Sok-sok-sok élményt hoztam Párizsból. Élmény volt már az egész megszervezése is. Készülőben egy bazihosszú bejegyzés róla, de addig is.
Rájöttem, hogy nem vagyok az az utazó típus. Ezt eddig is tudtam, de most meg főleg. Szó sincs róla, hogy rosszul éreztem volna magam Párizsban, nagyon is jól éreztem, de sokkal jobban szeretek lakni, mint meglátogatni, ismerni, mint megismerni. Az igazi élmény a párizsi bérházban lépcsőzés, a helyi fiatalok által látogatott parkban francia módra borozás, a sarki pékség-kávézóban croissant és flan-kérés, a franciák arcára kiülő megértés, mikor valamit mondtam nekik, a jegy bedugása rutinos mozdulattal a metró jegykezelőjébe, céltudatos elsétálás a Notre Dame mellett, gyakorlott navigálás a Châtelet útvesztőjében, délelőtti döglés a Vogézek terén, a kínálat szemlélése a Bastille piacán... ezek voltak. Ekkor éreztem azt, hogy na most élvezem az ittlétet, most azt teszem, ami a leginkább érdekel: a párizsi élet. Az emberek szokásai, gondolkodása, életvezetése, melyben adott város hangulata rejlik. Ezért tartottam sokáig Párizstól, ezért nem erőltettem soha nagyon az odajutást, mert féltem, hogy kimaradok ebből, ha egyszer eljutok oda. Azt hiszem, hála főként a couchsurfingnek, ezt a csapdát sikeresen kikerültem.
Meta meg király.
Mégis, vágyódtam folyamatosan haza, arra, hogy ismerjem a sarkokat, az útvonalakat kívülről, hogy legyen esélyem belefutni valakibe az utcán, ki tudjam számítani az ottani emberek viselkedését, íratlan szabályok alapján, meg a tudatot, hogy a szeretteim közül egyik sincs 3 óra vonatútnál messzebb.
És épp ilyen jó érzés volt hazaérni, iszonyatos kánikulába, lepukkant, lapos hangulatba (félreértés ne essék, Párizs is lepukkant, de valahogy jobban zakatol), ismerős fürdőben lezuhanyozni, ismerősen finom görög rakott krumplit enni, ismerős ágyra ledögleni, és mikor ismeretlenek jöttek, bátran leülni velük társalogni, iszogatni, érezni, hogy na, ez az én kis világom, jelentéktelenségében tökéletes nekem. Pláne miután Csaba is hazajött, megállapítottam, hogy meglehetősen édes otthon-típus vagyok.
Ezenkívül többet kéne ajándékoznom. A fél vagyonom ajándékokra telt, mert szentül hiszem, hogy gagyiságot nem érdemes ajándékozni, az autentikus francia kézműves termékek árai viszont a csillagokban voltak, ráadásul általában nagy fejfájást okoz az ajándék problémája, de ha egyszer jutok valamire, állítom, egész jól szoktak sikerülni. Mikor minden tesómnak végre megvettem, amit akartam, olyan izgatott lettem, milyen zseniális vagyok, hogy azonnal eszembe jutott Szonja, Eszti, Zsuzsi, Nóri, Csaba, meg még sokan... csak már nem bírta sem a pénztárcám, sem az időkeretem, hogy nekik is kiválasszak valami megfelelőt. Utólag bánom... imádtam a tesóimat megajándékozni.
Na hogy is volt az a hosszú bejegyzés...
húha, holnap Égervölgy!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése