where are you?

Hajnali egy felé közeleg, és bár mostanában 3-4-ig fenn vagyok, most mégis ólmos fáradtság ül a tagjaimon, vegyítve valami lendülettel - mindkettőnek a kezemben lóbált borosüveg és elődei az okozója. Busszal mindig olyan hosszúnak tűnik ez az út odafelé, visszafelé viszont szinte elrepül, pedig addig ezer gondolat ébred és ürül ki bennem.

Masírozok hát az Ürög felé vezető út lámpái közt, vissza Uránvárosba, lóbálom a bort, időnként ráhúzok egyet és próbálom helyére tenni ezt az estét. Időnként hátrasandítok a mögöttem ballagó társaságra.

Az emlékek csendben fájnak...

Nem, nem fájt az este. Néha zavarba hozott, néha nem tudtam, kit hol kezeljek, de az alapvető tényállás, miszerint olyan emberek gyűltek össze, akiket legalább ketten még jó fejnek tartanak a társaságból, arra az eredményre vezetett, ami várható volt. A régi sérelmek pedig... voltak azok olyan messze, hogy már alig érdekeljenek valakit.

Nem volt ez a régi BS-hangulat. Nem hozza azt vissza semmi, maximum lehet még örülni neki, hogy az emlék képes még összehozni ennyi embert. Lehet őket újra megismerni, lehet saját magamat kipróbálni, hová fejlődtem. És lehet inni, fát gyűjteni, tüzet rakni, fűbe kifeküdni, lelkizni elvonulni, és bort lóbálva kutyagolni vissza Uránig.

És milyen hatással vannak ezek a történések az most én életemre? Merthogy jó volt látni mindenkit... és... ja. Az egyetlen esemény, ami úgy érzem, mélyebb nyomott hagyott a jelenlegi életemben is, az a lelkizés Cinegével, de ő mikor nem hagy bennem mély nyomot - és mikor nem hoz fel egy olyan indokot, hogy szerinte "nem tudom elképzelni, milyen érzés neki, hogy". Hát nem is. A fájdalmat viszont ismerem.

Korrekt Égervölgy volt ez, fiúkkal, lányokkal, itallal, természettel, semmi különösebben speckó hangulattal, és így volt időkapszula-jellege is meg nem is. Nem volt egy cseppet sem erőltetett, és most mindenki visszatér a saját kis életéhez. Hol is tartott éppen.

Én is, és még Cinegém sem rázott meg annyira hogy most ne legyek nyugodt. Végül is ez haladás.