt, az óceán partján, ahogy a túra is Cap Fréheltől Fort Latte erődjén és a tengerfenéken át. Történt ugyanis, hogy az út vége felé Balázs ránk parancsolt, hogy le a cipőt, most levágunk egy 21 kilométeres hurkot: apály van, és a kagylófarmon keresztül a homokon tesszük meg az utolsó kilométereket. De sietni kell, mert jön a dagály, és addig át kell érni. Hát őrült hangulatos volt mezítláb átbattyogni az öblön a kagylók között, miközben bretonok gyűjtögették körülöttünk a le-lepotyogó példányokat! A helyzet váratlansága még tovább dobott az élményszinten, amitől egyesek (mint én) ódákat zengtek a helyzetről, mások persze morogtak. :)
Meg kell említenem még a haléttermet. Mert itt halétterembe kellett menni, itt az megy, Bogi pedig (Andrissal együtt) tippelgethet, hogy a francia étlapon vajon melyik a hal, és melyik a kagyló, vagy rák ha már itt tartunk, és terrmészetesen ő fordította a többieknek is az étlapot. Első este én még nem mertem bevállalni a herkentyű-vonalat, de az izgalmakról nem maradtam le: a salátám marinált nyers marhaszeletekkel érkezett. Lol whatever, finom volt így is... a további éttermi kalandok pedig St Malóban folytatódtak.
go home house, you're drunk
gyönyörű... amúgy az az alak ott az öcsém
kagylófarm irl
nyomás át a tengerfenéken yolo
Mont Saint Michel, Saint Malo
Mont Saint Michel, ahha, a hely, ahová egy cseppet sem vágytam! Már jó előre elképzeltem, hogy élvezhetetlen lesz a tömegtől, pogózni kell a japán turisták között, és nem fog adni semmi élményt a klausztrofóbián kívül. Meg is kérdeztem, nem maradhatnék-e le a programról egy kellemes kempingbeli ejtőzésért cserébe, mely mondatommal kivívtam néhányak őszinte megbotránkozását. Még percekkel később is azt hallgattam, hogy "kihagyni, a Mont Saint Michelt, úristen, nem, mi dehogy hagyjuk ki, természetesen elmegyünk oda, micsoda hülyeség..." -_-" (plíz, emberek, azt csináltok, amit akartok, én magamról beszéltem!) Na mindegy, sajnos menni kellett mert különben St Malo is ugrott volna, amit nem akartam. Szóval a híres apátságba esőben és trutymóban érkeztünk, és bár tényleg őrült sokan voltak, valahogy nem volt kezelhetetlenül borzalmas a tömeg. Végül is jó, hogy elmentem oda, bár kétségtelen, hogy a apátság belülről elég kopár, nem ad nagyon sokat, és a története sem kiemelkedően érdekes. Annál nagyobb buli volt a látogatóközpont, amin végiggarázdálkodtam magam, és jó sok mindent megtudtam Bretagne-ról és Normandiáról. Ezután következett St Malo, a kalózok városa. Ez a hely már nagyon is gazdag történelemmel bírt - melyre mi magasról tettünk, mert felmerült a lehetőség, hogy mégiscsak tengeri kajakozunk egyet! Andrissal és két őrült jóarc csajjal, Katával és Krisztivel le is csaptunk egy-egy kétszemélyes kajakra, és miután én magamba tömtem egy kouign amann-t (achievement unlocked!), fürdőruhában és köldökig érő mentőmellényben nekivágtunk a tengernek. Sikítoztunk, énekeltünk, a nyitott doboz sörünkbe folyton sós víz került, a közeledő dagállyal pedig egyre növekedtek a hullámok, tehát a helyzet minden perccel durvult, míg végül egy óra leteltével hagytuk magunkat kisodródni a partra. A fél part rajtunk röhögött, ahogy a sós sörtől bekábulva szó szerint kifordultunk a csónakokból, de úristen de jó volt, nagyon megérte! ^^ A következő programpont a vacsi volt, melyet természetesen már megint hordában próbáltunk megoldani - erről a műfajól személy szerint én szívesen lemondtam volna, de nem nagyon állt módomban. Mert ilyenkor az volt, hogy összeálltunk vagy 10-en, és csúcsidőben nekiláttunk a legfelkapottabb helyeken asztalt keresni, ami persze maga a lehetetlen