Novemberben kezdtem a munkahelyemen, és a szerződésben foglaltaknak megfelelően ma fejeztem be.
Elnézve a régebbi bejegyzésimet a munka kezdetéről, megállnék és megadnám magamnak azt a luxust, hogy pár másodpercig hátradőlve gyönyörködjek benne, hogyan lett telefonfóbiás görcsös kiscsajból olyasvalaki, aki már lazán tolja finnül a hideghívásokat. Sőt, elnézve a statisztikákat és a visszajelzéseket, értékesnek bizonyult a munkám. Hívásaim célszemélyei nagy általánosságban nyilván inkább közönyösen fogadtak, meg volt pár bunkó is, valahogy most élesebben emlékszem a jó élményekre, azokra, akik örültek nekem, meg akik többet akartak tudni a cégünkről, sőt, akár rólam. :) Végtelenül jó érzés úgy távozni, hogy megtettem, amit vártak tőlem (pedig FÉLTEM), és kiérdemeltem a kollégáim bizalmát. És már nem félek a telefonálástól. :)
De ennél is fontosabb az emberi fejlődés, ami a munkával járt. Nagyszerű emberekkel hozott össze az élet, akiket majdnem észre sem vettem, mert akkora elefántcsonttoronyban éltem, hogy azt el se hiszem! :D Mert én mekkora nyelvész istennyila vagyok. Meg idősebb, meg doktorandusz, meg mit tudom én, és én úgysem fogok tudni szót érteni itt senkivel, mert különleges hópihe vagyok, és izé, nem értenek, bullshit, bullshit, bullshit. És ezek, mint a Hétfejű Tündér, arroganciámra válaszul meghívtak Varsóba 3 napra, megismertem az egész céget, tejben-vajban fürösztöttek, mindenkivel végre volt alkalmam rendesen összecsiszolódni, és láss csodát, úgy értem haza, hogy szimbiózisban vagyok az egész irodával. Ezt később külön megköszöntem a főnöknek. Ez egy olyan cég, amelyhez érdemes hűségesnek lenni.
Szóval fog még hiányozni ez a csapat, az biztos. Kicsit nem is fogom még fel, hogy elmentem. Nem szerettem telefonálni, és nem is akarok többet, de közben úgy örülök, hogy mégis megtettem és nem adtam fel! Még akkor sem, amikor a helyzet, öhm, csicskagyász volt.
Köszönöm ennek az élménynek, és minden hozzá tartozó személynek, hogy egy nyitottabb, empatikusabb, magabiztosabb oldalamat hozták ki belőlem, aki már nem fél annyira a kudarctól és az idegenektől! Ha valamire, erre szükségem volt.
Az este zavarbaejtően jól éreztem magam. Szinte szégyelltem magam, milyen jól.
Heini visszalátogatott Pestre a családjával, és ennek egyenes következményeként pár órával később kisfröccsel a kezünkben hintázva énekeltünk és beszélgettünk a Trefort Kertben (egyre több decibellel) a Tisztelt Kolleginákkal, és felelevenítettünk minden fontosabb dalt a tavalyi laulukurssiból. Igen, Tücsi mindig mondogatta, hogy énekelni kéne, énekelni, de most jöttem rá, tényleg ez mennyire hiányzott.
Forr a közhangulat, és ez a jelenlévő finneket is tüzeli, és mi megint összegyűltünk a táncteremben és mari-finn-észt-magyar-lapp-stb. népdalokat énekelgettünk, ahogy a torkunkon kifért, szinte üvöltöttünk, hangosan nevettünk, marasztaltuk magunkat és egymást este 11-ig, mert annyira jó a beszélgetés, hiába kelt mindenki másnap korán. És igen, ez jelenti a világot. A runolauluk ősi lüktetése, ahogy magával ragad, a nyári egyetemekről és véletlen félrefordításokról sztorizgatás (például amikor véletlenül piac helyett misére invitáltam egy finn házaspárt a Szimplába), meg hogy mindenki tudja, miért lenne vicces egy "monikon partitiivin ystävyyspiiri" feliratú póló Tücsin. Az este elkapott minket, és mi röhögve adtuk meg magunkat neki.
