Jaanuar on läbi.

Hajnali egy volt, és az előadásom még sehogy sem állt. A naptár már 23-át mutatott, ami történetesen pont az előadás napja, és én, mint mindig, az utolsó utáni pillanatra hagytam mindent. A fejem fogott, a szemem fájt, az agyam kezdte beadni a kulcsot. Mögöttem Jaanuar halkan felnyávogott.

Lefolytam mellé a padlóra, elővettem a trikolór játékot, amit én fontam, és játszottam vele, próbálván párszor megsimogatni. Jaanuar az oldalára dőlt, jelezve, hogy a továbbiakban nem érdekli annyira a dolog, hogy felemelje a fenekét a padlóról. Kidőltem én is a padlóra, néztem a mancsait és a lámpafényt a szőrén, és kitört belőlem a sírás.

Kicsi cica, te még nem tudod, de tegnap a fiú, aki itt volt vendégségben, a jövendőbeli igazi-gazdid lesz. Nem csak olyan átmeneti, mint én, hogy ne kelljen ketrecben laknod. És pénteken elvisz.

Addig kell kiélveznünk a játékainkat.

Jaanuar megdöbbenten nézte, ahogy padlón szipogok. Odasompolygott hozzám és megszaglászta az arcomat. Mi a baj? Nem értette, mi történik, de a hatalmas szemein láttam, hogy érti, hogy gond van és nem akarja, hogy gond legyen.

Anti, aki szintén felébredt, kótyagosan bevonszolt az ágyba és átölelt, ameddig meg nem nyugodtam.

Abban a négy napban, ami alatt tudtam, hogy el fogják vinni, volt alkalmam megvizsgálni az érzéseimet. Tulajdonképpen mi fáj, és mit tudok vele csinálni? Tudtam, hogy Jaanuart nem akarom megtartani. Világos volt számomra, hogy bármeddig is marad, ez csak átmeneti dolog lesz. És na, igazából arra is számítottam, hogy lesznek rá érdeklődők, hiszen egy egészséges, fiatal, szociális és nagyon aranyos cica.

Akkor mi a baj? Hát, talán nem gondoltam, hogy ennyire hamar. Úgy éreztem, hogy Jaanuarral dolgozunk valamin, aminek még szüksége lenne egy kis időre. Épp csak három napja engedte meg először, hogy megsimogassam. Minden nappal egyre nyugodtabb a közelemben, ráteszi a mancsait a karomra, mikor együtt tévézik velem, elfogadja a tojássárgáját az ujjam hegyéről, felugrik a konyhaasztalra és nézi, hogyan főzök. De még nem dorombol, de még meg szokott riadni, de még nem szereti ha hozzáérek. 1-2 hét alatt még annyi eredményt tudtunk volna elérni.

Fáj, hogy nem láthatom többet. Hogy önként ki kell lépnem az életéből. Talán még hiányozni is fogok neki. Szegény most újra stresszben van és minden új és idegen, és szokhat meg egy új helyet.

Hiányozni fog ő is nekem, a kis rózsaszín orrával és fehér rajzolatával és nagy zöld szemeivel, és a bolondos, fiatal fiúcica-egyéniségével. Olyan jó volt látni, ahogy napról napra oldódik. És segített gyógyítani a Syksy halála okozta, még begyógyulatlan sebeket. Olyan aranyosak voltak Antival, ahogy együtt aludtak az ágyon, egyik erre, másik arra, amíg én éjszakába nyúlóan dolgoztam. Kicsi család voltunk.

De a macskák macskák. Alkalmazkodnak az új környezethez. Megszoknak új embereket. Elfelejtik a régi életüket. Minden rendben lesz. És ha majd látom, hogy boldog és kiegyensúlyozott, és nekem is lesz talán egy új cicám, megnyugszom és nem leszek többet szomorú. :)

még mindig háború van.

Több mint egy hete háború van.

Ahogy mindenki más is, minden egyes napját gyűlölöm.

Tegnap még hajnali 1-kor is ébren voltam. Jaanuar az íróasztalomon szundított, mellettem Anti feküdt és mélyeket szuszogott álmában. A lábam fájt, a fejem zúgott, a becsukott szemem másik oldalán szétlőtt épületek, pufidzsekibe bugyolált gyerekeket cipelő nők, hátrahagyott kutyák és macskák, zsúfolt menekültszállások váltották egymást.

Meg se próbálom eltávolítani magam a világ történéseitől. Ahhoz nekem ez túl közel van. Finnugristaként nekem Putyin nyolc éve a mindennapjaim része, és ha nem is első, de mondjuk harmadik vagy negyedik sorból néztem végig a demokrácia utolsó maradványainak leépítését is. Beszélgettem ahhoz eleget Oroszországban, Ukrajnában és azon túl is putyinistákkal és putyinellenesekkel, városi aktivistákkal és vidéki egyszerű emberekkel, fiatalokkal és idősekkel egyaránt, olvastam eleget a jogállamiság leépüléséről és az autokrácia térnyeréséről, a Nyugat inkompetenciájáról és a bizalom megroggyanásáról ahhoz, hogy ne akarjak ettől távol maradni. Akkor sem, ha nem tudok aludni, és ha mégis, akkor is tankokkal álmodok.

Tegnap elolvastam a telexesek cikkét a menekülésükről Kijevből. A bőrömön éreztem minden leírt szót: az éjszakai pályaudvarok hidegét, a hömpölygő fáradt, büdös, elgyötört tömeget, a nyomorgást az ősöreg vagonokban, a suhanó sötét tájat, a kiszolgáltatottságot, az éhséget, az álmatlanságot, a kietlenséget. Nem, nem kellett soha háború sújtotta országból menekülnöm, de a díszlet ismerős. Én is nyomorogtam fáradtan, éhesen, elgyötörten lerobbant vagonokban és pályaudvarokon magányosan a végtelen kelet-európai pusztában.

Mindezek nekem kalandok voltak. Kalandok az utolsó napjaiból annak az időnek, amikor még így vagy úgy figyelmen kívül lehetett hagyni a szoruló hurkot, az orosz-európai kapcsolatok elhidegülését és Oroszország bezárulását. De én talán még senkit nem zavarok, ahogy egyedül, turistavízummal, a világ végén az udmurt dombok és a mari mezők közötti földutakon becsusszanok egy általános iskolába, táncolok a gyerekekkel, megiszom hét sört Tomi Koivunennel, felveszek néhány beszélgetést és kitöltetek néhány kérdőívet. Jó, persze, elvisznek a rendőrök, bírságot kell fizetnem, meg Jeremyt és Christiant is vegzálják, de na, még itt vagyunk… még menjünk újra… négy kollégámról is tudok, aki tavaly költözött ki Izsevszkbe.

Hát eddig lehetett menekülni a valóság elől.

Az óráimon mindenkit, még a pszichológusomat is megkérdeztem, hogy bírja, hogy kezeli ezt a helyzetet. Érdekes dolgokat mondtak. Érdekel, ki mit szűr le, milyen érzéseket indít benne, és mennyire akar erről beszélni. Arra nem feltétlenül vágyom, hogy a saját véleményemet is megosszam: épp elég ember beszél, nekem pedig senkivel nincs kedvem vitatkozni. Nincs hozzá se enrgiám, se gyomrom. Látom az iszonyúan ignoráns, félreértelmezett, érzéketlen megnyilvánulásokat, az orosz propagandagépezet berobbanását… és én most ott vagyok, hogy nem akarom meghallgatni „a másik oldalt”. Egy cseppet sem kívánom árnyalni a véleményemet. Vannak dolgok, amik igenis feketék és fehérek. Aki nem úgy gondolja, hogy Putyin egy szörnyeteg, a rezsimje egy paranoiás pszichopata által diktált rémálom, hogy Ukrajna megtámadása embertelen és megbocsáthatatlan, és nem érez empátiát ez a negyvenmillió ember iránt (nem beszélve a sokmillió oroszról is, akinek ez szintén rettenetes), annak nincs mit mondanom és nem akarok tőle semmit sem hallani.

