reflections

"Jó fej, ügyes, kreatív, nagyon jó csapattag, kissé beforduló, depresszióra hajlamos" - állítólag ilyen az általános vélemény rólam tábor után. Fura. Ahogy az is fura, mennyien írták a sindák közül a véleményírós lapra hozzám, hogy vezéregyéniség vagyok, bár néha kicsit harcias, de nagyon sokat segítettem a csapatelőadásban meg eleve hasznos voltam. Ez csak azért érdekes, mert a saját kis jelenetünk megírásán kívül (amit ketten végeztünk Metával) szinte semmit nem adtam hozzá operatíve a darabhoz, max. a jelenlétemet és a hangulathoz képest összeszedett hangnememet - azt sem mindig.

Igazából minden ellentétes véleménynek igaza van, a viszonyok azonban messze nincsenek/nem voltak tisztázódva bennem - mi miért, mennyire, mit kezdjek velük. Mondjuk az nem igaz, hogy depresszióra hajlamos lennék, csak nagyon privátban le tudok számolni magammal. Fura látni a véleményeket és kicsit szomorúan mosolyogni azon, hogy hogyan próbálják értelmezni az egyéniségemet, és csak a felszín kapargatásáig jutnak. Persze aki zárkózott, az így járt, zárkózott vezéregyéniség kisasszony... nem is vagyok vezéregyéniség, inkább ilyen wingman típus, aki megtermékenyítő/inspiráló hatással van a környezetre. Vagy nem. Mindegy, magamban megvan mindennek az értelme, és kicsit meglepő azt látni, hogy ez mások számára bonyolult.

Ahogy az is meglepett, hogy Ankalimon rámutatott, hogy a sok megrendülés és kielégítetlenség-érzet, ami bennem maradt táborról, tipikus második tábor-mellékhatás. És én még azt hittem, hogy kivételes eset vagyok, ezértmegazért. Most meg kiderült, hogy pont ezértmegazért vagyok tipikus eset. Egyébként meg szinte megriadt, mikor meglátta, mennyire meg vagyok zuhanva. Engem meg megriasztott, hogy megriadt, ráadásul nem egészen azt kaptam tőle a beszélgetés során, amit vártam... a lelkemben háborgó kétségeket és önvádat mégis lecsillapította eléggé, hogy legalábbis döntéseimben szalonképesnek érezzem magam.

Ez, és Óbánya. Eddigi pasimcsaládja-élményeim a legritkább esetben voltak felhőtlenek, vagy mondjuk úgy, jók, na de itt. Nem akarok nagyon hihetetlen közhelyek szirupjába ragadni, ráadásul nem is csak az, hogy család, mert kettőnknek is éppoly jót tett, de azért ha korlátlanul választhatnék, milyen társaságot szeretnék kapni "második családomnak", nagyon erősen kéne törnöm a fejem, lenne-e olyan, amit változtatnék azon, amit itt kaptam készen. De tényleg. Ebben a két napban olyan optimizmussal töltődtem fel, hogy az élet szép és zöld a fű és jó a levegő és jóarcok az emberek, hogy csak na. És alapvetően magammal kapcsolatban is úgy éreztem, hogy pozitív benyomást tettem és örülnek, hogy megismertek (bár egyszer levikiződtem, egy rokon pedig olyan kétkedő "igen?"-nel válaszolt arra, hogy Csaba barátnőjeként mutatkoztam be, mintha valami nyilvánvaló hazugságot mondtam volna neki), és egészen meghatott, hogy azonnal természetesnek vették, hogy megyek a leánybúcsúra, az esküvőre, a nagymamához családi ebédre... E, mondom, ezek marasztalnak, és eszem ágában sincs menekülni. ^^

Nem volt sok időm kettesben lenni Csabával, és napközben nem is igazán volt rá igényem. EMíg napközben nem tudtunk hová szaladni nagy örömünkben, estére mindketten kissé megzakkantunk, ő is nekiállt szomorkodni, engem is megtámadott a szorongás, mégis felszabadító volt meghallgatni egymást, és ott lenni egymásnak, abban a tudatban, hogy ugyanúgy vagyunk egymás bánatának okozói, mint feloldozói. Félreértés ne essék, szó sincs patthelyzetről, utóbbi oldja az előbbit, de csak korlátozott mértékben tudok neki segíteni, és ő is nekem... egyszerűen azzal, ha mindketten ott vagyunk egymásnak sok-sok szeretettel, a többi a fejben dől el. Tudom, ez is közhely, de igenis számított nekem, hogy ebben a pár napban csak szimplán magát adta, és engedte, hogy én is magamat adjam, és nézzük, milyen ez így - és milyen jó volt. És még ha meg is kértem, hogy a saját belső harcaiból nekem minél kevesebbet kelljen látnom, örültem, ahogy tényleg tömören, összeszedetten és őszintén elmagyarázta, mi van, ha mégsem úgy megy neki az árnyékharc, ahogy azt szeretné. Ő pedig, velem ellentétben, megkért, hogy ne kíméljem, ha valami bánt, mondjam el, még ha nem is tud vele mit kezdeni - pedig nekem nem állt ez szándékomban, mostanában olyan bevett szokásommá vált a bezárkózás és a problémák belső elintézése (és voltaképp nem is igazán láttam ebben kivetnivalót, talán csak táborban), hogy eleinte kicsit zavarba ejtett, de igazán meghatott. Furcsa lesz... minden furcsasággal együtt addict vagyok. És alkalmanként igazán boldog.

Sosem kezdtem még kapcsolatot ilyen kevés tűzzel... és éreztem ilyen pofonegyszerű szimbiózist senkivel.

it's been a long day coming and long will it last
when it's last day leaving, and I'm helping it pass

by loving you more