És ehhez Heini kellett meg az éneklés. De tényleg ez szükséges ahhoz, hogy értékeljem, ahol vagyok? A toporgó, tehetetlen alkotói válságom talán meg is szűnne, ha újra rendszeresen énekelnénk? Az elég emlékeztető lenne arra, hogy ez egy jó hely... egy jó élet?
(Nóri megfertőzött ezzel a dallal és nem bírok leállni róla. Egyszerűen nem.)
A múlt heti órán PP meglátott és lendületből belém töltött egy adag Liiwimaa Palsamot. Ma Tanja két eposzfordítás között meghívott egy falafel pitára, bedig nem is kértem, de ahj de jólesett.
Az észt film előtt zseniális ötlet volt mindenkinek kiosztani egy long drinket és a rendezővel közösen meginni, de arra senki nem volt felkészülve, hogy a 90-es évek vidéki Észtországának kilátástalanságát bemutató film kétórás lesz. A vécéért bizony közelharc folyt.
Aztán a retro fotelekbe süppedve, a Humen-magazinok és az avokádós brosúrák között Flórával és Tanjával elméláztunk a bölcsészélet hasonló kilátástalanságán. Elvesszük a pénzed, elvesszük a fiatalságod, ingyen dolgoztatunk, kivéreztetjük a lelked disszertációírással, aztán nem adunk munkát! Jutalomként megpörgetheted a szerencsekereket és választhatsz a tyúkbeles pelmenyi, a pacalos pirog és a halszemes pástétom között! (mindegyik valódi és személyes élményen alapul.) Ja és mellesleg az általad kutatott nyelvek ki fognak halni, mert a beszélőiknek több életösztönük van, mint neked.
A menő jazzklubban tőlem 1-2 méterre a Verbarium tagjai belefeledkeztek a zenébe. Az elektromos szólógitár messze túl volt hangosítva, és az észt nyelv sem tudott eléggé érvényesülni a mikrofonból, de ahogy a reflektorok súroltak, az arancinimet századszor is beleejtettem a curryszószba és előttem a vokalista hölgy billegett, át tudtam érezni az összevisszaságot. Egy részem csak Szonjával akart volna beszélgetni tovább, de közben örültem, hogy szenteltünk az időnkből erre a koncertre. Épp nemrég méláztunk el egy kicsit azon, hogy felnőtt fejünkre mennyit csökent a régen oly prominens "indokolatlanfaktor" az életünkben - hát ilyen a felnőttkori indokolatlankodás, vagy mi. Ördögsarok helyett jazzkoncert az Opusban. A szomszédos asztalnál Leila és Eda is próbáltak csevegni velem észtül, de hagytam bedögleni a társalgást. Én most nem a tanszéken vagyok, és nincs energiám úgy viselkedni, mintha ott lennék!
Fontos embernek éreztem magam, ahogy Bradley úr előadására bevonultam - hiszen épp eleget vártam erre a találkozásra, és ezt a többiek is tudják! Az előadás és az este azonban nem csupán az online mari szótár dicséretéről szólt, hanem jóféle fröccsözésről is, ahol pillanatok alatt az észttudásom került mérlegre, mikor Bradley úr és Santeri azt találták tökéletes lingua francának. Egy-két mondatig követni is tudtam. :)
Vannak olyan találkozások, amikor azonnal megvan a kémia meg az összenevetés meg a hozzádakarokbeszélni, és ez mindig olyan tapinthatóan csodálatos érzés, hogy szinte látom a szikraesőt. Ezt éreztem Hanna kisasszonnyal is a munkahelyemen (az ő eladásait próbálom növelni a telefonálgatással), és most Bradley úrral is. Épp eleget szenvedtem éppen azon, hogy az utóbbi időben teljesen megrekedtem a nyelvtudományos teendőimmel, és konkrétan 4 hónapja nem tudok megírni egy ötoldalas cikket sem a szakdolgozatomból - hogy teszek le így 3,5 év múlva egy 200 oldalas opuszt az asztalra ugyanarról?? De Bradley úr olyan volt, mint akit az ég küldött, a furcsa amerikaiságával, zseniális munkáival, csillogó tekintetével, az őt belengő marisággal. Hosszú órákig beszélgettünk, nem is csak mari témákról, és bőven tudtunk volna még tovább. Ha vannak még ilyen nyelvészek, én is mindenre képes vagyok!