küldetés, és nyilván kinek kell kérdezősködni, persze Boginak, aki tud franciául. Ez generált némi feszültséget (mikor kerek perec kijelentettem, hogy nem megyek be asztalfoglalni egy zárva lévő étterembe, ahonnan már kétszer elhajtottak minket, és mellesleg tudnak angolul, szóval nem rajtam áll vagy bukik a dolog - na erre a rám amúgy is pikkelő nő kijelentette, hogy inkább külön vacsizik, mint egy ilyen szar emberrel mint én), de végül szerencsésen találtunk helyet, nagyon kedves kiszolgálással. Mindig egy kicsit ambivalens érzésem volt ilyen alkalmakkor: egyrészt adrenalintúra is volt az egész, mert kilencfelé állt a fejem, hogy épp ki mit akar, és hányan, és megvan-e minden, és nem rontottam-e el (a rám pikkelő nő természetesen meggyanúsított, hogy elrontottam), másrészt viszont tényleg öröm segíteni és hasznosnak lenni. Egy ember még meg is köszönte, én pedig végre ettem osztrigát és Szent Jakab kagylót. :)
kötelező kép a Mt St Michelről
kerengő - a nagyon odaillő fémgömbbel
lelkiállapotunk kajakozás után...
Loire-völgy (Amboise, Chenonceau) Szomorúan mondtunk búcsút Bretagne-nak, de az indulást sürgette némi autentikus eső. Sajnos a felhő követett minket a Loire-völgyi Amboise-ba is, bár szerencsére nem sokáig kínozta a bandát. Az embereken már látszott a fáradtság, az időjárásváltozás és a hazaút közeledte, mindenki nyűgös volt, veszekedett egymással, variált. Én is untam már a rossz hangulatot, így miután megkaptuk az itt esedékes biciklijeinket, meg is mondtam Andrisnak, hogy ha lehet, ezúttal tekerjünk csak ketten, külön a többiektől. Beleegyezett, mi pedig nekiváltunk az *állítólag* kb. csak 10 km-es útnak Chenonceau váráig. Aha, az első kereszteződésben belefutottunk abba a kb. hattagú nőtársaságba, akikkel egyébként is lógni (ill. vacsorázni) szoktunk, azzal, hogy "Bogiii, épp egy helyi nőt kérdezünk, hogy hogyan menjünk Chenonceau-ba, és nem értjük, és segíííts!" Na, puff, ennyit a külön utakról, pillanatok alatt egy nyolcfős csapat élén találtam magam, hogy vezessem az utat az' kastélyba. De úristen az az út. Nyilván több volt 10 km-nél, a biciklik ótvar rosszak voltak, leszakadt egy lánc, nekem folyton lecsúszott az ülésem, a lámpáknak kb. fele működött, volt, akinek a váltója is beragadt és 3-asban tolta végig az utat a hegyen át... hát jól megszenvedtük. Folyton bevártuk egymást, de lassan eljutottunk Chenonceau-ba, ahová érdemes volt eljutni, mert a kastély és a kert is különleges hangulatú, csodaszép jelenség volt. Itt kicsit megnyugodtak a kedélyek, én is regenerálódtam egy kicsit, majd miután hősiesen ellenálltunk a kísértésnek, hogy vegyünk egy 300 eurós faliszőttest meg Bouquet de Trianon nevű parfümöt, vettünk egy nagy levegőt és hazaindultunk. Másfél óra volt az út haza, kerülőúton, szembeszélben, a sötétség elől menekülve, mert utunk vége egy erdőn át vezetett... hát na az nem volt semmi. Furcsa módon jobb érzésekkel emlékszem vissza rá, mint a csúcsmászásra a Pireneusokban, de ott és akkor nagyon pánikoltunk, és az erdei félhomályban már azért tekertünk énekelve, hogy elriasszuk a potenciális szarvasokat és vaddisznókat. Hazaértünk, este 10-kor, a búcsúestre. Ez egy utolsó nagy összeborulás volt, mely során mindenki sorban elmondta, mit élvezett az útban, mik a gondolatai - és persze beszélgettünk, énekeltünk, iszogattunk... míg meg nem fenyegettek a kempingüzemeltetők, hogy ránk hívják a rendőrséget. Andris még egy komolyabb búcsút vett a francia boroktól és őrségi pálinkától (amit útitársaink hoztak magunkkal), majd, miután kezdett nehezére esni a járás, betereltem a sátorba. Nem kellett sok ahhoz, hogy elaludjunk.