Néhányakkal azért beszélek. Horváth Csabával például. Meg Antival. Követem Adam Something jelentéseit. Előző bejegyzésemben Putyin látható gyengeségéről írtam. Ami igaz lehet, de most akkor is a legvalószínűbb forgatókönyvként azt látom, hogy a szociális médiának köszönhetően a világ live stream-ben fogja tétlenül végignézni, hogy az ukránokat hogyan véreztetik ki az oroszok. Kijevet majd egyszer körbezárják, utcai harcok lesznek, éhezés és járvány, Zelenszkijt megölik, menekültek és befolyásos személyek sírva követelik a közbelépést, bedől a gazdaság és ellátási gondok lesznek az egész világon, szendvicsek jönnek a határra de fegyverek a frontra nem, mindenki kék-sárgában fog pompázni és drukkolni az utolsó elcsigázott védőknek, de nem lesz, nem lesz semmi.

Aztán nézhetünk egymásra, hogy mit kellett volna tenni.

Megérte-e feláldozni Ukrajnát az atomtól való félelemben.

 

Aztán egyszer meghal Putyin, és akkor majd megint valami más jön.

Én nem tudom a válaszokat, de valahogy, valamiért rettenetesen szégyellem magam.

háború van.

Még sohasem éreztem ennyire, hogy a blogposztom történelmi dokumentum lenne.

Második napja dúl a háború Oroszország és Ukrajna között. Tegnap az invázió hírére ébredtünk, ami dermedt csenddé fagyasztotta a szokásos észt függetlenség napi ünneplést.

A világ sokkot kapott.

Még azok is, akik nagyon is reálisan számoltak ezzel az eshetőséggel. Mert egy háború mindig teljesen felborítja az ember normális világról alkotott képét. Vészhelyzet van. Lőnek. Az ágyad helyett a metróban alszol. Az öcséd kap egy kalasnyikovot.

Valahogy fel kell dolgozni az új realitást.

Én az első nap nagy részében majdnem használhatatlan voltam - csak azért nem teljesen, mert meg kellett tartanom két hosszabb finnórát. Az agyam valahol a határon billegett a "szedd össze magad, úgysem tudsz tenni semmit" és a "bújj a takaró alá és adj hálát a nyomorult életedért" beállítások között. Valószínűleg a lelkemnek jót tett volna, ha legalább tüntetni kimegyek a Városháza elé, de éppen karanténban vagyok.

(A tüntetés nem feltétlenül azért történik, hogy az ember ott helyben kieszközöljön valamilyen változást. A tüntetés egy jó eszköz az érzelmek közös, hangos, látványos kiélésére, kapcsolódásra, illetve annak megmutatására, hogy érdekel, mi történik. Tudom, hogy Putyin szarik rá, de ha senki nem tüntetne sehol, az számomra sokkal riasztóbb lenne.)

Ültem az íróasztalomnál és néztem az ablakomból a tartui járókelőket. Békés emberek, ismerős utcákon. Mások, nem kevésbé békés emberek nem kevésbé békés élettel, nem is olyan messze, a rakétatámadás miatt megroggyant otthonukat nézik az ismerős utcáról saját országuk hárommilliós fővárosában, csurig tömött csomagtartóval araszolnak a végeláthatatlan dugóban kifelé a városból, robbanások hangja közt próbálnak elbújni, ellenállni, segíteni, elmenekülni. Miért ők és miért nem mi? Én miért mehetek biztonságban végig az utcán Anti kezét fogva, ahelyett, hogy ő is sorban állna egy kalasnyikovért, az öccseivel együtt?

(Leginkább a nemzetközi diplomácia sikerének és a NATO-nak köszönhetően, persze, de most nem ez a lényeg.)

Anti azonban, míg az elmúlt hetekben rendkívül feszült és frusztrált volt, tegnap óta szinte mintha nyugodtabb lenne. Ami eleinte kicsit meglepett, de igaza van. Két okból:

1) Minden jel arra mutat, hogy ez az invázió minimum B, de inkább C vagy még további terv volt, és mint olyan, átgondolatlan, érzelmi döntés Putyintól. Még arra sem futotta, hogy egy megrendezett akcióval kiprovokáljon egy casus belli-t. Ez nem vall rá. Arról is vannak hírek, hogy ukrán vezetők ellen tervezett merényleteket, melyek szintén kudarcot vallottak. Az orosz hadsereg morálja alacsony, az orosz nép (többsége) ki van kelve magából, a nemzetközi közvélemény egy emberként támogatja Ukrajnát. Nincs az a potenciális forgatókönyv, hogy ebből ne vesztesen jöjjön ki.