Ha belegondolok, hogy majdnem nem mentem el erre az irodalmi estre. Hogy majdnem nem láttam Silvert a gyermekét nyugtatgatni, majdnem nem ültem előre Dorka közelébe, hogy közelről lássam az eseményeket, hogy majdnem nem kaptam el Kristiina pillantását, ahogy vele együtt tátogtam a Kuidas seletada sulle oma keelt c versét... úristen.
Az ember éldegél a világban, egy kiveszőfélben lévő dolog képviselője, és minden erejével próbál hidat képezni a haladó idő és a távolodó múlt között. Minden finnugrista ezt csinálja. És itt van Kristiina Ehin, aki a világ legszebb verseit írja a belőle fakadó ősi érzékenységből, melyre mi már tompák vagyunk, mégis, mikor hallgatjuk, minden szava valami ismerőset nyit meg bennünk. És itt van Silver Sepp, aki mintha egy naiv eposzból lépett volna elő a lenszőke hajával, és műanyag palackokon ad elő kazimi hanti dalt egy hangszedővel és egy effektpedállal, és ehhez még meg sem kell erőltetnie magát, hiszen egy tengerparti tanyáról jön, ahol a családja 600 éve lakik, és egy ő a göcsörtös almafákkal és az állandóan verdeső hullámokkal.
Olyanok ők, mint Árgyélus királyfi és Tündérszép Ilona. Mint maga Észtország, mikor a legszebb arcát mutatja. Kb. hatodik próbálkozásra sikerült állnom Kristiina tekintetét.
Azt hiszem, örült, hogy észtül tanulok és észtül szólhat hozzám, és ha belegondolok, hogy finnül is azért kezdtem el tanulni, hogy Tuomas Holopainennel váltsak két szót, bizony ez az este megérte az elmúlt másfél év minden észtóráját.
Kinyitottam a szemem, és az agyamba belekúszott azonnal, hogy nőnap, és azóta sem kúszik ki.
Vesztemre megnyitottam reggel az Indexet, rögtön felugrott a vérnyomásom az egekbe, különösen a Dívány gagyi vezércikkjétől, ami látványos koppintása Papp Réka Kinga pár évvel ezelőtti klasszikusának. Az egész akkora gerjesztésnek tűnt, közben meg tényleg jaj de szar a nőknek, de közben meg az is eszembe jutott, hogy ilyenkor mégis a legszarabb a férfiaknak, akik ilyenkor bármit tesznek, legalább egy nő biztosan kiveri a hisztit náluk. Ha hoznak virágot meg udvariasak, akkor azért, ha nem hoznak és nem udvariasak mert emancipáció van, azért.
Tehát tulajdonképpen mikor lett egy ilyen morbid agybaj ebből a napból?
És hogy kéne nekem hozzáállnom? Nem tudom kikerülni, úgy járok-kelek az utcán, hogy valahogy erősebben érzekelem mindenkinek a gyenderét (Ezek férfiak. ez egy csapat nő. Azok ott megint férfiak. Vajon ők most mit gondolnaka nőnapról. És az a nő ott mit.) és közben magamon is érzékelem, hogy ezen a napon mint nő vagyok elsősorban jelen a világban. Bármit csinálok, bárhogy nézek ki, az állásfoglalás. De mi mondanivalóm van minderről?
Csaba például már tegnap este valószínűleg eltökélte, hogy kényeztetni, szeretgetni fog engem nőnap alkalmából és hangsúlyozni, hogy mennyire fontos vagyok neki, és ennek örömére szépen fel is öltözik, úgyhogy ma reggel megkért, hogy vasaljam ki az ingjét. Ohh izé, you're doing it wrong. :D De nem, mert tudom, hogy tényleg nekem akar a kedvemben járni, és ez kedves tőle, úgyhogy én is megtehetném azt a szívességet, hogy nem a hibáit keresem.
Úgyhogy felöltöztem kényelmesen, elmentem a virágboltba, vettem pár szál tulipánt, elhelyeztem a tanszéki konyhában, és írtam mellé egy cetlit, hogy "Boldog nőnapot!"