Chenonceau-i konyhakert: OCD-sek mennyországa
árnyas sétány Chenonceau-ban, mert persze a kastélyt nem fényképeztük le
Amboise
Másnap reggel nem sok erőnk volt, pláne nem az Amboise-i kastély megnézésére, így inkább csak reggeliztünk, sétálgattunk, néztük a várost, beszélgettünk. Délután 1-kor indult a maratoni utazás Budapestre, keresztül fél Franciaországon (Elzász a naplementében de szép volt!), meg Németországon, meg benzinkutakon - az éjszakát a buszpadlón töltöttem. 11 körül érkeztünk meg, de nem vártam az érkezést, mert tudtam, hogy se anya, se Csaba nem jönnek ki elénk. Öcsi vigasztalhatatlan volt. A búcsúzkodás után szótlanul kullogtunk haza, alig vonszoltuk magunkat, és nem segített sokat rajtunk a szintén hullafáradt anya és Csaba sem, mikor végre megérkeztek. Elbúcsúztam Andristól, megköszöntük egymásnak az élményt, átadtam az anyjának, és bedőltem aludni Csaba mellé. 16 nap kempingezés után végre: ágy! Utolsó gondolatok Mindjárt befejezem, na. :) Ebbe a beszámolóba természetesen nem fért bele minden. Nem fért bele, miért volt igazán zseniális a társaság, nem fértek bele a hosszú és tartalmas beszélgetések okozta élmények, a buszutak, melyek során Balázs mesélt nekünk, a francia konyha remek ízei, az esti bulik hangulata, a nyelvgyakorlás, a kapcsolatom Andrissal. Pedig mindezek elég fontos elemei voltak az útnak. Az van, hogy nekem ez az út csak egy út volt. Most, hogy vége, szinte mintha meg sem történt volna. Nem maradtak utána életre szóló barátságok vagy kiheverendő sebek. Nagyon élveztem, de én személy szerint nem a lelki fejlődésem céljával indultam neki (sok társammal ellentétben): a legerősebb érzések, melyek velem maradtak, a sok-sok szépség emléke, illetve az öcsémmel való szorosabb kötelék. Miután az első ismerkedős este kicsit tapló módon bántak Andrissal, melynek alapja az ő kisöcsi-helyzete volt hozzám viszonyítva (mármint ebből csináltak viccet), úgy döntöttem, az idő nagy részében inkább leakadok róla és külön utakon járkálok. Jó döntés volt, bár hamar kiderült, hogy mindketten kb. ugyanazokkal az emberekkel szeretünk beszélgetni, és gyakran simán hármasban-négyesben töltöttük az időt valakivel, különösebb érezhető "hierarchia" nélkül. Ez nagyon jó volt. Persze ha nem is voltunk együtt, általában tudtuk, merre jár a másik, és szinte minden helyzetben egyetértettünk (hova menjünk, mit együnk, mihez van kedvünk), szóval nagyon hálás vagyok Andrisnak, hogy ilyen jó fej útitárs volt. És magamnak is örülök. :) Merci pour tout!