2) Putyin egy szörnyeteg, és ezt én, meg Anti is, réges-régóta tudjuk. Most már végre mások is tudják. Nincs itt helye semmilyen találgatásnak, nézőpontok méricskélésének, magyarázgatásnak, a helyzet bonyolultságáról való értekezésnek: Putyin évtizedek óta ezt a játékot játssza a térséggel. Ahol gyengülni érzi az ő beteg autokrata kleptokrata rezsimjének a befolyását, ott radikalizál egy népcsoportot, felfegyverzi, majd rákeni a konfliktust anyaországra, az egész sztorit pedig eladja a népének önvédelemként. A hazai és nemzetközi közvélemény pedig bekajálja, mert profi szintre hangolta a dezinformációt és a propagandát. Putyin, ha tényleg elemében van, nem bocsátkozik nyílt konfliktusba, hanem ide-oda beszél, hazudozik, provokál, tűzszüneteket köt amiket nem tart be, tényeket hamisít, merényletekre ad parancsot, és az egészet leönti egy nagy fehér zajjal, hogy lehetőleg a végén már senki ne tudja, mi az igazság.
Na ennek van most vége. Végre az emberek látják, kicsoda Putyin és mit lehet várni tőle. Ezt már - legalábbis a döntő tobbség számára - nem lehet kimagyarázni. Két nap alatt radikálisan megváltozott a diskurzus Putyinról, és mi olyan emberekként, akiket gecire idegesített már ez a rengeteg himihumi meg okoskodás, egy kicsit azért örülünk, hogy végre konszenzus van. Nyilvánvalóan nem akartuk, hogy valóban támadjon, ez csak az élet igazsága, hogy ennek kellett történnie, hogy végre ez kiderüljön. Na meg persze, mint korábban is írtam, Putyin most nincs elemében.

Ehh.

Nem én vagyok a legnagyobb szakértő háborús és diplomáciai témákban. De a kapcsolatom Oroszországgal, az orosz politikával, illetve Ukrajnával is, talán kicsit bensőségesebb, mint a magyarok többségéé. Az általam fogyasztott szociális média fele Oroszországból származik, a legközelebbi barátaim közt felülreprezentáltak az ukránok, akik most a menekülő családjukért aggódnak.

Anti öccse, aki az észt honvédelemnél dolgozik, azt mondta, egy katona akkor tud jól harcolni, ha van elég tölténye, tele a hasa és száraz a lába.

De mindemellett én hiszek a harci morálban is. Ukrajna 2014-ben megnyert egy harcot az orosz bábpárt bábkormánya ellen. A kijevieknek élő emlékezet az éles lőfegyver és az utcai harcok. Majd mindezután elmúlt években az ország rengeteget fejlődött mind gazdaságilag, mint jogállamiság terén. Az a katarzis vagy lelki kohézió, melynek a rendszerváltáskor meg kellett volna történnie, Ukrajnában most végre végbement. Ők ezzel a tudattal védik most a hazájukat. Ez áll szemben Oroszország demotivált hadseregével, melyből már most sokan dezertálnak vagy egymást lövik le mert a katonák egy része nem bírja a lelki terhet, egy végtelenül felháborodott anyaországgal, egy bezuhant tőzsdével és egy halomnyi szakcióval.

Két nap alatt több mint ezer orosz katona esett el, mely az elmúlt évtizedek legkomolyabb orosz hadi vesztesége.

Oroszország nem is választhatott volna rosszabb ellenfelet.

két éve - 2. rész

 "Are you more confident about staying in Estonia than you were a year ago?" - kérdezte Anti mellettem a díványon ülve.

"No. In fact, I'm less confident."

Egy éve ilyenkor azzal ünnepeltem az ittélésem első évfordulóját, hogy Kersti Kaljulaid köztársasági elnöknek énekeltem mulgi dialektusban Abja-Paluojában, a Finnugor Kulturális Főváros megnyitóján.

Az volt az az időszak, amikor még mindig üdvözölve éreztem magam Észtországban. Helló emberek, itt vagyok, hát nem nagyszerű? Én jobb vagyok, mint a többi bevándorló, én beszélem a nyelveteket, ismerem a kultúrátokat, nem vagyok orosz vagy ukrán és nem csak pár évet akarok itt tölteni! Tudom, hogy szerettek!

Valamikor péntek este az Ujula Konsumban, a jól ismert észt arcokat nézve ütött belém a felismerés, hogy nem szertnek ezek engem azért annyira. Nem vagyok ugyanis észt. Nem vagyok egy közülük, és bárhogy próbálkozom, nem is leszek. Ha teljes szívemmel szeretem Észtországot, akkor sem. (Bár az segít.)

Idén egyedül voltam a nap nagy részében (Anti Tallinnban volt metálkodni), így én is magamra maradtam a várossal és az érzéseimmel.

"The problem with Tartu is that it's so soothing. So nice. And when you're off guard, it fucks you up." - mondta egy észt férfi részegen, nem is annyira nekem, mint Saminak, pár hónapja a Pühastéban.

Tulajdonképpen mi ez itt nekem? Tartu csak egy város, nem Valinor. Vannak más városok is. Városok, amelyek jobban össze vannak kötve a világ pulzusával. Tartu valamilyen szinten... egy végpont. Nem jár át rajta a világ folyása. Periféria.

És amilyen szép és varázslatos periféria, álmot tud bocsátani rád, mint Kalüpszó szigete.

Soha semmi okot nem éreztem arra, hogy megkérdőjelezzem azt, hogy miért élek itt. Imádom Észtországot. Mióta először idejöttem, itt akarok élni. De... valójában én is álomba akartam merülni?

Vagy csak mérges vagyok, amiért nem üdvözölt engem mindenki ugrálva és tárt karokkal, ahogy azt akár egy évvel ezelőtt hittem?

Vagy magamra vagyok mérges, hogy két év alatt sem sikerült úgy megvetnem a lábam itt, ahogy kellett és szerettem volna?

Félreértés ne essék, még mindig imádom Észtországot.

De ideje újra elmennünk egy randira.

két éve - 1. rész

Két éve, hogy bepakoltam az irdatlan nagy bőröndömet, utoljára bezártam a kiürített újlipótvárosi lakás ajtaját, bedobtam a kulcsot a postaládába, felültem a rigai repülőre és elrepültem Észtországba. Este háromnegyed 11-kor Imar várt a buszállomáson, és elvonszoltuk a nagy bőröndöt a Herne és a Kartuli sarkára, abba a kidőlt-bedőlt lakásba és elkezdtem az észtországi életem.

Most sem lakom sokkal messzebb. Kb. 200 méterre. :)

Az évfordulót megünneplendő reggel elmentem egy jó 55 perces jóga-pilatesórára, benyomtam egy vastlakukkelt a Wernerben, olvastam egy kicsit, majd felmásztam a Toomemägire megnézni végre a tartui egyetemi múzeumot. (Az ERM-be nem akartam menni, a városi múzeumban már voltam, és mondták, hogy a Minu elu ülikool, az új állandó kiállítás, nagyon jó.)

Valóban jó volt a régi ismerős katedrális ép és berendezett részében sétálni végre. És a kiállítás is nagyon jó volt. Csak részemről volt hülye ötlet oldamenni.

A maguk idejében forradalmi találmányok. Kézzel írt nyelvjárási katalógus. Hatalmas képek az egyetem professzoraival (köztük ismerős arcok). Interaktív koliszoba-makettek. Fraternitások és szororitások sapkái.

Istenem, mennyire szerettem egyetemista lenni!

És önként dobtam el magamtól.

Máshogy alakult volna, ha olyan egyetemre (vagyizé, gimnáziumba) kerülök, ahol valaki törődik velem? Ha találok esetleg egy olyan példaképet, akit szívesen követek és aki engem is szívesen vezet?

Máshogy alakult volna, ha nem radikalizálódik és polarizálódik az ország a végtelenségig, nem vezetik be a Neptunt, hogy agybajt kapjon tőle a teljes egyetem, nem telepítik ránk a kancelláriát, nem nyírják ki az Akadémiát, nem ég ki a tanszék majdnem teljes tanári kara és nem sokallok be a saját témavezetőmtől?

Máshogy alakult volna, ha Észtországba érkezvén nem szakad ránk a korona azzal a lendülettel és nem szakít el több mint két évre Mariföldtől, Udmurtiától, a kollégáimtól és barátaimtól?

Máshogy alakult volna, ha a Tartui Egyetem diákja lettem volna?

Vagy én így is, úgy is kudarcot vallottam volna? Mert gyenge vagyok, és kevés, és nincs meg bennem az, ami a kiválósághoz szükséges, megvezettem a professzoraimat és barátaimat, hazudtam és elmenekültem 1700 kilométerre a felelősségeim elől, hogy legalább az utcán ne kelljen összefutnom azokkal, akiknek csalódást okoztam?

A fejembe csaptam a tartui egyetemen végzettek sapkáját.

Nem tudom.

A mai napig nem tudom eldönteni ezt.

De fáj. Jobb napjaimon elfogadom, hogy sosem érdekelt a doktori annyira, és bőven volt mi hátráltasson ebben az időben. Rosszabb napjaimon a vitorlástáborom edzőjének hangja cseng a fejemben, aki puhapöcsűnek nevezte azokat a gyerekeket, akik nem bírják végigcsinálni a tábort. (Én nem bírtam.)

Azt tudom, hogy hiányzik az egyetem. És nagyon, nagyon nagyon nagyon sajnálok mindent, ami történt.

Anti, Anti

Anti haja elterült az ágyon. Rutinosan odébb dobta. A félhomályban a tekintetét kerestem. Kint sötétkéken világított a soknapos hó a fekete éjszakában, bent éppen az órákkal ezelőtt leégett tűz utolsó maradványai izzottak a frissen felhevült kályhában. Az asztalomon rendezett káosz, a fiókomban egy dagadó napló, az ágyamban a teendőktől és tervektől elfáradt Anti, kezében könyv.

Mindennapi idill.

A másnapi teendőim listázása közben Antira pillantottam. Felidéztem, ahogy szombaton Otepää-ban eltökélten nézett farkasszemet a hegyoldallal, síléccel a lábán. Meg amikor a hóban vezetve ingatta a fejét 12. századi dél-spanyol rituális zsidó zenére az országúton. Vagy amikor kibontott hajjal és szetu népviseletben vezette a műsort és zenélt két zenekarban egy este alatt és csinált úgy, mintha ez semmiség lenne.

Szombat éjjel Anti a kályhának dőlve nézte, ahogy magzatpózban nyöszörgök a kanapén. A szemem előtt 2006-os események forogtak, 16 éves korom óta először éreztem azt hogy nem tudom lemosni az érintéseket magamról, ki akarok bújni a bőrömből és... rettenetesen dühös vagyok.

Ránéztem. Kinyújtottam a kezem érte.

Egy órával korábban egy elvileg barátként ismert ember az akaratom ellenére alkoholt erőltetett belém, ragaszkodott egy csomó "baráti" öleléshez és a kezem fogásához, mindentudóként ítélte el minden eddigi kapcsolatom (Antit is), visszarángatott a lakásába amikor szabadulni akartam volna, csak hogy szerelmet valljon, még több italt akarjon belém tölteni és még több érintést követeljen tőlem.

Aztán meglepődött, hogy elszaladtam.

Fellélegezve, fáradtan és irtó dühösen róttam Tartu nagyon is ismerős utcáit azon az elcseszett estén.

Hol van Anti.

Hazavitt és csendben hallgatott a kályhának dőlve. Nem sürgetett és nem akart semmilyen következtetést levonni. Nem vágott a szavamba és nem akart okosabb lenni. Azt akarta, hogy megnyugodjak. Kinyújtottam érte a kezem és ő a karjaiba vett, hátha felül tudja írni azokat a rettenetes érintéseket.

A fejem ködös volt a káosztól, a bortól és a csalódottságtól, de otthon voltam, Antival, végre biztonságban.

A legjobb helyen, ahol csak lehetek.

haladunk

Egymásra fagyó jég- és hórétegek.  Színes fa homlokzatok. Háromtagú varjúcsalád a szomszéd ház tetején.

Az ablakból figyelem, ahogy az emberek fenékre esnek a csúszós járdán. Mindjárt kezdődik az órám. Ha nem, biztos van valami kijavítatlan házi. Vagy Anti érkezik meg midjárt.

A Naiivban egy orosz férfi egy cappuccinót küldött az asztalomhoz. Mondván hideg van.

Az asztalomon egy Bluetooth-os állványon figyel a technika. Próbaként felvettem egy észt haligézőt.

Tehát a műszaki feltételek adottak.

Már csak a tartalom kell.