Ahogy pedig néztem, felkaptam, és inkább kitúztem magam mellé a faliújságra. Ha arra keresem a választ, hogy mit kezdjek a nőnappal, akkor ezt. Legyek boldog. Élvezzem ki. Halálosan unom már az "egyenlő jogokat akarunk" cikkeket, meg a csodálatos nőkről szóló hosszú-hosszú felsorolásokat (engem a csodálatos férfiak is ugyanúgy lenyűgöznek), és rohadtul nem ez az egy nap fogja eltörölni a hátrányos megkülönböztetéseket, de ha már van, és az ismerőseim többsége tényleg jó szándékkal kíván boldog nőnapot (vagy osztja meg az őrjöngő publicisztikát a FB-falán), akkor a legjobb lenne tényleg erre a jó szándékra koncentrálni.
A nap további részére pedig elbújok a könyvtárba dolgozni, akkor nem leszek szem előtt. :D
nyugis munkanap a jellegzetes illatú Marins/POS Lab irodában, új munkatárs, ari finnek, kellemesen hajtós környezet, az illatot beitta a ruhám, a hajtást meg néhány új frázist az agyam
némi proaktivitás a FU tanszéken, teendők, egy semmiből előtűnő csokitorta, spontán beszélgetés négyesben, nyitódó-csukódó ajtók, és az a konstans érzés, hogy mi éppen alternatív valóságot kreálunk
tavaszillat az utakon, kerülgetendő kocabringások, lendület, pedál, szél, röpködő ruhadarabok, bámuló fejek, rügyezni akaró fák
terasz, sportfröccs, ránehezedés a feladatra, kajaillat, ugyanazok az arcok és be-beeső turisták, "biztonságos tér", itt nem lát senki, nekiugrás a honlapfrissítés elnevezésű óriásnak egyre tompuló aggyal, a megfelelő kutyás mém által inspirálva
hústalanság
arra emlékeztet ez az idő, amikor először beleszerettem Budapestbe.
Hideg van de szépen süt a nap, Mázli kihullott szőre egyenletesen beteríti a nadrágomat, a műhelyből kalapácsolás hallatszik (Csaba és após most is nagy munkában vannak), anyáék templomba mentek, Nagyi karajt paníroz. Öcsesz valószínűleg nemsokára felkel és megvizsgálja a madarakat. Noémivel jót beszélgettünk a hörcsögökről, és arról, mennyire szeretnénk, ha legközelebb hajbalzsamot hozna a Müllerből.
Tegnap 6-an ügyködtek itt a műhely mennyezetének lefóliázása céljából, mely a kemény munka eredményeképpen most határozottan emlékeztet egy Spar-os szatyor belsejére. Kicsi koromban, mikor apa dolgozni ment, anyáék mindig azt mondták, hogy "elment a zacskóba". Ezt én magamban valahogy úgy vizualizáltam, hogy elkezd ugrálni egy kifeszített műanyagfólián, és egyébként is műanyag veszi körül. Na most erre kezdett el hasonlítani az esküvői helyszínünk. :D Neemm, amúgy tök jó lesz, csak kicsit szokni kell a látványt. Nyilván nem lesz minden pont ugyanolyan, mint amilyennek megálmodtam.
A sütivásár óta az egyetemen szinte semmihez sincs kedvem, pedig még bőven lenne teendőm. Valahogy úgy érzem, én már tényleg mindent megtettem, amit pedig nem, az csak további viták árán szükséges, de azok elindításához nekem már nincs energiám. PP csütörtökön azzal eresztett haza, hogy lehetőleg sétáljak egy nagyot az erdőben, vagy valahova menjek el, hogy visszaszerezzem a munkaképességemet.
[Közben beugrott hozzánk az az ismerős a faluból, aki a tortát készíti majd, és megkonzultáltuk a részleteket a Pinterest-táblám segítségével, majd megérkezett egy pasas, aki hozott kóstolót a borából, anyával így szereztünk poharakat, és egy korhadt lécen ülve nekiültünk további részletek megbeszélésének a bor ihlete alatt.]
Anya olyan, mint egy maffiavezér. Mindenre van egy embere, aki tartozik neki, vagy lelkesen ajánlkozott segíteni. Nagyim pedig, miután elkészült a koszorúslányruhákkal (<3), legyártott 25 db fehér kis horgolt asztaldíszt, mert ő egy ilyen ember. Hát kész.
Nemsokára böjt, lassan kitavaszodik, és ez a rohadt február is véget ér. Lassacskán az életkedv is visszaszivárog belém, a többit pedig rábízom az igazodásra.
