Sivár itt az élet Pécsett. Lokálpatriotizmusom közismert, de most így MTT tábor után, ami mint alant is írtam, pont szociális szempontból nem sikerült egészen a tervek szerint, visszajönni ide Nagyárpádra és semmit sem csinálni az alváson kívül... érzem, ahogy kinő rajtam a moha.
Fura módon még a meló a legjobb része a napnak. Anyám könyvelőirodájában csinálom a legprimitívebb munkákat, amikhez nem kell képesítés, de van annak valami nagy varázsereje, amikor úgy érzem, kezelni tudok egy tőlem olyan idegen programot (a BTK-n nem nagyon találkozunk bérszámfejtő szoftverekkel, na, és bizony néha hiányzik a hasznosság érzése), és valami komolyat csinálok, könyvelem számomra idegen emberek éves munkáját, amire építik az életüket... ez biztos valami dilettáns mélybölcsészség, hogy magamban megdicsérem azt a taxist, aki nem csal a taxiórájával, vagy drukkolok a virágboltosnak, hogy nyereségesen jöjjön ki a hónapja, mikor rögzítem a bevételeit és a kiadásait.
E... de fél karom odaadhatnám, ha most Pesten lehetnék és találkozhatnék mindenféle emberekkel. Élményfeldolgozási defektemben a bőrömön érzem, hogy nem tudok eléggé jó arc lenni, a feldolgozáshoz vagy kellemes élmények kellenének a megszilárduláshoz, vagy pozitív benyomások az MTT-sek részéről. Az meg itt a neten nem nagyon van - mármint mindig nagy öröm végigpörgetni a tábornosztalgiákat a falon, de ami kifejezetten személyes, abból nem sok maradt, és zavaróan, elszomorítóan sok negatív benyomás ér, ha kutakodni kezdek utánuk. Leszögezném a világ felé (lehet, hogy ezt is dőlt betűvel kellene beírnom a kettővel ezelőtti bejegyzésbe), hogy eléggé ritkán cselekszem rossz szándékkal. Senkinek nem tartozom bocsánatkéréssel azért, hogy a saját életemet élem ha már van nekem, épp eleget csesztetem magam eme procedúra során, emellett elfogadom, hogy ezt nem mindenkinek kell gyönyörűséggel szemlélnie.
Csak már ott vagyok, hogy ha végignézek a téli/tavaszi MTT-seken, akikkel jóban voltam vagy alakult valami szimpátia, szinte alig akad olyan, akire rossz érzés nélkül tudok gondolni. Nem valami kellemes gondolat.
"Nem beszéltünk még különösebben, de több embertől is hallottam, milyen klassz csaj vagy, és valahogy gyógyító hatással voltál rájuk, amikor kicsit elbeszélgettek veled, ahogy gyógyító hatással tudsz lenni közösségekre is" ezek a szavak az elevenembe vágtak - hiszen valahol mélyen tényleg ez a célom (legalább azt eltalálta az az idióta grafológus, hogy harmóniára törekszem mindennel kapcsolatban, ami körülöttem van). Gyerekkel (gyk. Gyerek polgári nevén Gyöngyi, nagyobbik húgom) ma Amélie csodálatos életét néztük, és nagyon át tudtam érezni Amélie segítő szándékát, ahogyan eredeti, bátor, humoros módszerekkel próbálja jobbá tenni a környezete életét. Most nem szenteskedni akarok, jóval lustább és bénább vagyok én Amélie-nél, de ez a film azért került bele a nagyonnagykedvenc-klubba (melybe mások számára teljesen érthetetlen szisztéma szerint olyan filmek tartoznak, mint Az ördög Pradát visel, a Könyvek hercege anime (ha valaki a férfiideálomat keresi, Seiji Amasawa személyében megtalálja!), a 10 dolog amit utálok benned, az Alkonyat), mert valami olyan pici szegmensemet találom meg benne, amit eddig nem fejezett ki semmi.
Most mégsem látok sok harmóniát magam körül. És ez nem ejt kétségbe, de nagyon zavar, és érzem, hogy most nem nagyon tudok rajta segíteni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése